Család? Bonyolult. Tudom, a legtöbb embernek az, és nem is panaszkodásnak szánom. Csak hát... ez az igazság. Néha elgondolkodom, hogy velük van-e baj, vagy velem. Annyira, de annyira különbözőek vagyunk. Kilógok a sorból. És ez nehéz, mert nem szeretek fekete bárány lenni, de nem is tudnék más lenni, mint aki vagyok. Két fivérem van, mindetten halálfalók, Voldemort követői, akárcsak a szüleink. A családban mindenki mardekáros volt. Engem kivéve. Én valamiért a Hollóhát házba kerültem. Azt hiszem, nincs bennem elég ravaszság és becsvágy. És nem értek egyet azokkal az eszmékkel, amelyekben ők hisznek. Nem érdekel mások származása. Sőt! Titokban nagyon is kíváncsi vagyok a mugli születésűekre, arra az életre, amelyből ők származnak, de ezt otthon nem hangoztatom. Gyógyító akarok lenni, amit a család szintén nem igazán ért meg. Nyíltan nem ellenzik ugyan, de észrevehetően feleslegesnek tartják, hogy tovább tanuljak, hisz már eltervezték a jövőmet egy házassággal... Oké, szóval nem egyszerű a helyzet, de ez még nem jelenti azt, hogy rossz lenne a viszonyom velük. Szeretem őket. Csak attól félek, hogy a jövőben sokkal bátrabbnak és határozottabbnak kell majd lennem, és kiállnom magamért velük szemben, ha nem akarom, hogy ők alakítsák az életem.  

Nem először jártam az Abszol úton, de első alkalommal vásároltunk nekem is tankönyveket. Egy hónappal iskolakezdés előtt voltunk, és annyira izgatott voltam. Pedig ez most nem csak rólam szólt. Soha semmi nem szólhatott csak rólam, hisz Marcoval közvetlenül egymás után érkeztünk a világra. Az ikrem azonban még mindig Madam Malkin Talárszabászatában időzött a bátyánkkal együtt, és azon versengtek, hogy ki tud több kviddics bajnokot felsorolni, miközben méretet vettek róluk. Szerencsére én ott már végeztem, a vadiúj taláromat egy héttel az utazás előttre ígérték. Már csak Ollivander úr boltja volt hátra, és alig vártam, hogy végre megtaláljam életem első - és egyben talán utolsó – pálcáját, de meg kellett várnom, hogy a fiúk végezzenek, és amíg rájuk vártam, apa megengedte, szétnézzek a két sarokkal arrébb található könyvesboltban, ha magammal viszem a húgomat, Gemmát is. Ő még csak hat éves volt, és értelemszerűen nem annyira érdekelték a könyvek, így hát kicsit összevesztünk a bolt előtt, mert nem akart bejönni velem. Az lett a vége, hogy elszaladt, egyenesen a Zseb Piszok közbe, én pedig utána, de mindketten megtorpantunk, amikor megláttuk, hogy egy elég komoly párbaj bontakozik ki előttünk két idősebb varázsló között. Először, azt hiszem, mindketten kíváncsiak voltunk, és szinte lenyűgözve figyeltük a pálcák suhanását, és a belőlük származó fényvillanásokat, melyek ide-oda cikáztak a két haragos között. De hamar kezdett eldurvulni a helyzet, én pedig megijedtem. Megragadtam Gemma kezét, hogy kirángassam onnan, mielőtt olyat látunk, ami nem két kislány szemének való, de pár lépés után a húgom hirtelen megállt. Szembefordultam vele, hogy pisszegve mozgásra bírjam, de belém fagyott a szó a riadt, fájdalmas tekintetétől. Aztán összeesett, és akkor láttam meg, hogy a hátán végig egy hatalmas vágás húzódik. A párbajozók egyik átka éppen őt találta el. Felsikoltottam, majd térdre hulltam mellette, és szólongatni kezdtem, de azt hiszem, addigra már enyhén sokkos állapotba kerültem. Hamar boszorkányok és varázslók gyűltek körénk, valaki gyógyítóért kiáltott, volt, aki a szüleim nevét kérdezte, és többen emlegették a Szent Mungot, hogy hamar oda kellene hopponálni a lánnyal. Aztán előkerült egy javasasszony is, aki szerint a húgom ehhez már túl sok vért vesztett, túl gyenge volt az utazáshoz. Senki nem tudott rajta segíteni. Mire apa és a fivéreim előkerültek, már nem élt. Csak feküdt ott üveges szemmel a koszos földön, az átkok okozta törmelékek között, én pedig sírva fogtam a kezét, és csak nagy nehézségek árán tudtak elszakítani tőle.

Könnyes szemmel riadok fel, és kapkodok hirtelen levegő után. Már nem először álmodom a történtekről, és még mindig ugyanolyan hatással van rám, pedig ennek már hét éve. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem tudtam továbblépni, de a vissza-visszatérő fájdalmas álmok mindig megújuló erővel hatnak rám, és folyton összezavarnak. Persze a kis húgom halála mindenkiben nyomott hagyott a családban, de nem mindenkiben egyformát. A bátyáim és apánk leginkább csak dühösek, talán még mindig, és a világot egy olyan helynek látják, amelyet „meg kellene tisztogatni a söpredéktől”. Édesanyánk magába fordult, és mintha már nem tudna úgy szeretni, vagy együtt érezni, mint régen. Én viszont... nem sokkal később megfogadtam, hogy egyszer majd gyógyító válik belőlem, hogy soha többé ne érezzem magam olyan magatehetetlennek, mint akkor, ott a sikátorban. És ez az elhatározás egyre csak erősödött bennem az elmúlt években. Nem törte le a lelkesedésemet sem a család értetlensége, sem a rosszalló pillantások. De mielőtt továbbtanulnék, szeretnék megismerkedni a mugli gyógyítás módszereivel is. Hallottam róla, hogy ők sok mindent nagyon primitíven kezelnek, szó szerint felvágják, vagy összevarrják a sebesülteket, de úgy gondolom, érdemes nyitottnak lennünk, hiszen csak úgy tanulhatunk és fejlődhetünk. Ezt a tervemet azonban még nem mondtam el a családnak, valószínűleg nem is fogom. Nem értenék meg. Plusz ott van az eljegyzés is, amiről eddig módszeresen tudomást sem vettem, és kétszer is megléptem a közös vacsora elől, amikor be akartak mutatni a leendő férjemnek. Attól tartok, úgy képzelik, ha már belőlem nem lett halálfaló eddig, akkor majd a jövendőbelim hatással lesz rám. Igazából szerintem csak jót akarnak, és mivel tulajdonképpen egész életemben igazi jó kislány voltam, aki mindig hallgatott a szüleire, gondolom, eszükbe sem jut, hogy ezúttal ellentmondanék. Úgy sejtem, nem is tudják mire vélni az ellenkezésem okát, várják, hogy végre behódoljak, ahogy mindig. És egy részem még talán bele is menne ebbe, mert sokkal egyszerűbb, mint vitatkozni és kiállni magamért. Másfelől viszont... most túl messzire mennek. Ez az én életem, nem dönthetnek helyettem! Vagy igen?
Mély levegőt veszek, majd kimászom a szobám ablakán, hogy a kert végéből elhopponálhassak itthonról. Ha sikerrel járok, és ezúttal immár harmadszor is megszököm a nagy találkozás elől, vajon érteni fogják az üzenetet? Tudom, gyáva vagyok, és még csak nem is cselekszem okosan, de az sem segít, ha a szemükbe mondom a véleményem. Legalábbis addig nem, amíg veszekedni nem kezdek velük, ahhoz viszont egyelőre még nincs bátorságom.