Mikor megalkotok egy karaktert, akkor egy egész életet álmodok meg neki, nem csak egy-egy homályos részletet. Ez az előtörténet írásakor még nem forr ki, csak a felszínt kapargatom olyankor. Út közben eszembe jutnak dolgok, ötletek, ezeket szeretem megírni, ezzel is alakítani a karakterem jövőjét. Mikor megálmodom a múltat mindig egy kicsit több lesz Damienből. Több érzés, tulajdonság. Ezeket fogom itt leírni. Szösszeneteket fontos  vagy kevésbé fontos eseményekről, és mérföldkövekről. nem időrendben történnek majd az írások.

1977. március. 12
Albánia

Mindig, mikor azt hiszem ennél már nem történhet rosszabb, mégis történik valami. Nem elég, hogy a Nagyúr elküld engem a Roxfortba raboskodni, hogy idiótákból faragjak Halálfalót - s mint kiderült nem is én vagyok az egyetlen, aki ilyen feladatot kapott -, még megbízást kapok, hogy Albániába utazva becserkésszek egy zöldfülűt. Úgy látszik minden idők legsötétebb mágusa az utóbbi időbe igazán humoránál van, hogy rendszerint olyan feladatokat bíz rám, melyektől tanárnak érezhetem magam. De nem vagyok az! Utálom a diákokat, legyen az kicsi vagy nagy. Kivéve a lányokat. A lány diákokat szeretem...
Levadászni valakit, aki nem akarja, hogy levadásszák, nos az egyszerre izgalmas és idegölő feladat. Tudtam, hogy keressem azt a bizonyos személyt, és sajnálatos módon azzal is tisztába voltam, hogy egy "Gyere csatlakozz Voldihoz, mert jó móka!" vállütögetéssel nem fogom tudni magam mellé állítani. Sokféle ok volt rá, miért csatlakoznak a varázslók a Nagyúrhoz. Sokan származásukból eredően ezt az egy utat ismerik és tudják, mert beléjük nevelték az eszmét, így nőttek fel. Saját gondolatok és célok nélkül követik apáik utasításait, és a legkegyetlenebb az egészben, hogy azt gondolják, mindezt ők saját maguk akarják. A manipuláció legmagasabb foka ez.
Vannak, akik - mint én is - az életükben történt esemény, egy csorba, tragédia folytán szegődnek a Sötét Oldalra, hogy elnyomják a fájdalmat és szenvedést. Ezt persze csak és kizárólag úgy lehet elnyomni, ha másoknak okozunk fájdalmat. A bosszú a leggyilkosabb ösztön. Ez képes éltetni és megölni is egyszerre. Ezek közé tartozom én is. Olyasvalaki vagyok, aki saját, fájdalmas nyomora elől menekülve egyenesen a Sötét nagyúr karjaiba rohantam, hogy megadja nekem, amire szükségem van: pusztítás és bosszú.
Nem utolsó sorban vannak olyan emberek, mint Killian Morhange. Ők azok, akik elméletben jók, vagy legalábbis nem foglalnak állást vagy hátterük vagy elveik miatt. Mégis, ők azok akikben a legnagyobb tehetség rejlik. Mert ott van bennük a sötétség, csak még ők sem tudnak róla. Ki kell hozni belőlük, ez legtöbbször erőszakkal sikerül csak, de belőlük lesznek a legveszedelmesebb állatok. Ezért is kell vigyázni velük. Tudjátok, van az a kutya, ami beleharap az ételt adó kézben. Nos, én most nem ételt fogok ajánlani neki, hanem egy célt, amivel magasra lehet törni, ehhez olyan dolgokat kell megtegyen az ember, amitől talán irtózik és fél. Ám a félelem egyszer csak elmúlik, és nem marad helyette más, mint színtiszta élvezet.

Lassan lépdeltem az ivó felé, ami a város egyik csendesebb, kevésbé közkedvelt helyei közé tartozott. Avagy lepukkant mugli kocsma, ahol mai páciensem pihent. Vagy ivott. Vagy ivott és pihent, és tán még nőzött is. Igazából fingom sem volt, mit csinálhat, csak megkaptam a címet, és idejöttem. Annyit tudtam csak erről a fiúról, hogy húsz éves, félvér, és Killian Morhangenek hívják. És persze még olyan elejtett információk, melyekre szükségem volt, ha esetleg nem mennének a dolgok a könnyű úton.
Beléptem a kocsmába, s rögtön fintorba ráncolódott arcom, ahogy belecsapott képembe az alkohol és a cigaretta szaga. Enyhén elhúztam számat, majd körbepillantottam. Nem kellett sokáig bámészkodnom, hogy kiszúrjam egy egyetlen varázsló kinézetű fazont a pajtába. A helyiség leghátsó boxába ült, egy pohár akármit kortyolgatva. Mélyet sóhajtva megindultam felé, majd mikor odaértem mellé megkérdeztem leülhetek le. Csupán  intett egyet, hogy foglaljam el a vele szemben lévő padot. Megtettem. Nem kértem italt. Nem terveztem, hogy sokáig maradok.
Feltűrtem ingemet, majd kezet nyújtottam neki, hogy bemutatkozzak. Mikor elfogadta, megszorítottam kezét.
- Damien Leroy, örülök, hogy megismerhetlek. - szólaltam meg, mire Ő is bemutatkozott, habár én már tudtam a nevét.
Körülbelül egy tized másodpercet kellett várnom, s már tekintete bal karomra tévedt, ahol a sötét jegy éktelenkedett. Éreztem, ahogy rögtön megfeszülnek vonásai, s már rántotta volna el a kezét, ha hagyom. persze számítottam a reakcióra, így nem ért meglepetésként, továbbra is szorosan tartottam kézfejét. Arcomon halvány, annál nyugtalanítóbb mosoly terült szét.
- Ssss... nyugalom. - szólaltam meg halk, szinte sziszegő hangon. - Itt aztán senki nem tud a segítségedre sietni. Sőt, körülbelül három percbe telne, hogy a levegőbe repítsem az egész kócerájt, és eltüntessem még csak a nyomát is a föld színéről az itt lévő embereknek.
Láttam, ahogy gyöngyözni kezd a homloka. Félt. nyilvánvaló, ki az az elmeháborodott aki nem tojik be a sötét jegy látványától? Elengedtem kezét, mire rögtön nekifeszítette hátát a támlának, csak hogy távolabb tudhassa magát tőlem.
Mintha ez lehetséges lenne...

Minden, amit addig ismertél megszűnik. Egy pillanat töredéke alatt törik körülötted szilánkjaira a világ, és még csak észre sem veszed. Mindenben, amit addig hittél, csak értelmetlenséget látsz, nem tudod, miért és hogyan érezhetted azt. Sötét foltok töltik ki nem csak a fejed, a lelkedet is. Ilyen érzés megtörtnek lenni. Ilyen érzés elveszíteni mindent. Még pontosan emlékszem milyen volt... Milyen volt jónak lenni, vagy legalábbis nem rossznak. Nem volt kellemetlen. Emlékszem milyen érzés volt önfeledten nevetni, boldognak lenni, féltékenységet érezni. Tudom, hogy jó volt. Sokszor kérdezem magamtól: tudnék még olyan lenni?
A parkból, ahol ültem, tisztán lehetett látni a homokszín kertes házat, melyet fehér léckerítés zárt el a hívatlan betolakodók elől. Már órák óta ültem azon a padon, s vártam, hogy besötétedjen. Olyan voltam, mint egy kukkoló. Egy rohadt porcikám nem kívánta az egészet. Zsebembe nyúlva előhuztam a cetlit:


Összegyűrve tettem vissza, majd megdörzsöltem arcomat. Gyűlöltem ezeket a pár szavas leveleket, de magát a tényt, hogy el kell vennem valakinek az emlékeit, még jobban gyűlöltem. Lehet rossz voltam, és sötét, és talán velejéig romlott, de ez valahogy mégis nehezen érintett. Sok rosszat tettem, sok olyat, amire nem kéne büszkének lennem, mégsem érdekel. De elvenni valakinek a múltját, az egész életét, rosszabb, mint azt megkeseríteni. Mi történik az emberrel, ha elveszíti saját magát? Elfelejteni mindent, amit eddig ismert, elfelejteni a saját hangját, arcát és érzéseit? Elképzelni sem tudtam. Engem üldözött a múltam, az emlékek napról napra gyötörték az agyam és a lelkem, mégha igyekeztem is, hogy ne vegyek tudomást róla. Mégis az enyémek voltak. És ezek a pillanatok sokszor segítettek azon, hogy ne veszítsem el a józan eszem. Mi történik, ha ez nincs?
Sóhajtva pillantottam órámra, pontban nyolcat mutatott, elkezdett sötétedni. Abban a pillanatban, hogy felpillantottam kinyílt a homokszín ház ajtaja, és kilépett rajta egy fekete hajó nő. Haját septibe lófarokba kötötte, s elindul a park felé, ahol ültem. Én is felálltam, s elindultam felé. Igyekeztem, hogy ne tűnjön direktnek, ahogy lehajtott fejjel belesétálok. Fájdalmasan ütköztünk össze.
- Jaj, bocsáss meg, teljesen elbambultam! - kezdtem bele tettetett sajnálattal, és próbáltam úgy tenni, mintha tök féletlen rongyoltam volna bele szerencsétlenbe. Kezeimet vállára tettem, mert láttam, hogy kicsit megingott az ütközés során.
- Ugyan, én sem figyeltem. - felelte mosolyogva.
Nálam talán csak néhány évvel lehetett fiatalabb így első ránézésre. Mosolya őszinte, barátságos. Tekintete meleg. Igazából igazán szép, bájos teremtés volt, s ettől csak még nehezebb volt az egész. Íme a várva várt emberség, melyről azt hittem rég kiveszett belőle. Persze a tényen nem változtat, hogy megteszem, amit meg kell, s az egészet elfelejtem az esti gin után.
Visszamosolyogtam.
- Franie vagyok. - nyújtotta ki a kezet, bemutatkozás képpen. Meglepett, nem számítottam ilyen közvetlenségre. Csak még értetlenebb lettem, hogy egy ilyen kedves, jóságos teremtés miért is kell a Nagyúrnak a sötét oldalra. Persze, miután elvégeztem a feladatomat nem kell ezen gondolkodni, mert azt is elfogja felejteni, hogy boszorkány.
- Damien. - ráztam meg kezét.
Abban a pillanatban megszakadt köztünk a kapcsolat, mert mint, aki tűzbe nyúlt hátraugrott. Láttam arcán a félelmet, de nem tudtam hová tenni. Pálcáját olyan gyorsan rántott elő, hogy észre sem vettem. Értetlenül bámultam rá.
- Mi a... - kezdtem volna bele, miközben védekezően felemeltem két kezemet. Figyeltem, ahogy tekintete alkaromra szegeződik, majd újra rám pillant, immár cseppet sem barátságos és meleg tekintettem. - Picsába! - suttogtam sziszegve, mert nem az volt a tervem, hogy rögtön felfedem a kilétemet.
Én is előrántottam a pálcámat, s rászegeztem. Halvány, gúnyos mosoly jelent meg szám szegletében, ahogy az egyre sötétedő parkban álltunk egymásra szegezett pálcával. Nem féltem tőle. Jobb voltam nála, elvetemültebb, gonoszabb, romlottabb.
- Mit akarsz tőlem, te mocskos halálfaló? - kérdezte tőlem vicsorogva. Felvontam szemöldököm.
- Ne légy udvariatlan, Frankie. - figyelmeztettem továbbra is gúnytól csöpögő hangon. Láttam, ahogy arca megvonaglik a szólításra. Nem tetszett neki, de nem ellenkezett. Úgy döntöttem, előbb megpróbálom meggyőzni, hátha nem lesz szükség olyan drasztikus megoldásokra. - Azt hiszem felesleges a töltelék szöveggel jönni, úgyhogy térjünk is a lényegre: azt akarom, hogy csatlakozz a halálfalókhoz, és harcolj a Sötét Nagyúr oldalán.
Elértem a kellő hatást. Szemei kikerekedtek és jeges rémülettel pillantottak vissza rám. Elmosolyodtam. Hatásvadász.Vártam, hogy megszólaljon, de nem történt semmi. Percekig csak álltunk, továbbra is egymásra szegezett pálcával. Igazából kezdtem kicsit unni a témát, mikor is olyan gyorsan fordult sarkon és kezdett el szaladni, hogy egy pillanatra a meglepettségtől még utána rohanni is elfelejtettem. Mire megfordultam, hogy utána eredjek, már túl nagy volt a távolság köztünk. Nem volt más választásom.
- Incarcerandus! - kiáltottam neki szegezett pálcákkal, mire kötelek ejtették őt fogva.
Figyeltem, ahogy elterül a fűbe, s szép komótosan elindultam felé, Mire oda értem, már hallottam is a válogatott sértéseket és szitkokat, amiket a fejemhez vágott.
- Nem csatlakozom hozzátok! NEM! NEM! NEM! - kiabálta szikrázó dühvel a hangjába. Ott feküdt előttem megkötözve, mégsem félt. Elszántságot láttam a tekintetébe. - Ölj meg inkább, de soha a büdös életbe nem leszek Voldemort kutyája!
Harcias volt. Bátor. Merész. Kezdtem érteni, miért is akarja őt a Sötét Nagyúr. Nem fél a haláltól, s nem félt tőlem sem. Sosem állítom magunk mellé, addig nem, míg így ragaszkodik a múltjához. Az egyetlen lehetőség az, ha megteszem, amit a Nagyúr parancsolt.
Egy pálcaintéssel eltüntettem róla a köteleket. Felült, én pedig leguggoltam hozzá. Nem hátrált meg, fagyosan fúrta belém tekintetét. Tetszett a vakmerősége, szinte egészen hatalmába kerített, ahogy mélyen belenéztem undortól és megvetéstől csillogó szemébe. Sokáig meg sem szólaltam, csak néztem, s Ő sem szakította meg a kontaktust. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de végül cselekvésre szántam magam.
- Nem hagysz más választást nekem, meg kell tennem, amit hidd el egyáltalán nem kívánok. - kezdtem bele. Őszinte akartam lenni, most az egyszer, hisz tudtam, erre a beszélgetésre soha nem fog emlékezni. - Aljas dolognak tartom, amit tenni fogok, de parancsot kaptam. Nem fordulhatok szembe vele. Sosem tenném. Bocsáss meg.
Lassan felálltam, s hátrébb léptem.
- Áll fel! - parancsoltam neki hidegen.
Összehúzott szemekkel, de ő is felemelkedett, pálcáját görcsösen, elfehéredő ujjakkal szorította. Már nem érdekelt. Nem hagytam, hogy a sajnálat maga alá gyűrjön. Ennél jobb voltam. Újra az az érzéketlen dög voltam, aki eddig. Gonosz mosolyra húztam számat, s újra láttam megcsillanni a félelmet a szemébe. Tudta, hogy nem fogom megölni, s azt is tudta, hogy elengedni se fogom. Sokkal, sokkal rosszabb vár rá, mint a halál.
- Exmemoriam! - suttogtam el halkan a varázsigét.

Csendben figyeltem, ahogy félelemmel teli tekintete üressé változik.