Késő délután volt, éppen megfelelő idő ahhoz, hogy meglátogassam a lányomat, akárhol is volt. Azt hittem, hogy a szokásához híven a folyosón császkál valahol és most is, mint szinte mindig, el tudom kapni valahol néhány szóra. Nem akartam ráakaszkodni Aurora-ra... én is voltam kamasz és örültem annak, hogy érvényesíthetem a saját akaratomat a szüleim figyelő szemei nélkül. Nem volt nekem semmi bajom sem az apámmal, sem az anyámmal, sőt, nagyon is szeretem őket a mai napig is, de a tinédzserkor és a bentlakásos iskola teljesen más lapra tartozott. Próbáltam megtalálni az egyensúlyt az aggódó és a laza szülő szerepe között, csakhogy ez a lavírozás mostanában különösen nehéznek bizonyult: a gyerekem nyakán lógás nem tűnt opciónak, ám az iskolában kibontakozó helyzet és a diákok, tanárok rossz hajlamai nem engedték, hogy tudomást sem vegyek arról, hogy a lányom hét napból ötöt potenciális bombák között töltött. És nem volt elég, hogy az én fejem is főtt a Roxfortban uralkodó káosz miatt, az anyjának is megígértem, hogy vigyázni fogok rám, ahogy az tőlem telik. Viszont láttam Aurora szemeiben a rosszallást, hogy túlzásnak érzi az aggodalmamat. Mivel úgy tűnt, hogy Aurora elpárolgott a folyosókról, a nagyteremben sem láttam és az egyik társa megsúgta, hogy a hálókörletben sincsen, csakis egyetlen hely volt, ahol lehetett. A Tiltott Rengeteg felé vettem az irányt, pontosan tudtam, merre kell tartanom, ha perceken belül magam előtt akartam látni őt. Nem örültem, hogy egymagában kijár ide, nem véletlenül volt tiltott a diákok számára, de mit tehettem volna? Tiltsam meg neki a levegőzést? - Hogy foglak kihúzni a büntetés alól, ha egyszer más talál meg itt? - Kérdeztem, amikor már nem voltam tőle messze és az alakja tökéletesen kivehető volt. Ugyan az arcán inkább az én és a családom vonásai voltak felfedezhetőek, a tartásából és az egész lényéből az anyja által adományozott véla-tulajdonságok áradtak. - Keresne kellened egy másik búvóhelyet, ha nem akarod, hogy mindig rád találjak. - Leültem mellé arra a kidőlt fatörzsre, amint ő is helyet foglalt és automatikusan egy puszit nyomtam a homlokára. - Késő van, a többiek már vacsorához készülődnek.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Kedd 12 Júl. - 14:06
to my fantastic dad
Tudom, hogy rossz berögződés, hogy megszegem a tilalmat szinte minden este azzal, hogy hosszabb-rövidebb időre kibújok a szabályok alól és belevetem magam a Rengetegbe. Ismerem már, mint a tenyeremet, szinte nincs olyan zuga, ami idegen lenne a számomra, nincs olyan hajtás a fákon, amiket ne látnék napról napra növekedni. A legfurcsább viszont az, hogy négy év alatt senki nem jött még rá arra, hová tűnök, vagy csak senki nem tulajdonít túl nagy jelentőséget neki. Legalább ilyenkor szeretek eltűnni szem elől, még akkor is, ha magányomban vagyok és az erdő csöndjét hallgatom. Időnként rohadt nehéz uralkodnom magamon, amiért mindenki azt hiszi, az apám miatt kivételeznek velem. Nehéz elfogadniuk, hogy semmiféle különleges bánásmódban nincs részem, hacsak az nem számít annak, hogy az apám az év minden napján tudja rólam, hogy merre vagyok, kivel töltöm az időmet és ha nagyon szeretné még az tis ki tudná nyomozni, hogy mit ettem reggelire. Egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetemet. Amennyire fontos nekem és szükségét érzem a jelenlétének, olykor épp annyira terhes az, hogy nem tudok igazán honvágyat érezni, mert olyan, mintha egész nap a sarkamban lenne. Még akkor is, ha nem. Ilyenkor viszont ezt az érzést is magam mögött tudom hagyni, pont olyan gyorsan, ahogy néha őt rázom le azzal, hogy sietnem kell az órámra. Még mindig nem fogadtam el, hogy mindenki csak Davies professzor lányaként tekint rám és a természetem végett vannak, akik az érdemi teljesítményemet is vitatják. Most is egy ilyen vitán vagyok túl, egyszerűen magányra vágyok, egy csendes tíz percre, mikor lehetek csak Aurora. Csak simán Aurora. De ugyanakkor mindent megmagyaráz az a tény, hogy nem váltottam még törzshelyet. Az apám mindig megtalál itt, mikor keres. És általában sokszor keres... Nem lepődök meg, hogy meghallom közeledni. Még csak hátra sem kell fordulnom, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ő az. - Sehogy! - vágom rá talán kicsit dacosan, bár nem neki szánom. Kérdése egy fél pillanat alatt felélesztette bennem a haragot, amit néhány diáktársam irányába plántálok. - Talán akkor végre elhiszik, hogy nem vagyok kivételezett... - sóhajtok fel és ahogy mellém ül nem tudok nem nekidőlni a vállának. Odabent a kastélyban tudom, hogy meg kell adnom neki is a tiszteletet, mint minden más tanáromnak is, és nem szólíthatom apának, pedig mindig az jön a nyelvemre. Idekint viszont magunkban, lehetek a lánya és ő pedig lehet csak az apám. - Majd észben tartom, hátha legközelebb nem akarom, hogy megtalálj.. - mosolyodom el szomorúan. Ugyan ez nem komoly ötletként fordul meg a fejemben, mégis elképzelem, hogy egyszer eltörhet benne valami annyira, hogy még őt is kirekesztem. Akkor ugyan hová mennék? Remélem ezt nem kell tényleg fontolóra vennem... - Tudom, hallottam Maurice-t áradozni arról, hogy ma Tottenham megkérte, hogy vacsorázzon mellette.. Igazából az egész hálókörlet ettől zengett. - rántok vállat. Nekem nem volt kedvem hallgatni, épp elég az a sok zsivaj napközben, a végére szeretnék egy kis nyugtot, hogy békés éjszakának nézhessek elébe, és ezt általában akkor kapom meg, ha kiszököm az erdőbe lecsitítani a fejem zúgását. De most, hogy kiböktem azt a tényezőt, ami igazán zavart, azon gondolkozom, vajon az is ilyen könnyedén menne, ha azt mondanám el neki, hogy én is szívesen megkérnék valakit, hogy vacsorázzon velem?! Persze sosem fog megtörténni, én vagyok a professzor lánya..
Kivételes alkalmak egyike volt, hogy direkt a lányom után jöjjek. A mai nap mégsem tehettem másképp. Se reggel, se délelőtt, de délben, sem délután nem láttam és mivel már majdnem leszállt az este, de én még az elsuhanó árnyékával sem futotta össze sem a nagyteremben, sem a folyosókon, látnom kellett, hogy van. Persze, ha nem itt tanítanék, akkor bajban lennék amiatt a kívánalmam miatt, hogy minden nap legalább pár másodpercig lássam vagy néhány szót váltsak vele, de szerencsére könnyebb dolgom volt, mint más apáknak. És egyben nehezebb is, tekintve, hogy össze kellett hangolnom az aggodalmamat Aurora azon kimondatlan, de néha igencsak az arcára kiülő kényével, miszerint ne tapadjak rá. Próbáltam jó apa lenni és ügyelni arra, ne kezeljem úgy, mint egy hercegnőt, ne óvjam még a széltől is, ám a jelenlegi helyzetben egyre nehezebb volt gondtalannak és lazának mutatkozni. A saját lányom előtt is, pedig ha valakinek, nekem az volt a dolgom, hogy levegyem a válláról az élet azon terheit, amelyeknek nem feltétlenül őt kellene nyomniuk. - Akkor lehet elkezdem terjeszteni, hol rejtőzöl és majd segítek minél rosszabb büntetőmunkát találni a házvezetődnek. - Automatikusan átöleltem az apróságot, amikor a fejét a vállamra hajtotta. Kivételezett lenne? Pedig én tényleg próbáltam elkerülni, hogy ilyen érzés alakuljon ki benne. Évekkel ezelőtt, amikor megérkezett a levele a Roxfortból, felajánlottam neki, hogy inkább a Beauxbatons-ban kezdje el a tanulmányait, nehogy a későbbiekben bármi baja származzon abból, hogy itt tanítok. Akkor, négy évvel ezelőtt nemet mondott és az anyja is jobban örült annak, hogy közelebb vagyok a lányunkhoz. Ha most kérdezném meg, lehet, hogy örülne a lehetőségnek. - Nem akarod, hogy megtaláljalak? Csak egy szavadba kerül és nem jövök többet. De ha változtatsz se sokáig titkolhatod az új rejtekhelyedet. - Mosolyodtam el halványan. Szinte az egész életemet ebben az iskolában, a birtokon, a rengetegben töltöttem, kevés olyan hely volt, amit ne ismertem volna. Főleg, hogy én is voltam fiatal és azok nem változnak, az alapok mindenkinél ugyanazok. - Nem értem, miért itt ücsörögsz ahelyett, hogy megkértél volna valakit, vacsorázzon veled. Egyébként a barátnőid is hiányoltak, kérték, hogy adjam át, a hálókörletben megvárnak. Inkább nem is akarom tudni, mire készültök. - Sóhajtottam lemondást színlelve. Abba inkább bele sem gondoltam, hogy a kislányom azért szomorkodik, mert nem hívta meg egy fiú vacsorázni vagy éppen ő nem gyűjtött még elég bátorságot egy meghíváshoz. Kirázott a gondolattól a hideg. - Mi baj van még? Akkor szoktál ilyen lenni, amikor túlságosan rossz napod van. - Jegyeztem meg. Rosszkedvűnek látni felért egy halálos átokkal. Sőt, sokkal kegyetlenebb volt és rögtön azon kezdtem gondolkozni, hogyan tehetném jobbá a napját, hogyan segíthetnék megoldani a bajait.
Kezdőlap
