Átlagos, örmény-bolgár muglicsaládba született, de származása ellenére szinte születésétől kezdve roppantul figyelemre méltó mágikus tehetséget mutatott. Tizenhárom éves korában meglépett otthonról, és később olyan jó társaságba került, hogy a különféle illegális emléktompító bájitalok hatására gyakorlatilag teljesen elfelejtette a gyerekkorát, csak nagy vonalakban tudja felidézni, honnan jött, a saját nevére sem emlékszik (de arra igen, hogy a boldog, átlagos, mugli gyerekkor nem olyasmi, amit érdemes lenne fejben tartani). Mivel saját maga tehetséges mágusnak született, de megfelelő oktatás híján soha nem lehetett igazán figyelemre méltó varázsló, eleve irigy ellenszenvvel és haraggal viseltetett amazok iránt, és ezt a Greyback által beléplántált vérfarkas öntudat vérszomjas gyűlöletté fokozta. Az egyetlen, akiket a mágusoknál is jobban gyűlöl, az a Sötét Nagyúr és halálfalói, akiket Greyback révén szolgálni kénytelen. Egyelőre tudja a helyét, és alárendeli magát a Vezér akaratának, de ha Greyback parancsait habozás nélkül végre is hajtja, ugyanaz a parancs egy halálfaló szájából nem parancs a számára. Ha megtorlás nélkül átharaphatná egyikük-másikuk torkát, nem fogná vissza magát.

Átlagos mugli családja volt, átlagos gyerekkora, de ő nem volt átlagos egy percig sem: robbanékony, nehézfejű kölyök volt, akit ráadásul az átlagosnál nagyobb mágikus tehetséggel vert meg a sors. A Durmstrangból kicsapták – elfajult egy vita, és a másik fiú meghalt. Akkor tizenhárom éves volt, és nem ment többé haza, a rendezett, békés, unalmas mugli világnál jobbnak tűnt bármilyen őrült lehetőség. Mindenesetre nem kallódott sokáig egymaga: mikor pálcát próbált lopni egy kétes ügyletekben utazó varázslótól, és majdnem sikerrel járt, a galeri felkarolta, és minthogy azzal hitegették, hogy mágiára tanítják, ha jól viseli magát, elmerült a söpredék világában, és mindent megtett, amire csak utasították. Mire észrevette, mibe keveredett, a jól adagolt bájitaloknak köszönhetően már a családnevére sem emlékezett, nem volt hova visszamennie. A pártfogóinak is feltűnt, hogy nem is olyan könnyen kezelhető kölyök, így egy szerényebb összegért továbbadták egy, a térségben illegális vérfarkasviadalokat szervező ismerősüknek, és zsenge tizenöt évével egyetlen késsel felszerelkezve szembetalálta magát egy fiatal és a berendezés kedvéért kissé legyengített, de mégiscsak átváltozott vérfarkassal. A fogadóiroda gyakorlatilag nem is adott neki esélyt, de Isten tudja, hogyan, miközben az a bestia ízekre szedte, sikerült végeznie vele (bár ebben nem annyira a kés, inkább a kontrollálatlanul hömpölygő vadmágiája és a szerencse segített), így aztán vették a fáradtságot, hogy a véres cafatokból összeférceljék. Későn, tizenévesen harapták be, mégis szokatlanul gyorsan erősödött, mint azt később szerte Európában futólag fajtársakkal találkozva tapasztalta. Egy idő után ő maga ezt annak tulajdonította, hogy a nyomorult, akitől a kórt kapta, haláltusájában nekiadta az erejét is. Ez a személyes babona épp olyan gőgös farkassá tette, mint amilyen arrogáns varázslótanonc volt. A szerencse elkényeztette hatalommal.
Miután összerakták annyira, hogy átvehesse a viadal megölt farkasának szerepét, az első adandó alkalmat megragadva meg is lépett. Végigcsavarogta Európát, legyőzhetetlenül és szabadon, tobzódva az erőszakban, amelyre a kór által feljogosítva, sőt kötelezve érezte magát, de még mindig az motiválta, hogy méltó legyen a lopott pálcára, és hajszolta a varázslók tudását, akik az útjába akadtak, mégis kénytelen volt belátni, alig fejlődött valamit, soha nem lesz az a varázsló, aki lehetett volna. De ez a szabadság csak addig tartott, amíg ki nem kötött Angliában, és rá nem talált valaki a saját súlycsoportjából. Greyback elég figyelemreméltónak találta az erejét, hogy különös figyelmet fordítson a nevelésére – ha nem így lett volna, valószínűleg hamarabb belehal, mint hogy beletört volna –, így egy idő után kénytelen volt belátni, állatok valóban mindketten, és a gyengébb állat az erősebb állatnak hunyászkodik meg. A mágusok iránti gyűlöletet már nem kellett tanulnia. Greyback kiégette belőle az arroganciáját és a nyomorultságát saját elvesztegetett élete miatt, teljesen új alapokra helyezve a személyiségét, és ezzel élete legszebb korszaka kezdődött, és mivel más uralmat nem tűrt meg maga felett Greybackén kívül, egyre erősebbé és erősebbé vált, és csakhamar a Vezér jobb keze lett. A falka könyörtelen, ösztönös világában elemében érezte magát. Greyback iránti kutyahűsége soha nem ingott meg – egészen addig, amíg nem jöttek a halálfalók.
Soha nem volt könyörületes azokhoz a gyengébb farkasokhoz, akik nem tudták, hol a helyük, de ami akkor történt, az vérengzés volt, értelmetlen vérfürdő, amit iszonyat volt végignézni, és még iszonyatosabb volt túlélőnek marad. És Greyback, az a Greyback, aki azt tanította neki, hogy ők, a likantrópok a felsőbbrendűek, hogy a mágusoknak pusztulniuk kell, hogy vérfarkas csak másik vérfarkas előtt hajthat fejet – hajlandó volt járomba hajtani a fejét, csak hogy ők hárman túléljenek, mikor az egész falka elpusztult. Akkor először megrendült benne, de nem mutatta. Hálával tartozott neki, amiért megtalálta, és kiirtotta belőle az embersége utolsó cafatjait, és ezt ez a méltatlan szolgaság sem tudta eltörölni, hűségből vele tartott, de még hónapokig dühöngött, hogy legalább megpróbálhatták volna, talán hárman, a három legerősebb, legveszedelmesebb vérfarkasnak lett volna némi esélyük a halálfalók ellen. Ezt a helyzetet azóta is nagyon nehezen tűri, bizalma és hűsége folyamatosan foszlik, de egyelőre nem moccan az oldaláról. Mindent kilökött magából, amikor Greyback a maga képére formálta – ugyan mi maradna belőle, ha őt is elvetné?