|
Oldalköltözés
Kedves Mindenki! Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : ) b & caelor & effy
|
Friss posztok | Alastor Moody
Szomb. 25 Dec. - 10:27 Alecto Carrow
Vas. 5 Dec. - 0:12 Practise makes perfect... really? Alex R. Emerson
Szer. 21 Júl. - 14:54 Lucius Malfoy
Pént. 9 Júl. - 1:06 Vendég
Csüt. 8 Júl. - 9:43 Lucius A. Malfoy
Szer. 7 Júl. - 16:18 Yves McGonagall
Szer. 30 Jún. - 3:38 Martin Nott
Kedd 29 Jún. - 2:33 Anathema Avery
Kedd 29 Jún. - 0:34 |
Erre kószálók Nincs Jelenleg 496 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 496 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó ( 531 fő) Hétf. 25 Nov. - 3:14-kor volt itt. |
|
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Szer. 31 Aug. - 11:55 | | Mindig vele álmodok, mostanában, azóta. Minden egyes éjszakám azzal telik el, hogy nyüszítve gyűröm magam alatt a takarómat, miközben vadul dobálom magam az ágyamon, vékony csíkokká tépve a baldachin selyemfüggönyt. Meg sem tudom számolni hányszor életem át újra az a délutánt, és hányszor fut végig meglepően kellemes borzongás a testemen, minduntalan libabőrt varázsolva a bőrömre. Mintha már teljesen máshogy látom őt is, már nem csak a vérengző fenevad arca rémlik fel előttem, hanem az érett, és sokat tapasztalt férfié, akit hiba lenne figyelmen kívül hagynom. Az általa felajánlott lehetőség lebeg a szemeim előtt, unos-untalan, mintha egyfajta menekülési módot nyújtana a világból, amiben egyre inkább nem szeretnék már tovább élni. Választanom sem kellene, és magam mögött hagyhatnék mindenkit, és mindent, ami eddig megkötötte a kezeimet. Egyszóval, szabad lehetnék, ami immár túlságosan is csábító fogalom számomra. És semmi mást nem akarok jelenleg, csak ezt. Azért is viselkedek valószínűleg úgy, mint egy idióta. Az éjszaka közepén hagyom el a hálómat a kastéllyal együtt, majd magam mögött visszapislogva a hosszan elnyúló birtokra, lépem át a védőbűbáj határvonalát. Arra sétálok, nyugodtan, és komótosan, ahol először találkoztam vele, és, ahol megtörtént minden, percről percre vissza is játszom magamban. Már nem is tűnik annyira szívszorítóan kegyetlennek, mint akkor. Kétségkívül megőrültem. De mégis őt keresem. A birtokot végigjárva, szépen, és alaposan, a mögötte lévő erdőből a végeláthatatlan homoksivatagra tévedek. Még az éjszaka közepén is kellően meleg van hozzá, hogy lehámozzam magamról a bársonyosan puha kasmír pulóveremet, majd egy szál selyem hálóingben induljak el az előttem látszó sötét kékesfekete homályba. Valószínűleg el is tévedtem. Még soha sem jártam erre, nem is látok magam körül semmilyen ismerős részletet, maga az ismeretlen mégis jóleső érzéssel tölt el, még mosolyt is csal az arcomra. Ahogyan a hang, az az ismerős reccsenése a földre hullajtott apró faágaknak. - Hát, itt vagy. - suttogom melegen az éjszakában megvillanó sötét szempárnak. - Már vártalak. Fogalmad sincs mennyire. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Elhalálozott Elhagytam e világot ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Andreas Wilson
| » » Szer. 31 Aug. - 20:29 | | Izzó tekintete végigrajzolja a selymen átsejlő test körvonalait, nem erőszakos, nem mohó, nem kegyetlen, egyszerűen valami elégedett nyugalommal nézi, mintha olyasmit nézne, ami kétségkívül az övé. Az alig moccanó nyári levegőben is olyan intenzívnek érzi a lány illatát, mintha egyenesen a tarkójára hajtott arccal lélegezné be. Még mindig teljesen összezavaró, mit akar voltaképpen, helyben leteperni, a magáévá tenni vagy szőröstül-bőröstül felfalni; elragadni, elhurcolni, magával vinni, leigázni vagy királynővé tenni… Mindet. Mindet és mindet ezerszer. De nem feltétlenül ebben a sorrendben. És látszik, hogy a lány sem tudja, mit akar. Kijött hozzá, mintha tudta volna, hogy itt ólálkodik azóta is, nem volt képes felszívódni, rászokott, mint az első alkalommal is végzetes keménydrogra. Incselkedik a lány ígéretével, hogy a családja bosszút áll. A lány meg a halállal incselkedik. Nem ölte meg. Hagyta futni. Megjelölte magának, és hagyta, hogy elvegyék tőle. Fogatlan bestiát lát benne, akivel kijöhet cicázni? Megbánja, ha így gondolja. Ingerülten húzódik fel az ajka az ínyéről, de csak mordul egyet, nem mond semmit, mordulása is annyi csak, mint egy madárcsontú gally roppanása a megannyi fojtott, fülledt zajjal teli liget szélén. Hagyja, hogy ő szólaljon meg. Nevetése halk, de maró, ha van is benne valami álnok, éles, harapós élvezet. - Szóval te is rájöttél végre, hogy túl jó vagy hozzájuk, Lány? – mordul lágyan, és közelebb lép, ki az árnyékból, ami eltakarta. Közelebb, de nem igazán közel, nem annyira közel, amennyire közel lehetne hozzá, ha akarna. – Nem tartozol közéjük. Soha nem is tartoztál – vérszomjas mosolya ellenére a pillantása, hangja szinte cirógató. – Nar-cis-sa… Black – ejti a nevét annyira lassan és tagoltan, mintha varázsigét mondana, és olyan tömény megvetéssel, ami csak kifejezheti, mennyire semmilyen név ez mindarra, amit a lány nagyon is kifejez: a magától értetődő gyönyörökhöz egyszerű név dukál, levegő, víz, vér, hús. Elhallgat, és kinyújtja felé a kezét, ebben a mozdulatban viszont vibrál valami brutális, mint aki hívni, kérni is csak úgy tud, mint aki legbelül éppen ölni készülne.
|
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Pént. 30 Szept. - 11:13 | | Nem ismerek magamra, egyszerűen, mintha nem lennék önmagam. Megváltoztam, az kétségtelen, de az életemet megtarthatnám magamnak, ha szeretném. Nem kellene máshogy viszonyulnom a családomhoz, a jegyesemhez, sem pedig ahhoz az egy-két emberhez, akiket őszintén, és igazán a barátaimnak mondhatok. Mégis képtelen vagyok rá. Mintha egy tornádó szelne ketté, az egyik felem erre, a másik arra vágyik, nem tudnak megegyezni, egészen addig, amíg felül nem kerekednek egymáson. A kérdés csak az, melyik részem győzedelmeskedik. A válasz pedig előttem áll, kirajzolódik sziluettje a félhomályból, a szívem pedig egyszerre a tripláját kezdi verni ritmusának. A félelem, és az izgalom keverékének elegye lesz úrrá rajtam, nem is tudom eldönteni, melyik válik az erősebb érzelemmé, melyik az, ami valójában megmozgat bennem valamit. Nagy a csend. Csak nézem, tekintetemet újra, meg újra végigfuttatom rajta, a feje búbjától, a földet taposó lábán át, mindenét szemügyre veszem. Egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon, sem pedig betelni a látottakkal, szinte szomjazom a látványát, mintha csak egy megigézett volna. Belül kavarognak a gondolataim, és az érzéseim, fogalmam sincs mi a franc ütött belém, miért tárom ki szinte karjaimat az felé, aki pár nappal ezelőtt még csúnyán elbánt velem, akinek az emlékét valószínűleg örökké őrizni fogom majd. A baj csak az, hogy ez jelenleg egy cseppet sem bánt. Sőt. Megtöröm a csendet. A szavak könnyedén siklanak az ajkaimra, helyüket pedig mosoly követi, mintha teljesen más állna előttem, vagy legalábbis mást látnék a helyében. A válaszon sem gondolkodok, nem is kell, magától jön, színtisztán, és őszintén. - Mélyen valahol mindig is sejtettem. Te kellettél hozzá, hogy rá is ébredjek. - billentem kicsit oldalra a fejemet, felpislogok magas alakjára. Már egyáltalán nem félek tőle, az eszem, és a szívem sem ágál ellene, csak a kíváncsiság kerekedik felül bennem a levegőben lógó lehetőség iránt, legyőzve minden akadályt, ami eddig visszatartott tőle. A nevem említésére egész testemben megremegek. A családnevem egyszerre már nem a dicsőséget jelenti nekem, sokkal inkább kezdek undorodni tőle. - Narcissa csak. Vagy bármi más. - hagyom rá, csak ne kelljen még egyszer hallanom a nevet. Már nem én vagyok, valóban igaza van, talán soha nem is voltam. Gondolkodás nélkül fogadom el a felém nyújtott kezét, belékapaszkodok, körbefonom az ujjaimmal, és egészen közel lépek hozzá, elé. Hosszú másodpercekig szótlanul figyelem az arcát, íriszeim az övéibe mélyednek. - Szerinted valóban létezik újrakezdés? - őszinte kíváncsiság hallatszódik ki a hangomból. Valószínűleg tudja jól, ő is. Vágyom a lehetőségre, amit megnyitott előttem, a szabadságra mellé kötelezve, arra, hogy magam mögött hagyjam ennek a világnak minden egyes hányingerkeltő porcikáját. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Elhalálozott Elhagytam e világot ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Andreas Wilson
| » » Kedd 11 Okt. - 22:31 | | - Bonyolultan beszélsz – mordul, de csak olyasféle helytelenítéssel, mintha egy kölyköt marna meg figyelmeztetésül a kajlaságáért. – Csak ki kellett volna nyitnod a szemedet, Lány. Hallanod kellett volna az érverésedben. De ti vaknak nevelitek magatokat, vaknak és süketnek. Végignyal a tekintetével azon a megremegő testen, itt van hát, az övé lehet, az övé meg az övéié, ha ugyan vannak még övéi, de hát már most sincsenek, és ha elviszi magával ezt az aranykalitkába zárt nőstényt, hát akkor talán soha nem is lehetnek már. De ha egyszer az övé. Valamikor a falkának tartozott hűséggel, meghalt volna értük, a falkáért és a vezéréért, de méltatlannak bizonyultak a hűségére. Most egyedül van, meg talán itt ez a lány, ha elfogadja magának a telihold. Akkor talán saját falkája lehet végre. Akkor ő taníthat hűséget. - Lány – rántja meg a vállát, a bármi másba ez is belefér. A Narcissa jelentés nélküli szó, Blackkel vagy anélkül, míg a másikban benne van minden, a bőre szakadása, a könnyei íze a porban feloldva, a sikoltása, a gyilkolás és üzekedés az avarban, itt vagy valahol a közelben, az egész pusztító teremtés, amivel végérvényesen a magáénak követelte és elvette ezt az újszülött kis szörnyeteget. Amint hozzáért, az ujjai, mint egy ragadozó csapdája, ráfonódnak a vékony csuklóra, és magához rántja, közel, egészen közel, hiszen jönne magától is, de még közelebb vonja, nem is ereszti el, bár ebből a szorításból már kibújhatna, ha akarna. Hát bújjon, ha akar. Visszakozzon, meneküljön, táncoljon vissza – egyszer már odaadta neki az életét. Az konc volt. Alamizsna egy nyomorult kétlábúnak. Amit most adna neki, az ajándék. Isteneké. A kérdésre felnevet, karcosan, ugatva. - Kétlábúként gondolkodsz, Lány. Sem kezdés, sem újrakezdés – rázza meg a fejét. – Minden ilyen – bök a lányon a két kecses kulcscsont közötti árokba éles körmű mutatóujjával, és kemény, egyenes vonalat húz a köldökéig. Még egy metszően egyenes vonal a nyaka bal oldalán fültőtől a kulcscsont felezőjéig. Még egy a két vállcsúcs között. – Megszülettél. Rothadásba tartasz. Hogyan akarsz újrakezdeni valamit, ami nélküled, akaratodon és részvételeden kívül kezdődött a szánalmas szüleid ágyékában, és amelynek egyetlen és végső következő lépése a megsemmisülésed? Nem. Nem újrakezdés. Csak megtalálod a vonaladat. És elindulsz rajta. És aztán meghalsz. Belemarkol a hajába, a mozdulatai eszköztára annyira véges, annyira primitíven intenzív eszközök folyton ismétlődő tárháza, de mégis tud más lenni ez a mozdulat, mint a korábbi. Hozzáérinti a száját a nyakához. Ugyanaz a mozdulat, de mást jelent ez is. - De ha nem indulsz el, akkor is meghalsz – mordul szinte lágyan. – És te most sem gondolod komolyan. Napraforgó vagy, kisbárány. Ha azt mondom, legyél itt holdtöltekor, talán itt leszel, talán nem. Ha éhezned kell és mocsokban aludnod, talán hazafutsz, talán nem. És ha itt is leszel holdtöltekor – talán életben maradsz, és talán nem. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Pént. 4 Nov. - 18:08 | | Összezavarodok. Annyira erőteljesen szeretném bebizonyítani neki, hogy igen is más vagyok, hogy teljes valómban immár hozzátartozom, csak is hozzá, senki máshoz sem, mégis emberként gondolkodom, miközben csak éreznem kellene. Nem beszélnem, nem magyaráznom, sem nem bizonygatnom, csak érezni a lüktetést az ereimben, a vér áramlását az egész testemben, csak ezeket az egyszerű érzelmeket kellene felfedeznem magamban, se többet, se kevesebbet. Talán mégis buta vagyok hozzá. Annyira embernek neveltek, és nevelésemmel együtt csírájában elfojtották bennem a puszta létezés magvát, minden másra igyekeztek megtanítani, csak magára az életre nem. Most mérem csak fel igazán, mivé is változtattak ők engem. - Érezni akarok, mindent. Látni, hallani, érzékelni a természet erejét puszta valójában Gondolkodás nélkül cselekedni, magyarázkodás nélkül. - suttogom az éjszaka csendjébe. Képes lennék feladni mindenkit, és mindent, még önmagamat is. Eldobni a nevemet, Lányként élni tovább, egy teljesen más teremtményként, de cseppet sem emberként, egyik napról a másikra, előre sem gondolkodva, ahogy csak a sors akarja. Vagy ő. Gondolkodás nélkül vezetem a tenyereimet a mellkasára, mikor béklyóba fogja a csuklóm, és magához ránt. Mélyen beszívom az illatát, a melegséget, ami belőle árad, ami a hűs éjszakán megborzongtat, és libabőrt varázsol a bőröm egészére. Meggondolatlanul szorosan simulok hozzá, ha Narcissaként gondolkodnék, ha még egyáltalán ő lennék, visszakoznék, azonban neki már vége, egyszer, és mindenkorra. Már csak Lány vagyok, aki, mint teremtőjére pislog fel a gyér fényben a férfi arcára, és érintésére jóleső borzongás szalad végig a testét végigszántó ujjak mentén. - Akarom. El akarok indulni rajta, végig akarom járni, egészen a végéig. - most nem magyarázkodom, inkább csak elismerek, beismerek, ujjaimmal az előbb a bőrömön érzett minta minimalizált útját bejárva a mellkasán. Engedelmesen bicsaklik hátra a fejem. Érzem a tincseim közé markoló ujjait, és önkéntelenül is egy erőteljes, félhangos nyögés hagyja el az ajkaimat. Izgatottan nyelek egyet, mikor fogainak éle a nyakamhoz ér. Deja vu. - Nem kell választanom, már megtettem akkor, amikor először hozzám értél. Az emléked azóta is bennem lüktet, szinte él. - szakítom el az egyik karomat tőle, és szabad kezét a kulcscsontom melletti, még érezhetően felsértett bőrömhöz vezetem. - Én melletted határoztam el magam. Egy akarok lenni veled, közületek. A döntésem megszületett, megmásíthatatlan, és teljes valómban készen állok rá, megszabadíts minden szükségtelen dologtól az életemben. - körmeimet egyaránt a mellkasába, és a karjába fúrom, arcommal az övét simítom, fogaimmal akaratosan végigkarcolva annak élét. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Elhalálozott Elhagytam e világot ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Andreas Wilson
| » » Szomb. 12 Nov. - 22:37 | | Látja megszületni ezt az új teremtményt a szeme előtt, igen, látja, ahogy először áll a remegő kis lábaira, ahogy szárba szökken, ahogy bimbózni kezd, de ezek csak az első lépések, ez nem elég, ennél jóval többet akar tőle, teljes elköteleződést, teljes önfeladást, önkéntes eldobását mindannak a nevetséges aranyvérű, kétlábú létezésnek, ami mindeddig maga a Lány volt. - Szóval megint csak elvenni akarsz, ahogy eddig is tetted egész életedben – mordul gúnyosan, de elhallgat, ahogy megérzi azt a finom tenyeret a mellkasán, amelyet legutóbb még az avarban fegyverért kaparászni látott, őt püfölni, karmolni, tépni, védekezni érzett. Önelégült farkasmosoly költözik az arcára, gyönyörködik a teremtményében, ahogy megteszi azokat az első lépéseket, vagy legalábbis meg akarja tenni. – Milyen mohó, milyen lelkes – mordul gúnyosan, de egyúttal valami nyers, bárdolatlan gyöngédséggel is –, és milyen üresek is ezek a szavak, Lány – csóválja meg a fejét, de látható elégedettséggel hagyja, hogy a Lány ujjai bejárják a mellkasát. – Ez nem elég. Ennél több kell, ha velem akarsz jönni. Bizonyítanod kell, hogy tényleg semmit nem számítanak már, egyikük sem, semmi sem, amit eddig éltél, érted? – kántálja szinte a szavakat, miközben az ölelésük részben a Lány követelőző kis rezdülései, részben valami végzetes tömegvonzás folytán egyre kaotikusabb, szorosabb és izzóbb egységgé fonódik össze, a Lány sóvárgásának illata pedig szinte tapintható a levegőben, mint valami bársonyos kis felhő. - Nem, már valóban nincs választásod – ért egyet mordulva –, de mégis választanod kell, nem elég ennyi. Bizonyíts, Lány, bizonyíts akkor nekem, nekünk, hogy egy akarsz lenni velünk – szorítja egészen magához, és végighúzza a száját az arca oldalán, mintha csak meg akarná jelölni a saját szagával, mágiájával, önnön sötét, piszkos lényével azt az ingerlő romlatlanságot, ami már mégsem egészen az, hiszen már megkaparintotta magának, már az övé, és most már nem lehet más, mint az övé egészen. – Rabold meg őket, áruld el őket, gyilkold meg őket, válassz egy fegyvert, és égesd fel magad mögött a hidakat – suttogja felhevülten, de ellentmondást nem tűrve –, és akkor el fogok jönni érted, és magammal viszlek. Ha nem, akkor itt ragadsz velük idegenül, árván, pedig már soha nem lehetsz egy közülük… úgyhogy válassz Lány, mindent vagy semmit – nyalja-csókolja meg a torkát, és már ott sincs, mintha soha nem is lett volna ott, az érintése, a szaga is puszta illúzió, ahogy eggyé válik a ligetben honoló sötétséggel.
|
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | | | | |
Similar topics | |
|
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |