Prominens félvér család fájáról sarjadtam, tulajdonképpen nincs bennünk semmi különös. Mindig élesen állást foglaltunk, a feketemágia szóba sem jöhetett, adományainkkal támogattuk a Szent Mungót, főleg akkor, amikor a felmenőim harmadik generációja is ott helyezkedett el, ki ápolóként, ki gyógyítóként. Harsány rokonságomnak köszönhetően kemény, átlátszó burok nőtt a bőrömre, ami mindig átsegített a nehéz helyzeteken.  Kellő távolságtartással és éles szemmel az élet  sok lehetőséget tartogat! Mindig túlélésre játszottam. Minden kerti partin hősiesen viseltem a nénikék  cuppogását, kérdezgetését, és a bácsikák vidor célozgatását, na, milyen a szex? Az emberi butaságon megtanultam derülni és tovább lépni.  

Lojalitásomat nem csupán Dumbledore felé bizonyítottam az évek során, bár nem én vagyok a legbarátságosabb ember a föld kerekén. Hiszek a házasságban, a családban, az összetartásban. Ezek azok a dolgok, amik megtartanak a mindennapokban. Hiszek a tudás erejében, egykori hollóhátasként ez rendkívüli fontosságú az életemben. Hiszek a jövő nemzedékeiben, az ifjúság felé nyújtott kéz fontosságában. Ennek a kéznek mindig tisztának kell lennie, nehogy bemocskoljuk a diákokat! (Mégis azt gyanítom, a tanári karból nem mindenki osztja a véleményemet.)

Tartsd a fejét, tartsd a fejét! Ha nem lenne Albany mellettem, ha nem érezném a kezét a vállamon, most biztosan ráordítanék a húgomra, csak tudom, hogy tartsak egy hülye fejet, szóval fogd be a szád! Karomban a hét hetes Angelicával fészkelődöm egy háromlábú széken. Az ifjú édesanya gyors pálcaintésekkel bundáskenyeret süt reggelire, de biztos vagyok abban, hogy egy falat se fog lemenni a torkomon. Végül mégis utolért a meggyszín körmökkel mutogató nénikéim intrikája: figyeld meg, Ceciliának előbb bekötik a fejét; ő sokkal kedvesebb, életrevalóbb, talpraesettebb, a te cudar természeted mellé még nem írtak használati utasítást. Mindig legyintettem, fogamat csikorgatva, csesszétek meg, nem érdekel a házasság! Nem kell férfi mellém, hogy moshassam a gatyáit, és amikor rájön, pörögjek rajta egy keveset, amíg ő fátyolos tekintettel, izzadva fekszik alattam. Majd utazgatok! A skandináv erdőségek csak rám várnak, tele ismeretlen lényekkel, vajákos banyákkal, vasorrúakkal, lidércekkel! Kell a fenének az élet, amit a húgom választott!
Persze, nem gondoltam komolyan egy szót sem. Byrdhöz zokszó nélkül hozzámentem volna, ha megkér. Tetszett, hogy sosem tudtam, mire számíthatok mellette. És szerettem a humorát. De amíg várakoztam, Cecilia tizennyolc évesen férjhez ment, majd egy év múlva világra hozta szerelmük gyümölcsét, aki persze, nagyon édes baba volt, mégsem tudtam tíz percnél tovább dajkálni. Epét éreztem a számban. Megkóstoljátok a híres, fűszeres mártásomat a kenyér mellé? Bocs, nem, reggeliztünk, mielőtt eljöttünk.

Camden piszkálja a vajas brokkolit. Kituszkolja a tányér szélére, a zöldség pedig néhány másodpercnyi egyensúlyozás után visszagurul. A férjem, mintha csak erre várna, győzedelmes vigyorral kapja el szeme fénye elől a tálat, hogy szinte azonnal levágja elé a desszertet. Három gombóc fagylaltot látok a kehelyben, tejszínhabcsúccsal, csokoládészórással és egy szem meggyel. Megmondtam, hogy egy tízévest nem lehet állandóan zöldséggel tömni! Inkább egyél te is egy kis fagyit, azt a vacakot majd megcsinálod később! Sebtiben csókot nyom a homlokomra, és kirántja a kezem közül a következő tanévre lázasan körmölt óravázlatokat. Tanítani. Mikor Camden kicsi volt, sosem gondoltam arra, mi lesz velem, ha ő elmegy a Roxfortba, és többé nem lesz értelme az itthon maradásnak.  Ez a legjobb megoldás. Az igazgató úrnak is elmagyaráztam álláskérő levelemben, hogy szeretném a megszerzett értékes tudást átadni, erre az iskola a legjobb közeg, és Camden után nem születtek gyerekeink. (Cecilia természetesen túlteljesítette az ötéves tervet. Ha a gyerekszülés sportág lehetne, ő biztosan elvinné az aranyérmet a négy srácával. Ez is valami, amin nem igazán teszem túl magam.) Gyakorlatilag könyörögtem az állásért, de csak én éreztem itt, belül, és talán Albany is: ha nem találok új értelmet, célt az életemnek egy olyan helyen, ahol nem kell zsírkrétanyomokat és hányást takarítanom, elveszítem az ép elmémet. Tehát, vissza a szakmához, új köntösben. Apa, fúj, ne csináld ezt! Ez nagyon undi! Csak fél szemmel látom a lányomat lebukni az asztal alá. Nem akarja látni az apját, ahogy fagyitól maszatos csókot nyom az anyja szájára.

Mondanom kéne valamit? Fogalmam sincs. Figyelem az asztal másik oldalán ülő fiatal lányt, ahogy kelletlenül bámulja az előtte heverő tányért. Fahéjas zabkása a mai menü, vagy az ebédről maradt fasírt - zöldséggel. Egy év múltán is kiismerhetetlen. Visszafordulok a tányérom mellett fekvő házidolgozatok felé, melyeket nyárra adtam ki a harmadéveseknek, a bicegócokról és a rőtsipkásokról írt esszéik elég jól sikerültek. És amíg ezeket olvasom, nem kell látnom a lányom tekintetét. Mindig attól rettegek, hogy felnézve Camden vádló pillantásával fogok először találkozni, de a szeméből mindig csak végtelen zárkózottság süt. Bár vádolna! Bár mondaná, hogy én üldöztem el az apját! Még az is jobb lenne ennél a törékenycsontú, sápadt kísértetnél. Halogatom a válási kérelem benyújtását. Nem vagyok biztos semmiben. Kettőnk jelenlététől szinte megmerevedik a ház. A férjem keze nyomát igyekszem mindenhonnan eltüntetni. Nem sok sikerrel, hiszen ott ül a lányunk vonásaiban. Miért nem engeded, hogy lássam őt? Miért nem hagyod, hogy találkozzunk? Ő az apám, jogom van hozzá! Persze. De ki tudja, milyen mélyre süllyedt az elmúlt időszakban? A távozása előtt ő volt a balansz - ellensúlyozta a bennem uralkodó pedantériát és gyakori merevséget. Lesöpörte a kimértség álarcát, amikor azt nagy műgonddal magamra illesztettem. A házasság, amin annyit munkálkodtunk - egy egész két feleként -, most omladozik a fejem felett. Ez van, ha a tartópillérek egyike hirtelen kiugrik. A homlokzat besüllyed, végül a tartógerendák megadják magukat, és összecsuklik tizennyolc év munkája. De miként mondhatnám el mindezt egy tizenhat éves fiatal lánynak, aki csupán a veszteség fájdalmát érzi? Hogyan védhetném meg őt a szülői hibák súlyától, mielőtt az egész kóceráj éppen az ő fejére szakad, és őt temeti el?