Valamikor barátok voltunk. Olyan közel álltunk egymáshoz, amennyire közel két hozzánk hasonló csak állhat. Egy szobába kerültünk az első évben, megtanultunk együtt hallgatni, folyton kijártunk a Tiltott Rengeteg szélére, ott ütöttük el az időnket. Már kölyökként is örömödet lelted másik kínzásában, szadista éned hamar megvillant, és szinte zavart, hogy én hozzád képes szelídnek számítottam. Inkább csendesnek. Amint megismertük a sötét átkokat, rontásokat, kicsit kibontakoztam, irányító kezeid alatt elkezdtem formálódni. Lehetett volna belőlem bármi. Aztán az apám szó szerint kölcsönadott az apádnak, mint egy játékbabát. Tudtál róla. Tudom, hogy tudtad, láttál engem, időnként összefutottunk a házatokban, vagy csak kilestél, éreztem magamon a tekinteted. És tetszett neked, hogy a megkínzott alany én voltam. Hirtelen az a szelídség, könnyen formálhatóság és befolyásolhatóság izgatni kezdett. Azóta úgy érzem, csak a megfelelő pillanatra vársz, hogy megkaparinthass, hogy felfalhass az apádhoz hasonlóan.

Én meg sunnyogok, igyekszem nem feltűnő távolságot tartani. Az apádat néhány hete vérfarkasok tépték szét. Vérfarkas vagyok azóta, de ezt te nem tudod, és rettegek, mi lesz, ha rájössz. Félreértenéd. Azt hinnéd, közöm volt hozzá. Gondoltam rá, hogy megölöm, időnként elkapott a hév, viszont ismerve téged, nem érnéd be azzal, hogy bosszúból megölj. Nem. Az kevés fizetség lenne.  

//A szexuális vágyait rád bízom, kedves leendő Mulciber, lehet valódi, lehet szerelem, vagy akár az is, hogy vonzódik mindenhez, ami képes a szenvedésre. Nincsenek megkötéseim. Csak érkezz meg, akár más arccal is, és találjunk ki valami izgalmas, lélekszaggató plotot.//