Nem egy egyszerű eset, de nem is elérhetetlen. Alsóbb évfolyamokban egy könyvmoly energiabomba volt, minden, és mindenki érdekelte. Nyitott szemmel járt, ismerős arcokat vonzott maga köré, és élte a boldog iskolás életét. De hát mindenki így indított szinte. Aztán ahogy nőtt, úgy változott meg minden. Világszemlélete fordult egyet, már nem érdekelte mindenki, válogatta, kihez húzódik közelebb, kivel vált pár szót. Marcona, távolságtartó alak lett, és semmiféle nagy törés nem késztette erre. Csupán megismerte a világot, annak működését, a felhőtlen gyerekkor mögül kipillantva meglátta az élet valódi arcát, és milyenjét. Nem akarta többé áltatni magát mézes-mázos dolgokkal, elfogadta az igazat, és azonosult hozzá. Az, hogy ez kinek hogy tetszett, tetszik, már nem érdekli. Ő figyel mindent, és mindenkit. Az esze a helyén, ügyes ha kell, de ritkán kerül a középpontba. Az arcok körülötte megkoptak, nem mindenki bírja kritikus, sötétebb oldalát. Nem, nem lett belőle egy gonosz lélek, erőszakkal élő alak. Ez távol áll tőle, csak akkor használja, ha szükséget. Maroknyi baráti körét vigyázza, az ismerősökkel tartja magát. Nem adja ki a titkait – amiből ha nincs is sok, a sajátjai, és megvannak a maga félelmei. Te bizonyára csak a folyton grimaszoló, morcos arcot látod, de tudhatod, hogy van benne érzelem, csak kevésbé használja. Ő nem a rosszfiú, hanem az elérhetetlen álcáját húzta fel. Légy bárki az életében, nem hagyja szó nélkül. Ha felbosszantod, megtudod, milyen az igazi sötét oldala, de ha nem piszkálod, ő sem fog. Ha akar, megtalál, és tudatni fogja veled, mit akar. Igen, talán kicsit érdekember.
Andrew Frothingham
16, hollóhát, különc, magányos farkas,
THANKS ♥
Kód:
<center><link href='http://fonts.googleapis.com/css?family=Oswald' rel='stylesheet' type='text/css'><div style="width: 206px; background-color: #000; padding: 15px; "><div style="width: 180px; font-family: arial; font-size: 10px; line-height: 100%; text-align: justify; background-color: #fff; padding: 10px; border: 3px double #bbb;"> <div style="width: 180px; text-align: center; font-family: 'Oswald', sans-serif; font-size: 20px; line-height: 100%; letter-spacing: -1px; color: #000; text-transform: uppercase; padding-bottom: 5px;"> NAME & Andrew</div> ide az kerül, amit csak szeretnél. írhatsz verset, pár szót, de leírhatod minden kínodat arról, amit rólam érzel. ha lenne lehetőség rá, még rajzolhatnál is. </div></div></center>
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Hétf. 4 Júl. - 14:44
Emiliana & Andrew
Idősebb vagyok ugyan egy évvel, ami azt is jelenti, többek között, hogy sosem voltak közös óráink, de háztársak vagyunk, és hamar kiderült, hogy több dologban is hasonló a gondolkodásunk, az érdeklődési körünk, gyakran egyezik a véleményünk, és mindez mint barátokat, összehozott bennünket az évek során. Mindig szívesen beszélgetek veled a klubhelyiségben, órák között az udvaron egy könyvről, vagy bármi másról, miközben elmúlik mellettünk a nap. Nekem hamarosan el kell hagynom az iskolát, de remélem, hogy miután te is kikerültél a Roxfortból, nem fogjuk teljesen szem elől veszíteni egymást.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Hétf. 4 Júl. - 15:08
Agatha & Andrew
Emlékszel arra a szép napra pár évvel ezelőtt, amikor... Na jó, nem hazudok, egyáltalán nem volt szép az a nap, mert azon a napon ítéltek mind a kettőnket büntetőmunkára és szívtuk egymás elől a levegőt kényszerűen a trófea teremben. Alig vártuk, hogy végezhessünk a másikat pedig a hátunk közepére kívántuk, mert különbözünk. Zavart az elégedetlen morgásod minden egyes másodpercben, téged meg az, hogy néha megpróbáltam egy-egy szót kicsikarni belőled, az egyszavas válaszaid pedig egyenesen kikergettek a világból, most meg nézd hová jutottunk. Nem zavar már, hogy csöndben ülsz mellettem, mint egy szobor, téged pedig nem zavar, hogy képes vagyok órákig beszélni a legapróbb dologról is a világon, sőt néha még pár mondat erejéig be is csatlakozol a beszélgetésbe, ami a legnagyobb elégedettséggel tölt el. Hirtelen jött ötleteinket megosztjuk a másikkal, bár előfordul, hogy előbb rángatjuk bele a másikat iszonytató kalandokba, minthogy bármit is mondanánk róla, egyszerűen húzzuk egymást az ismeretlen felé. Nem értünk mindenben egyet, aláírom, sőt olyannyira különbözünk, hogy többet veszekszünk, mint amennyit normálisan képesek vagyunk társalogni, de valami mégis a másik mellett tart minket. Nevezhetjük ezt barátságnak?