A szüleim muglik, és úgy tűnik nem is a legokosabb emberek a világon. Erre akkor jöttem rá, mikor megkaptam a levelemet a Roxfortból. Hm, nekik jó ötletnek tűnt, hogy ne avassuk be a két pisist, ezen a két húgomat értem, a dolgokba. Remek, nagy tapsot nekik! Persze, mint minden kis titok ez is kiderült és rögtön én lettem az undok, hazudós nővér. Hát tényleg remek... És a legjobb az egészben, hogy most már mindketten a Roxfortba járnak, így meg is jelentek a kínos találkozások a folyosókon. Az egészben kb. egy jó oldal van, hogy  különböző házakba kerültünk. Bár látszik ki az ész a családban...nem vélelemül kerültem én a Hollóhátba.  Ne értsen félre senki, én NEM utálom a testvéreimet, csak szimplán elegem van belőlük. Nem az én hibám, hogy én kaptam levelet előbb, nem az én hibám, hogy én előbb születtem. Az Isten szerelmére! Nem bírják felfogni, hogy nem rám kéne haragudniuk,vagyis... jó részben megérdemlem. Ahogy említettem nem voltam az a minta nővér. És, hogy megbántam-e? Igen, egy kicsit. Nekem is ugyanúgy örülnöm kellett volna az ő levelüknek, mint ahogy a sajátomnak, de rohadtul nehéz volt, mert én valahogy folyamatosan a háttérbe szorulok, ha a húgaim is a láthatáron vannak. Élni akarom, a saját életemet, úgy, hogy ők csak a mellékszerepeket kapják, ennyi. Bár egyszerűbb lenne ezt véghezvinnem, ha nem paráznék rá mindenre , ami körülöttem történik. Úgy értem, túl sok minden zakatol a fejemben és  próbálok minden eshetőséget számba venni, hogy ne kelljen csalódnom. Ezen kívül imádok élni, imádok új dolgokat megtapasztalni és ha jó a társaság, őrültségeket csinálni. Csak a testvéreim ne legyenek a közelben. Ámen.  

Nem vagy idevaló. Suttogják. Nem igazi boszorkány. Mondják.  Sárvérű! Kiáltják.
Egyszerűen unom már, hogy mások mondják meg ki és mi vagyok. Tudom, hogy sokan mások is átesnek azon, amin most én, a megkülönböztetésen, de mégis más, ha rád mondják és különösen böki  csőrömet, ha a húgaimra dobják ezeket  szörnyű, undorító szavakat. Nehéz ezt beismernem. Nem vagyunk jóban, mégis próbálom játszani az őrangyal szerepét, persze úgy, hogy ők ezt ne vegyék észre.  Már túl késő kibújni az undok, nem törődöm nővér szerepköréből. Nem értenék meg, eljátszottam az esélyeimet. Túl késő. Késő… -Lopva az órára pillantok, még mindig a klubhelyiségben ülve próbálok belemélyedni tudatalattim sűrűjébe.
Késő.
-A francba! – kiáltom el magam az üres szobában felpattanva a kényelmes bőr karosszékből. A reggeli már elkezdődött… egy jó ideje. Hihetetlen hogy telik az idő mikor az ember társalgást folytat önmagával. Indulás előtt még felveszem az asztalon heverő kék-ezüst csíkokkal díszített sálamat, majd kilépek az ajtón. A falakon lévő portrék gúnyos kacajával és beszólásaival telített folyosón indulok halálfutamra az idővel. Éhes vagyok, és ha nem érek oda időben elhalásszák előlem a finom falatokat.  Már csak annyiban reménykedek, hogy Holly elrakott nekem pár darab palacsintát, egy tál müzlit, és egy sajtos szendvicset. Elvégre a reggeli a nap legfontosabb étkezése, és persze, hogy nekem pont ezt kell lekésnem.
Az érkezés. Igen, a legszörnyűbb. Az már önmagában nagyon gáz, ha az ember késik valahonnan, de tetőzni lehet azzal ha egy telített, ezer fős terembe kell, úgy bejutnod, mintha már a kezdetek óta ott lennél.  A legfontosabb pillanat, mert ha elszúrom, megbélyegeznek. Én leszek az a lány, aki mindenhonnan késik. Nem, ez nem történhet meg. Az sem érdekel, ha ez mindennapos dolog, hiszen mindig elkésik valaki, de velem NEM történhet meg. Soha.  Már a nagyterem hatalmas fa ajtaja előtt állok. Események sora játszódik le a fejembe. Találnom kell egy megoldást.
Case No.1.: Ha most nagy hévvel benyitok az ajtón és heves léptekkel indulok a helyemre, akkor fennáll a veszélye annak, hogy a hirtelen zajra mindenki szájában megáll a kaja és kíváncsi,értetlenkedő tekintettel fognak majd az irányomba fordulni.  Elvetve.
Case  No.2.: Kinyithatom lassan, óvatosan és szép csendben a helyemre lopakodhatok. Bááár az ajtó elkezdhet nyikorogni és felfigyelhetnek rá . Még megtartom ezt a lehetőséget, lehet, hogy ez lesz a befutó.  
Case No.3.: Bemehetnék, mint egy átlagos ember. Csak szép nyugodtan, mintha mi sem történt volna.
A francba is. Akármelyiket választom, nem garantált a láthatatlanság. Még várok pár percet, majd végre megragadom a kilincset és benyitok. Egy pillanatra ledermedtem. Ugyanolyan, mint akármelyik reggel. Mindenki hangoskodik, a saját dolgával törődik. Huhh. Rögtön a barátaim felé veszem az irányt. Úgy látszik, mind befejezték a reggelit, bár látom, hogy Holly előtt, aki a legjobb barátom, egy nagy tányér tojásrántotta pihen és palacsinta.
-Reggelt… ugye azt nekem tetted félre? – kérdezem, majd a fejemet fogva leülök elé.
-Mit csináltál ennyi ideig? El sem hiszen mekkora háborút vívtam azért, hogy ezt megóvjam neked. – elém tolja a rántottát, majd egy levelet vesz elő a szalvétából.
-Neked jött. Fel akarták bontani, de időben kapcsoltam…
Én már rég a palacsintát tömtem a fejembe. Felismertem a levelet. Ezer százalék, hogy a szüleim küldték. Lenyelem az utolsó falatokat, majd nagyot sóhajtva egy kenős késsel kibontom a borítékok.
Blablabla. Úgy látszik nem tudnak leszokni arról, hogy olyan leveleket küldjenek, amikben kioktatnak a családi szeretet szükségességéről ilyen időkben. A szokásosat tartalmazza. Figyelj a testvéreidre, legyél velük kedvesebb, ölelgesd meg őket helyettünk. Na persze, még csak azt kéne. Igazából nem is tudom, mikor beszéltem velük utoljára és hogy őszinte legyek kölcsönösen nem vágyunk egymás társaságára. Bár Darinát egy kicsit féltem.  Mugliszületésűként  a mardekárban, hát nehéz évek állnak előtte.
-Na mi áll benne? –kíváncsi tekintete szinte kiégette a papírt.
-Áhh, csak a szokásos… testvériség stb. –válaszolom unottan, s közben tekintetemmel a húgaimat keresem a többi asztalnál. Nem hiszem, hogy valaha is jó lesz velük a kapcsolatom. Túl sok az elpocsékolt év, amit utálatban éltünk.  Én figyelek rájuk, de ezt ők jobb, ha nem tudják, elvégre ki nem állhatom őket, de tényleg, csak az ösztönök munkálkodnak bennem.