Lehet nem így kellene viselkednem. Néha egy kis bűntudat is felötlik bennem, de ez hamar elszáll, amikor jobban belegondolok a dolgokba. Azt mondják a nagy testvéreknek meg kell védeniük a kisebbet, hogy állandó támaszul ott legyenek nekik, s várni, hogy a kicsi kitörjön a nagy árnyékából. Én erre csak annyit tudok mondani, hogy na még mit nem. Nem leszek az, aki várja, hogy a testvére túlnőjön rajta és többre vigye, hogy aztán egész életében ezt hallgathassa. Marlene-t nagyon érdeklik a mugli kultúrák, s nagy álmom, hogy a varázserejétől megfosztva vagy legalább azt ne használva éljen a varázstalanok világában, míg én a világot járva különböző varázslényekkel foglalkozom. Igazából már akkor is elégedett lennék, ha azt csinálhatnám, amit akarok, míg nem kell látnom a húgom. Tönkre akarom tenni, azt akarom, hogy rossz legyen neki, olyan rossz, amit én is érzek a születésétől fogva. Ő szerintem bele sem gondol a legtöbb dologba, hogy miatta váltam ilyenné, amilyen most vagyok.
Már nem tudok olyan dolgot tenni, amivel meghathatnám. Csúnya pletykákat terjesztettem róla, mindig mindenben keresztbe teszek neki, s ő, ha fel is húzza magát rajtuk és nekem áll ez már édes kevés. Azt akarom, hogy valami elsöprő dolgot érezzen, valamit ami letarolja az érzéseit. Évek óta azon gondolkozom, hogy mit is tehetnék, de semmi értelmes nem jutott még eszembe.
Mikor ezen gondolkoztam egy ember képe mindig megvillant előttem, s tudtam, hogy ő segíthet. Ilyenkor jó, hogy a szívem a mardekárhoz húz a griffendél helyett és jóban vagyok a legtöbb emberrel az előbb említett házból. Antonin Prior Dolohov pedig ennek a „területnek” a specialistája, ha lehet ilyet mondani. Kevés olyan mocskos emberrel találkozunk az életünk során, mint ő. Talán még elsőéves korunkban barátkoztunk össze és azóta, ha valami disznóságról van szó, akkor gyakran összeröffenünk, hogy ötleteljünk és ha mi ketten valamivel előállunk, akkor annak nem lesz jó vége.
Tegnap megbeszéltem vele, hogy a mardekárosok klubhelyiségében találkozzunk. Általában ezen ház tagjai nem örülnek neki, ha más házakból az emberek a klubhelyiségükben lógnak, de én akárhány alkalommal voltam eddig ott magukhoz képest kedvesen fogadtak, s el kell mondani, hogy sokkal jobban néz ki az ő társalgójuk, mint a miénk. Ha lehetne, akkor már rég házat váltottam volna.
Beballagok az előbb említett helyre és a legtöbb diák rögtön rám néz. Nem vettem fel semmilyen ruhadarabot, ami arra emlékeztetne, hogy a griffendélbe osztott be az a fránya süveg évekkel ezelőtt. Besétálok, s leülök a kanapéra. Egyenlőre még nem látom Antonint, de hamarabb is értem ide jó pár perccel a megbeszéltnél. Tudom, hogy bármelyik percben felbukkanhat.

Dolohov késik, de nem lepődöm meg. Sosem volt azaz ember, aki mindenre időben odaért és kedvesen állt a dolgokhoz. Meg sem lepődöm, hogy ezúttal is megvárakoztat. Csendesen helyet foglalok az egyik kanapén, s csak csodálom a klubhelyiséget. Mennyivel igényesebb és szebben berendezett, mint a griffendélé! Bár nekünk is lennének ilyen új és kényelmes kanapéink a régi lepukkant helyett.
Türelmesen várom Dolohovot, s nemsoká meg is érkezik, még hamarabb is, mint amire számítottam. Én általában időre odaérek a találkákra, még ha tudom, hogy egy olyan srácról is van szó, mint Antonin. Sosem tudni, hogy mikor tér jó útra, hiába kilátástalan a helyzet.
Mikor megszólal, csak megforgatom a szemem. Nem meglepetés, előre megbeszéltük. Úgy tűnik Dolohov szereti a színpadiasságot. Átlátok az embereken, de jelenesetben nem teszem szóvá azt, ami megfogalmazódott bennem, hiszen a segítségére van szükségem és nem arra, hogy egymásnak essünk. Itt ő van fölényben, hiszen akármennyire is elvagyok a mardekárosokkal a süvegnek hála nem tartozom közéjük. Már nem is fogok, de attól a szívem örökké idehúz majd. Bárki bármit mond, inkább idevaló vagyok, mintsem a griffendélbe, ami egyáltalán nem nekem való. A sok bátornak titulált szamárral nem tartozom egy kategóriába, inkább vagyok aljas és kegyetlen. A mardekárból sem húz mindenki szíve Tudjuk kihez, habár esküdni mernék rá, hogy Dolohov csatlakozni fog hozzá, ha még nem tette volna meg.
- De még mekkora – hangomból árad a maró gúny, míg válaszolok a srácnak. Úgy érzem elég felszínes beszélgetésnek nézünk elébe, de hát legyen. Jelenleg tényleg szükségem lenne Antonin segítségére, aki szerény véleményem szerint a Roxfort diákjainak egyik legkegyetlenebbike. Mindenki jobban teszi, ha fejvesztve menekül előle, ám én mégis itt vagyok.
- Egy ideje – rántom meg a vállam, s kuszán elmosolyodom. Még a vaknak is feltűnne, ahogy végigmér. Nincs rajtam talár, semmi olyasmi, ami arra emlékeztetne bárkit is, hogy a griffendélbe tartozom. Egy egyszerű farmert viselek egy kötött pulcsival. Sajnos itt, a Roxfortban nemigazán van lehetőségem úgy öltözködni, ahogyan szeretnék. McGalagony már így is beszólt néha, mikor kirívóbb ruhák alá „bújtattam” a testem.
- Kicsi – rázom meg a fejem lemondóan. – Egyidősek vagyunk, Dolohov.
Bele kell kezdenem, amiért idejöttem. Intek, hogy üljön le mellém, ne csak ácsorogjon ott. Nehezebb belekezdenem, mint gondoltam, mindig is bármi problémám adódott Marlene-nel magamnak oldottam meg, erre most segítséget kell kérnem valaki aljasabbtól, mivel az én módszereim már nem hatásosak.
- Tudod, kifogytam az ötletekből, hogy mit is tehetnék az ifjabbik McKinnon ellen – mondom neki, míg a hajam hátradobom.

Már egyre inkább nem esik ínyemre itt lenni. Legszívesebben elfutnék, de az nem vallana rám és komolyan sosem fordulna meg ilyen a fejemben, maximum említés szintjén. Igazából szeretek a mardekár klubhelyiségébe jönni, de most az első alkalom, hogy kellemetlenül érzem itt magam. Talán Dolohov miatt? Vagy máskor is ilyen volt csak eddig nem tűnt fel? A második lehetőséget kizárnám, mivel azt teljes mértékben lehetetlennek tartom.
Úgy érzem, ez a beszélgetés nem lesz túl kellemes, de valamit valamiért. Tudom, hogy Dolohov tudna segíteni nekem és ezt ki is fogom használni. Nem érdekel, hogy mi a következménye vagy bármi. Én mindent megteszek azért, hogy a maradék Roxfortos időmben tönkretegyem Marlene életét. Ugyan már csak pár hónap, hét és vége, de azt ki akarom élvezni. Aztán úgyis mindannyian, akik végzősök vagyunk kirepülünk és új életet kezdünk. Munkába állunk, aztán meg gondolhatunk vissza a szép diákévekre, melyek a semmibe vesznek. Ki kell használni minden egyes pillanatát.
- Képzeld el rémlik – vágom rá, miközben megforgatom a szemeim. – Tudod nem sértésből, de honnan tudod, hogy nem gondolnak idiótának? A sztereotípia szerint biztosra veszem, hogy a diákság nagy része nem tart túl észlénynek, de valószínűleg rólam is ezt gondolják. Mindegy is – mosolygok rá. Tényleg sokat jár a szám, talán ez az, amiért engem mondanak az egyik legpletykásabbnak az iskolában. Annyi baj legyen, legalább van min csámcsognia a diákoknak.
- Én nem így játszom – alig fejezi be a mondandóját, de én máris beszélni kezdek. – Tudod, Antonin, mindennek van ára az életben, így erre már számítottam korábban, viszont én nem úgy játszok, ahogy te gondolod. Mondd el, hogy mit szeretnél és megkapod, nem számít, mennyibe kerül, értem itt pénzre vagy eszmei értékre. Tényleg bármit szeretnél, az öledbe pottyan, mivel szükségem van a segítségedre és csak, hogy tudd, én nem ajánlok ám fel bárkinek bármit – mondom, s remélem megérti a szavaim. Nem számít, hogy mit fog mondani, mindent megteszek a célom érdekében, még ha az rettentő sokba fog is fájni nekem.
Újra végigmér, szinte éget a tekintetével. Kaján mosollyal jutalmazom cserébe, s bevillannak az elmémbe képek, ötletek, hogy miket is szeretne, ám ahhoz ki kell mondania.

Antonin Dolohov sosem arról volt híres, hogy mennyire jószívű, mennyire vág az esze és mennyire kegyes. Habár a második feltételezésen elgondolkoznék, mivel egy hülye ember nem tud annyi aljasságot kiötleni, mint amennyit ő is tett az évek során. Mindössze hét éve ismerem, de ez alatt jó pár dolgot megtudtam a srácról és nem éppen a fényes oldalával büszkélkedhet. Mondjuk, engem sem tartanak annak a hű de jó embernek és igazuk is van. Attól, hogy más nézeteket vallunk Dolohovval még nem is vagyunk olyan különbözőek, s ezt már sokszor sikerült megtapasztalnom. Lehet, hogy pont emiatt kerültem a griffendél, hogy sosem harcolnék a rossz oldalon, ha arra kerülne a sor.
- És jól is teszed – mondom neki elgondolkozva. Rólam is sokan hiszik, hogy egy hülye picsa vagyok és a tanáraim sem kedvelnek túlzottan. Talán Davies professzor egy kicsit, de ő is csak azért mert kiemelkedően jó vagyok a tárgyából, nem mintha a többi rosszul menne, mindössze a személyiségemmel van bajuk, de hát nem lehet mindenki tökéletes. – Milyen helyekre biztosítod be magad?
- Mondtam már, nekem mindegy, mit kérsz. Lehet eszmei vagy tárgyi értéke esetleg teljesen más kategória, az nem számít, én bármit megadok – nézek egyenesen a szemébe. Tudom, hogy a bármi elég tág fogalom és ki tudja, hogy mire gondol. Azért nekem is vannak határaim és akármennyire aljas is Antonin, attól még remélem, hogy kicsit magába néz és olyat fog mondani, amivel szolgálhat neki egy 17 éves lány, akinek a kezei valamelyest meg vannak kötve. A Roxforton belül még a legkicsapongóbb diák sem tud teljesen szabadon élni.
- Annak örülök – mosolygok rá kajánul, de nem figyel rám. Egyre csak a bőrkanapé karfáját kapargatja. Az ujjait figyelem, a körmét, a körülötte lévő bőrt, a bőrkeményedéseket a kézfején, ami a legtöbb férfinál fellelhető. – Rendben van – válaszolok neki, mikor végre valahára megszólal. Segít nekem, de már az elején gondoltam, hogy ez lesz. Nem tart sok időbe, mire kimondja, hogy mire van szüksége. Nem igazán figyelek arra, ahogy a tincseimet az ujjai köré fonja, mivel kissé furcsán érzem magam, miután kiejti a szavakat a száján és hosszú másodpercekig gondolkozom, hogy mit is válaszoljak, de már az elején eldőlt, hogy megteszem, amit kér. Azt mondtam bármi és abba ez is beletartozik.
- Benne vagyok – bólintok. Én is felkerülök majd a hosszú listára, amelyre Dolohov alkalmi partnerei kerülnek és az a legfurcsább az egészben, hogy nem is bánom, sőt kifejezetten várom az éjszakát.