Ezernyi dolog van, amit most jobban gyűlölök, mint Rafi kioktató hangnemét, ahogy szó szerint lealáz  a pályáról mindenki nagy örömére, és mégis, most legszívesebben szétverném azt a rohadék seprűt és soha nem állnék újra pályára. Sajnos nincs akkor mázlim, mert még egy meccs hátra van, a döntő, ahogy mondani szokás és ha a pontokat jól számolom, bár  a matek sem éppen az erősségem, akárcsak a kviddics, azért még mindig van egy halvány esélyünk, hogy megnyerjük. Ja, mondjuk ha Rafi mindenkivel lenyelet egy adag dopping-bájitalt, és ha mondjuk kirúg a csapatból, ahogy legutóbb is fenyegetőzött vele, és a helyemre felveszi a Véres Bárót. Mert hát az ő kezén is átrepül az a rohadt kvaff, de legalább a többi játékos fülét-farkát behúzva menekül előle. Mondjuk, ahogy az elmúlt hétben viselkedtem, szerintem én is hasonlóan ijesztő vagyok még a háztársak körében is. Talán az egyetlen ember, akit elviselek, pontosabban fordítva, inkább ő visel el egem, az Agatha és ezért nem tudok elég hálás lenni. Ha ő nem lenne, talán már rég leléptem volna ebből a koszfészekből.
Nem, de most komoylan, hogy is áll most a bűnlajstromom? Összebalhéztunk Malfoyjal, kishíján felgyújtottam Yaxley cuccait, de amúgy sem állok vele szóba, nyilvános részegség tanórák ideje alatt,  gyűlöl az egész Hugrabug amiatt, hogy kiütöttem Ackerley-t, és mindennek az alfája és az omegája valahol ott fekszik, hogy Alecto és én már nem szólunk egymáshoz egy kerek hete. És hiába is próbálom tagadni, ez az ami igazán tönkretesz.
Egyszerre zárom el a csapokat, majd magam köré csavarom a törölközőmet, amikor meghallom a kinti ajtó csapódását, mintha becsapott volna egy villám. Aztán újabb csapódásra leszek figyelmes, amit már nem tudok én sem ignorálni, bármennyire is szeretnék.
- Mégis mi a franc va… - a szó olyan hirtelen reked bent, hogy egy pillanatig elfelejtek mogorva, távolságtartó arcot vágni. Az első pillanatban meglepettség ül ki az arcomra, de amikor rájövök, hogy valószínűleg ez egy gyengébbecske próbálkozás arra, hogy Alecto ismét a középpontba kerüljön, összevonom a szemöldökömet, és hátat fordítok. – Jaj, csak te vagy az – érdektelen hangom visszhangzik a fülemben még jó néhány másodpercig, ahogy a tükörbe bámulok, és próbálom megfelelően elrendezni a vizes tincseimet. – Megtennél egy szívességet, és inkább odakint játszanád el  a hattyú halálát? Most igazán nincs ehhez hangulatom – szólok hidegen, és elkövetem azt a hibát, hogy a tükörben mégiscsak megkeresem a nővérem alakját, aki addigra már a fal mentén a földre csúszott. Egy pillanatig elfut a méreg, tudom, hogy sok hülyeségre képes, ha el akarja érni, hogy figyeljek rá, és a végén majd én fogom megint hülyén érezni magam, de mégsem hagy nyugodni egy gondolat.
- Hé, Alecto, miket hadoválsz itt össze? Ki győzött le? Ne nevettess, hiszen mindketten tudjuk, hogy milyen piszokjól párbajozol – és valóban, kettőnk közül nincs kétség, hogy ő a rátermettebb, de számtalanszor bebizonyította, hogy egyébként másokat is simán a padlóra küld pár pálcalegyintéssel. – Hé, szólalj már meg, ne játssz most, kérlek – emelem meg a  hangom, ahogy tekintetem találkozik a saját sötét, hatalmasra tágult, ijedt pupilláimmal. Mikor többszöri szólongatásra sem érkezik válasz, mint valami ragadozó, úgy ugrok mellé. Leguggolok, fejemet egész közel hajtom a szájához, még lélegzik, viszont egy hatalmas vörös folt éktelenkedik az oldalán. Érzem, hogy megremeg a kezem, amelyikkel pofozgatni kezdem a teljesen sápadt arcot, hogy végre magához térjen.
Egy pillanat alatt felállok és a szekrényemben heverő pálcám után kezdek el kutatni. Az egész pár másodperc, viszont mire visszaérek, mintha a seb is nagyobb lenne. Remegő kézzel célozom rá a pálcát, és elmormolok egy ferula bűbájt, de nem történik semmi.
- A francba is, Alecto, ébredj már fel! Mi a franc ez? Milyen átok? – arcát két tenyerem közé veszem és kényszerítem, hogy rám nézzen. És már ordítok vele, annyira rettegek attól, hogy nem kapok választ. Hirtelen annyi baromság cikázik át a fejemen, hogy képtelen vagyok összpontosítani a gondolataimat. Pedig most szüksége van rám.