- Egy istennő vagy Sorcha – puszit nyomok a húgom szőke hajába és vigyorogva elveszem tőle az üveg bort, amit Dungtól szerzett az én pénzemen természetesen. Terveim szerint iszogatunk este a srácokkal egy kicsit, hiszen mindjárt vége a tanévnek és ez számunkra azt fogja jelenteni, hogy ha minden vizsgánk sikerül, akkor elhagyjuk a Roxfortot, immáron örökre. Egy aprócska gyomorgörcsöm mindig van, ha erre gondolok hiszem mégiscsak 7 éve ez a nyűves kastély az otthonom – legalábbis jobban tartom annak, mint a Yaxley birtokot, ahol a kibírhatatlan apám és a borzalmasan naiv anyám él.
Persze nem sokáig kell azon problémáznom, hogy mindenbe beleszólnak és igyekeznek a lehető legjobban irányítani az életemet, már ami az apámat illeti. Anyám mindig is a háttérből figyelte az eseményeket, néha egy-két megjegyzése volt de soha nem mert ellent mondani a férjének. Szinte biztos vagyok benne, hogy Alecto nem lesz ilyen szófogadó háziasszony, hiszen már most üvöltözik velem ha valami olyan teszek, ami annyira nincs ínyére.
- Na mit hoztam? – szinte bevágódok a szobánk ajtaján és a vigyor ami az arcomon csücsült, most lehervad hiszen egy lelket sem látok a hálóban. Dolohov ágyán a szokásos káosz uralkodik, mintha épp most ébredt volna fel és rohant volna el valahová. Lucius szokásos patyolat tiszta ágyneműjéhez, mintha napok óta nem nyúlt volna senki. Nem hiszem el, hogy képesek pont most máshol lődörögni – vagy pedig képesek úgy máshol lődörögni, hogy nekem nem szóltak. Mélységesen csalódott vagyok.
- Fantasztikus – a lábammal becsukom az ajtót és mélabús ábrázattal sétálok az ágyamhoz, ahol leülök a padlóra és nekidőlök az ágyamnak. Kezembe veszem a Raphael által ovlasott Kviddics évszázadai című könyvet és unottan lapozgatni kezdem, hátha valami leköti majd a figyelmem míg valamelyik szobatársam méltóztatik megjelenni és kihagyhatatlan társaságomban elfogyasztani ezt az üveg bort.
Tizenöt perc után arra jutok, hogy ha megbontom az üveget attól még nem lesz semmi probléma. Töltök magamnak egy pohárral a vörös nedűből és élvezettel kortyolok egy aprót belőle. Érződik rajta, hogy bizony méregdrága lehet és elég belőle egy picike ahhoz, hogy az ember máris vigyorogva hülyeségeket csináljon. Én azonban csak szigorúan egy pohárkát akarok elszürcsölgetni míg meg nem érkezik Travers vagy akár Malfoy.
Félóra múlva az üvegnek a fele már az én immunrendszeremet erősíti és hiába próbálok koncentrálni, a betűk összefolynak előttem és még inkább nem értem, hogy mit lehet annyira imádni a kviddicsben. Sosem tartozott a kedvenceim közé bár Rafi miatt szinte minden meccsen ott voltam, ha másért nem is, csak azért, hogy üvöltve ignoráljam az ellenfél szurkolóit.
Felkapom a fejem ahogy az ajtó nyitódását hallom és azt hiszem sokkalta lelkesebben pattanok fel, mint ahogy azt kellene hiszen Amycus lép be az ajtón. Nos, igen. Azt hiszem a kapcsolatunk ott feneklett meg, amikor a nővére engem választott, mint a férfi aki mellett majd le akarja élni az életét.
- Amycus – mosoly költözik az arcomra, ahogy végigmérem az előttem álló fiút – Azt hittem már egyedül kell meginnom ezt az egész üveget – felsóhajtok – Gyere és csatlakozz hozzám! Ássuk el azt a csatabárdot, hiszen teljesen felesleges gyilkos pillantásokat vetned rám, a tényen úgysem tudsz változtatni: Alecto az én ágyamat fogja melegíteni, amint kitettük a lábunkat a kastélyból – igazából fogalmam sincs, hogy miért mondom ezeket amikor épp az a célom, hogy kicsit barátságosabbá varázsoljam a levegőt kettőnk között. Biztos a bor teszi, hogy ennyire szókimondó vagyok és ekkora faszságok folynak ki a számon.

Ha belegondolok egy külső szemlélő számára biztosan szánalmasan festhetek, én a hírhedt – legalábbis saját maga szerint az – Archibald Yaxley aki egyes egyedül kortyoglat egy üveg száraz vörös bort, holott elvileg vannak barátai akikre mindig számíthat. Lassan süllyedek a undorítóan mély depresszióba és egyre homályosabban látom a környezetemet, amit egyrészt a bornak tudok be másrészt annak, hogy szinte biztosra veszem: egyikőjük sem fog rövid időn belül megjelenni a hálószobában. Fogalmam sincs merre lehetnek és kezdem kényelmetlenül érezni magam, mint akit kihagytak egy jó kis csínytevésből. Átfut az agyamon a gondolat, hogy nélkülem csinálnak valamit és direkt nem hívtak meg, mert már nem néznek rám úgy, mint egy alapító tagra. A rohadt életbe is!
Az ajtó nyílik és rögtön elűzi a csúnya és szánalmas gondolatokat, ahol a barátaim lecserélnek valaki másra. Azonban ahelyett, hogy egy olyasvalakit sodorna elém az élet aki még örülne is a társaságomnak, megkapom Amycus Carrowt. Azt az embert, akinek most a legkevésbé sem vágyok a jelenlétére, mert egyszerűen nem tudom elviselni, hogy képes engem okolni azért, mert a nővére hozzám akar jönni feleségül. Na nem mintha annyira ellenkeztem volna, amikor kiderült az egész, sőt…bár ezzel Ő tökéletesen tisztában van is van, hiszen sosem voltam rest trágár, de pozitív megjegyzéseket tenni Alectora. Így belegondolva talán ha mindezeket nem teszem, akkor most nem tartanánk ott ahol.
Láthatóan ő sincs elragadtatva attól, hogy félig elázott állapotomban talál rám a szobánkban és már rögtön menekülőre is fogná, de sikeresen felbaszom az agyát annyira, hogy megtorpanjon az ajtóban. Elégedetten elmosolyodom, hát csak nem tudsz nekem ellenállni, Carrow!
- Na hé, az az ajtó semmit nem ártott neked – mutatok az üveggel a kezemben az említett berendezés felé és figyelem ahogy Amycus egyre csak közeledik és valamiért ez most nem tölt el semmilyen jónak nevezhető érzéssel – Bár roppantul csábító az ötlet, hogy az egyik testrészedet a számba helyezd azt hiszem ezt mégis kihagynám – vigyorogva kortyolok egyet, ügyet sem vetve arra, hogy éppen egy időzített bombához van szerencsém és átnyújtom neki az üveget – Igyál és higgadj le vagy ha az megnyugtat, akkor tépd le rólam a ruháimat és próbáld meg elégetni, az már úgyis megy – csúnyán nézek rá, hogy érezze egészen érzékenyen és rosszul érintett, hogy képes lett volna elégetni a cuccaimat, ha Lucius nem lép közbe.
- Mert mintha annyira kibaszottul könnyű lenne veled beszédbe elegyedni – felháborodottan vonom fel a szemöldököm – Játszod a sértődött kislányt és kerülsz, esélyt sem adva arra, hogy normálisan megbeszéljük ezt az egész… szart – helyzetet akarok először mondani, de aztán valahogy mégse sikerül. Az egész helyzet iróniája, hogy őt nevezem sértődött kislánynak miközben jelenleg én picsogok úgy, mint egy tízéves.
- Ácsi, ácsi. Először is nem én hoztam magunkat ilyen helyzetbe, hanem Alecto – felmutatom a mutatóujjam és már csak az hiányzik hozzá, hogy ciccegjek egy sort, amit remélem csak gondolatban teszek hozzá – Másodszor – középső ujj fel – Nem fogom elhagyni Alectot, mert tökéletesen tisztában vagy vele, hogy mindig is gyengédebb érzelmek fűztek hozzá és azt is rohadtul tudod, hogy más nem tudná hogyan kell őt kezelni – még egy ujj – Harmadszor meg … - elhallgatok és összeszűkült szemekkel nézek Micikére, mert mire elszámoltam háromig már tökéletesen elfelejtettem, hogy mit akartam még a fejéhez vágni – Ne nézz rám ilyen szemekkel, ijesztő.

-Esküszöm mindjárt megkönnyezem a helyzetet, te komolyan a ruhatáram miatt aggódsz, Carrow? - ámulattal nézek Amycusra és egy picit talán még megbántottnak is érzem magam, mert mindig is úgy gondoltam, hogy kifogástalan az öltözetem és a ruhatáram de úgy tűnik, hogy ezzel nem mindenki ért egyet. Talán itt van a kutya elásva, talán nem is Alecto miatt haragszik rám, szimplán nem kedveli a szettjeimet. Milyen egyszerű is lenne! Fogalmam sincs hogyan fogom kibékíteni az előttem álló méregzsákot, de már kezdek belefáradni az egészbe. Nincs olyan pillanat az utóbbi időben, amikor éppen nem tenne szúrós megjegyzést valamire, mondjuk, hogy milyen idétlenül áll a hajam megint és egy borotválkozás is rám férne – bár ezek kevésbé zavarnak, ami viszont nagyon is bántja a lelkemet, hogy meg tudna ölni. Látom a szemeimben, amikor ilyen eszelősen néz mint most, amikor arrébb löki a kezemet az üveg borral együtt és mivel már eléggé lecsúszott állapotban vagyok ez annyira nem jó ötlet, mivel egy adag vörösbor Travers ágyára loccsan.
Tehát mégiscsak törődik velem és nem is akar annyira megölni vagyis próbálja visszafogni magát. Ez egy picikét megnyugtat és egy boldog mosoly kúszik az arcomra miközben igyekszem nem Amycus nyakába vetni magam, a vallomása után. Még nincs minden veszve! Pofátlan módon rögtön Alectora hárítom a helyzet kialakításának felelősségét – bár ez egyszer tényleg nem csak a saját bőrömet mentem, hanem az igazságot mondom. Mondjuk ha jobban belegondol az ember, akkor miért is választott volna mást, Alecto? Jó családból származom, az apámnak bebetonozott helye van a minisztériumban és a Nagyúrnál is. Nem utolsó szempont, hogy eléggé dögösnek is nevezném magam – és igazából reménykedem benne, hogy ez volt az egyik fő szempontja a Carrow lánynak, amikor értem könyörgött az apjánál – jó, egészen elképzelhető, hogy nem könyörgött csak hűvösen közölte Carrow papával, hogy mit is akar. Mindezek mellett pedig tényleg felérhetné ésszel Amycus is, hogy mivel kis kukis korunk óta ismerjük egymást és azért van már köztünk egy olyan kötelék – még ha ezt ő annyira is tagadja – ami valószínűleg a roxforti éveink után is összetart minket, nincs jobb választás nálam. Kész.
Tévedek. Azt mondja tévedek, már megint. Várom már azt a pillanatot, amikor bevallja, hogy igazam van. Most azonban csak egy sóhaj szakad fel belőlem ahogy kérdőn pillantok rá, hogy jelenleg mi az amit ő jobban tud, talán még egy ciccegés is kiszökik valahogy az ajkaim közül. Várom és amikor kiejti azokat a szavakat a kellemes kis hatásszünet után, egyszerűen csak nem értem. A nem értés pedig ki is ül az arcomra különböző grimaszok formájában végül előtör belőlem a röhögés.
- Még jó, hogy ismered hát a nővéred és olyanok vagytok mint két tojás – nevetek még mindig aztán egyszer csak elhallgatok, amikor valami szöget üt a fejemben - Várj, mi van? - összevont szemöldökkel pillantok rá. Fogalmam sincs, hogy az alkoholnak köszönhetően értem úgy a mondatát, ahogy vagy pedig tényleg arra próbál utalni, hogy ő a minden értelemben jobban ismeri Alectot mint én és kezdek rájönni, hogy talán ez tényleg így van viszont akkor ez azt jelenti, hogy ….
- Vigyázz vele, mert rohadt erős – csak ennyit sikerül végül kinyögnöm miközben le sem veszem a szemem Micikéről és a borról, ami eddig még olyan szépen pihent az ujjaim között. Az előbbit viszont gyorsan el akarom felejteni ezért már nyúlok is az üvegért, hogy egy nagy korttyal eltüntessem a bizarr gondolataimat.
- Te … - nyelek egyet és leülök a földre, a hátamat Travers ágyának vetem – mellesleg megjegyzem az ágyneműje már biztosan annyira beitta a bort, hogy már lehetetlen lesz kiszednem belőle – Te most féltékeny vagy?

Kilencévesen biztos voltam abban, hogy nem fogok egy ujjal se hozzáérni egyetlen lányhoz sem, mert folyamatosan nyávognak és mindegyiknek édesség illata van. Akkor úgy gondoltam, hogy majd megkérem az anyukámat, hogy hadd ne kelljen senkivel se összeházasodnom, hanem egyes egyedül élhessek a kastélyban sok-sok kutyával. Tizenegy évesen megismertem a bandám fiútagjait és akkor az ötlött fel a kis visszamaradott agyamban, hogy majd valamelyiket elveszem – mert hát miért ne lehetne? A lényeg, hogy szeressük egymást nem? Először Luciust akartam elvenni de aztán lenyúlta a kártyagyűjteményem és letagadta szóval ő gyorsan kiesett a pikszisből, Rafi meg már kis fütykös korában is csak a lányok szoknyája alá akart benézni. Aztán egyszer csak ott volt Mici, a kis fura nővérével meg a hajával ami folyton az arcába lógott én meg egyszer belenyomtam a fejét a pitébe az egyik vacsoránál és ő nem szólt semmit csak nézett azzal a haragos tekintetével miközben pitedarabokkal volt tele a haja. Az tetszett a legjobban, hogy nem szólt semmit, mint ahogy azt anya csinálja amikor apa valami hülyeséget tesz. De sajnos nem volt sok időm elmerengeni ezen, mert Alecto felpofozott – ott szerettem belé. Tehát ha úgy nézzük a Carrow-imádásom már egészen kiskoromban elkezdődött és a kapcsolatunk mindig is ilyen hol fent, hol lent volt Amycus-szal.
Most azonban megragadtunk egy hatalmas szarral teli gödörben, ahonnan nem tudunk kimászni mert folyton csak visszacsúszunk és lassan megfulladunk az ürülékben. Teljesen mindegy, hogy épp arról beszélünk-e két szót, hogy már megint le van hugyozva az ülőke a vécében – valahogy Alecto mindig képbe kerül és jön azzal a gyilkos tekintettel, mint amit akkor kaptam amikor a pitébe nyomtam a fejét.
Tisztában vagyok vele, hogy itt biztos valami komolyabb dologról van szó, mint a ruháim. Az elfogyasztott alkoholmennyiségnek köszönhetően azonban képtelen vagyok komolyabb műveletekre az agyammal, egyszerűen csak ki-be járnak a fejemben a gondolatok, semmi sincs ami két másodpercnél tovább megmaradna.
Szóval Rafi ágya marad csúnya borfoltos, a fejem meg egyre csak nehezebb ahogy a hátamat az ágynak vetve próbálom feldolgozni a hallottakat. A visszakapott üveget forgatom a kezeim között miközben próbálok valami értelmeset kinyögni, mert ez így sok volt. Természetesen én is féltékeny vagyok Dakota összes hímnemű ismerősére, mert azonfelül, hogy biztos vagyok benne tele vannak gusztustalan szándékokkal a húgom irányába, talán az egyik el fogja érni azt is, hogy ne én legyek az első számú férfi az életében, akire mindig is felnézett és akinek folyton a nyakán csüngött.
- Ezt most valami abszurd bóknak fogom fel – jegyzem meg miközben elnyomok egy csuklást és kortyolok még egyet az üvegből, hogy aztán átnyújtsam Micikének – Én sem gondoltam volna, hogy valaha is több közöm lesz Alectohoz, mint hozzád – hatalmas sóhaj hagyja el a számat miközben hátranyúlok egy párnáért amin szintén valami gusztustalan folt található, hát elkezdem kapargatni – Aztán meg lehet annyira nem is lesz rossz. Mármint képzeld el a nővéred, ahogy muffinokat süt egy kis köténykében – elröhögöm magam – Elvégre mindent mégsem csinálhatnak meg a manók, nem?

Fiatalabb korunkban nem egyszer poénkodtunk Antoninnal – természetesen kizárólag akkor, amikor Micus nem volt a közelben – arról, hogy Alecto férje minden bizonnyal asszonykája minden kívánságát teljesíteni fogja és szép lassan veszti el a hímtagját majd változik át az a valami a lába között egy női szervvé, hiszen esélytelen, hogy valaha is találjanak egy olyan férfit aki képes fellépni Alecto harcias természetével szemben. Akkor persze még legmerészebb álmaimban sem, hogy én leszek az az illető aki gyűrűt húz arra a kecses ujjára és odaáll majd vele egy oltár elé, hogy kimondja a boldogító igent. Azonban én nem terveztem, hogy fejet fogok hajtani Alecto minden óhaja és sóhaja előtt – kivételt képez ez alól, ha elkezdi rágcsálni az alsó ajkát, mert akkor egészen aprócska az esélye annak, hogy képes leszek ellenkezni, legyen szó bármiről.
Most mégis itt ülünk Micussal, mint két kivénhedt alkoholista és habár egészen undorító és vérlázító dolgokat tudok meg róla meg a leendő nejemről valamiért még ez sem képes megváltoztatni az álláspontomat: miszerint történjék bármi, Carrowék mindig is elit helyet fognak betölteni a szívemben. Talán ez a beteges aranyvér mániás szülők génjébe van kódolva, hogy minden gyereküknek legyen valamilyen selejtes, elmebeteg szokása így nehézkessé téve a normális emberi reakciót, amikor valaki annyira féltékeny a nővére vőlegényére, hogy képes lenne barbár dolgokat véghez vinni azért, hogy az illető megfutamodjon.
A bor lassan elfogy én pedig csak még szomjasabbnak érzem magam, meg közben agyilag leterheltnek is és valószínű, hogy holnap felére sem fogok emlékezni ennek az egésznek csak a fejfájás fog arra utalni, hogy bizony lerészegedtem. Bár azért van rá esély, hogy egy ilyen kaliberű információ valahogy mégiscsak megragad az agyamban.
- Az igazság az, hogy Alectot se kértem feleségül – elgondolkozva ütögetem a borosüveg száját az államhoz – Mármint apám közölte, hogy apátok és Alecto úgy döntött érdemes belefogni egy Carrow-Yaxley családalapításába – oldalra fordítom a fejem és Micire nézek – Tehát csak úgy közölték az egészet, mint egy kész tényt. Most tudom, hogy hisztis kis picsának tűnök de eléggé rosszul esett, hogy még csak választási lehetőségem sem volt és ennyire az apám döntött a sorsom felől – sóhajtva hagyom, hogy az üres üveg kicsússzon az ujjaim közül a padlóra – Na nem mintha ellenkeztem volna csak tudod…jobb az, ha elhiteted velük, hogy vacillálsz – valaki a szomszédban bebassza az ajtót, aminek a hangja most elképesztően fájdalmasan hat az érzékszerveimre és ijedten rándulok össze – Na de mindegy, igazából másodévben, miután már egészen jóban lettünk gondoltam arra, hogy megkérlek éld le az életed velem a Roxfort után csak hát aztán megjelent a nővéred… - és folytatnám, hogy miket akartam vele csinálni, ami akkor még csak a hajába történő nyalókaragasztást meg szoknyájának a lehúzását jelentette, de nem akarok még több gyúlékony anyagot önteni az amúgy már egészen csak parázsló tűzre.
- Akkor kénytelen vagyok lemondani arról, hogy takaros kis háziasszonyt faragjak belőle? – lebiggyesztett ajkakkal vonom le a követeztetést és bár valamelyest én is tisztában voltam vele, hogy egészen szürreális dolog lenne Alectot köténykébe kényszeríteni és egy konyhába dugni ahol süröghet – foroghat a sütemények körül, azért titkon reménykedtem.
- Egy Yaxley mindent túlél – próbálom kurva könnyedén és lazán mondani, de a szám sarka mégiscsak megrándul és eléggé esetlenre sikeredik a mondat – Igazából valld be, hogy nem is akarsz levakarni magadról – olyan férfiasan finoman vállba bokszolom majd sóhajtva hátrahajtom a fejem az ágyra és a plafont kezdem el stírölni – Akkor minden túlságosan egyszerű lenne nektek, unatkoznátok azt meg nem hagyhatom.