you can't sit with us

Próbálok kibámulni a Szárnyas Vadkas igencsak retkes ablakán, miközben erősen koncentrálok arra, hogy érdeklődést nyilvánítsak a mellénk csapódott különös idegen kalandjai iránt. Összepréselem az ajkaimat, majd szinte megerőszakolom pillantásommal a koszfoltokat az ablakon, csakhogy kilássak rajtuk, de hiába bámulom az üveget átható tekintettel, csak a döglött légymaradványokat, és kézlenyomat foltokat látom, semmi mást. Persze a helyzetemen nem segít az sem, hogy meglehetősen szürkül már odakint, és a közvilágítás ebben az utcában olyan gyér, hogy nem mutat az orrodnál előrébb.
Csalódottan sóhajtok föl, jelezve Luciusnak, hogy nagyon unom a helyzetet. Ütemtelen ritmusban kopogok a nagyon koszos korsóm üvegfalán, amiből még egyetlen csepp vajsört sem kortyoltam ki. Nem azért, de itt szerintem azt sem tudják, hogy mit jelent a szó: mosogatni, nekem pedig semmi kedvem ahhoz, hogy elkapjam a sárkányhimlőt valamelyik bajos alaktól aki előttem szájához érintette a méretes poharat.
Egy pillanatra szemeimet az asztaltársaságunk harmadik tagjára emelem, borzas fakó barna haja össze-vissza állva meredezik a feje tetején, szakállán végigcsorgott már az elfogyasztott vajsörök egy része, szemében ott csillog a múlt egy pillanata, hangján pedig érződik részegsége, jó hangulata, különös akcentusa.
Vajon honnan jött? Egészen biztos vagyok benne, hogy ne őshonos angol, inkább az egykori gyarmatok egyikéről származhat, kissé töri a nyelvet.. ha figyelnék rá, bizonyára nehézséget okozna megértenem.
- Húzzunk innen Lucius. Döglött patkány szag van. -
Szinte felpattanok, kirúgva magam alól az amúgy is roskatag széket, és olyan erősen sugallom szemeimmel Luciusnak, hogy nem kellene ellenállnia, hogy megfájdulnak a pupilláim. Felhúzott orral dobok jóval több galleont a kelleténél az asztalra, és sietősen, hátra sem pillantva hagyom el a helyiséget. Kint a falnak dőlve várom meg cimborámat, elkeseredett fintorral a képemen.
- Azt hittem kinyírom azt az alakot.. én mondom neked inkább lennék süket, minthogy még egy mondatot meghallgassak.. –
Zsörtölődve indulok vissza a Roxfort irányába, immáron lusta, túlon-túl ráérős léptekkel. Néha szeretem megjátszani, elnagyolni a dolgokat, például a lassú lépteket. Szeretem azzal kínozni a mellettem lévőket, hogy csigatempóval közlekedem.
Már éppen ráfordulnánk a Roxfortba vezető ösvényre amikor egy kósza szellő felém sodor egy ismerős nevet. Potter. A fejemben visszhangzik a név, és olyannyira koncentrálok arra, hogy a lehető leggyorsabban találjam meg, hogy észre sem veszem a felém közeledőt, félig hátrálva, félig kutakodva ütközöm neki.
- Kurva életbe, bocs pajti! -
Egy pillanatra odafordulok, megütögetem a vállát, aztán Rafi pofiját, majd vissza is fordulok az eredeti irányomba, hogy tovább kutassam a szemüvege mitugrászt.
- Jókor jöttél! Nyomi vadászaton vagyunk Luciussal.. -
Szemeimet meg kell erőltetnem, hogy lássak valamit.
- Meg is vannak..-
Kezem pillanatok alatt talál a talárom alatti pálcára, másodpercek alatt veszem elő, és mutatok azzal egy pontra, négy alakra, kiknek alakja alig kivehető.
- Ezek meg ? –
Lassan kiszélesedő vigyorral pillantok a mellettem állókra..
- Na gyere prefektuskám, dolgunk akadt! –
Eszelős mosollyal az arcomon indulok el a négy gyűlölt griffendéles irányába. Balhé szagot érzek, és nagyon tetszik a szaga!

- És Danes szerint, ha többet iszon alkoholt, azzal fejlődik a bélrendszerem, de azt is mondta, hogy azzal nem kell foglalkozni, mert az valami mugli dolog, amire nekünk nincs szükségünk, úgyhogy tegnap megpróbáltam meginni egy üveg lángnyelv whiskyt, ami persze szétmarta a torkom és... – A tenyerembe temetem az arcom, és felmorranok. Öt perc. Ennyi ideje ülök egy ötödikes mitugrász előtt, az érintetlen vacsorámmal, de jelenleg kész vagyok arra, hogy eldobjam magamtól az életet, ha ez a kis pöcs befejezi cserébe a szövegelést. Ráemelem a tekintetem, összehúzott szemöldökkel, hátha észreveszi magát, és realizálja, hogy én bizony azért ültem itt egyedül, mert rohadtul semmi kedvem nem volt senkihez, és mert a barátaim leléptek inni nélkülem, a másik barátaim meg épp nővel vannak, a zokniból ítélve. Úgyhogy megunva az életemet, lejöttem második vacsorázni, erre nem megtalál a nikkelbolha, és nyomatja nekem a hülyeségeit, mintha érdekelne? Egyáltalán miből gondolta, hogy hozzám szólhat, és amúgy is... – És a Montague csaj, az idősebb, na őt húznám szívesen, olyan nő, hogy nincs még egy másik. Hallottam, hogy te voltál vele, milyen az ágyban, tényleg olyan vagány, mint amilyennek pletykálják? – Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol eldurrant az agyam, és már csak azt veszem észre, hogy az öklöm a levegőben, a hülye kis köcsög meg a földön fekszik, az összetört széken, és ömlik az orrából a vér.
Még mielőtt felharsanna a „Raphael Travers!” kiáltás, otthagyom, és kivágva magam előtt a nagyterem ajtaját arra jutok, hogy ha nem találom meg Dolohovékat, és nem átkozunk szét ma este valakit, hogy ne térjen észhez két hétig, akkor szét fogok robbanni. Zsebre vágott kézzel baktatok ki a kapun, át az udvaron, élvezve a hűvös szél csípését az arcomon, csak a földet bámulva. Már szinte emlékezetből megyek, annyit jártam erre, ám most valami mégis utamat állja, megtorpanásra késztetve. Hátrahőkölök, és felnézek, mellkasomból felszakad egy megkönnyebbült sóhaj, ahogy meglátom, kik azok, akik majdnem fellöktek, és megigazítom a hajamat, ahogy Dolohovot hallgatom.
- Potterék? Húsz perce még fennhangon röfögtek a nagyteremben, valamit mondtak, hogy a Szellemszállásnál akarnak csinálni valamit. Nem is tudom – fordulok Lucius felé, míg a másik jómadár körbekémlel, és éjjellátó szemével kiszúrja az alakokat. – lehet ilyet csinálni, éjjel a Szellemszállásra menni? – Gonosz mosolyra húzódik az ajkam, a messzi, halvány kis pontokat bámulva, amikre Dolohov mutat, és szinte viszket a tenyerem egy jó kis párbajra. Az erőszak nem az én asztalom, Potterék szétátkozása viszont annál is inkább. Jókedvűen, ragadozómosollyal az arcomon indulok meg utánuk, szorosan Malfoy mellett. – Jut eszembe, mintha az ötödikes kis Danes Siljét nézte volna ki magának. Megkeressük, miután azokkal végeztünk? – Bökök pálcámmal a díszes bagázsra, és kérdőn felvonom a szemöldököm Dolohov felé.

onwednesdayswewearpink

Idegesít a félhomály, amiben alig tudom kivenni a körülöttünk koslató alakokat. Idegesít az a falevél, ami Sirius hajába beleragadt, és nem érem el még az én hosszú ujjaimmal sem, hogy lesöpörjem. Idegesít, ahogy a felsőm anyaga a bőrömhöz ér, éget és viszket. Legszívesebben lemaradnék és vakaróznék csak órákon keresztül. De a legjobban az idegel fel, hogy a Mézesfalás előttünk zárta be az ajtaját, és hosszas pitizés után sem sikrült bekérezkednünk. Ha nem kapok csokit, talán vérfarkasként az lesz az első dolgom, hogy berontok a boltba és minden szétverek, ami csak az utamba kerül. Hát ezt akarják? Tényleg ezt?
Persze James javaslatára végül nem álltam neki ennek ilyesmivel fenyegetőzni, mert hát.. végül is elég logikus érveket sorkoztatott fel. Csakhogy az én logikus gondolkodásom most csődöt mondott.
Említettem már, hogy utálom, a holdtöltéket?
Kevés dologgal vagyok így az életben, mert én aztán tényleg megerőltetem a szürkeállmoányomat, jobb napjaimon, hogy mindenben találjak legalább egy jó dolgot, de a holdtölte eddig mindig kifogott rajtam.
Még azt sem tartom kifejezetten előnyösnek, hogy az érzékszerveim ilyenkor hiper üzemmódba kapcsolnak. Mert ugyan ki akarja érezni a falu bűzét, ami a határban felállított hatalmas trágyadombból árad vagy hallani azokat a mocsadék tücsköket, akik az erdő alatt erőszakosan ciripelnek. És végképp ki akarná hallani, ahogy léptek ritmikus zaja kíséri utunkat a Szellemszállás felé? Valószínűleg a többiek nem vették észre, és talán én is csak túlreagálom. Végül is, nem nagyon lenne értelme bárkinek is, hogy kövessen minket.
Próbálok lépést tartani a srácokkal, de minduntalan lelassítok, míg végül váratalnul megtorpanok és leguggolok.
- Én ezt nem bírom tovább – fejemet satuba szorítom a két tenyerem között, olyan erősen, mintha bármelyik pillanatban szét akarnám zúzni. A félhomályban már felsejlik az ódon kúria, amit tiszta szívből gyűlölök, és már csak egy kis emelkedőn kellene felmenni. - Nem bírom ki ezt a holdtöltét, ha Peter nem megy el azon nyomban és szerez csokit. Bármi áron – nyűgölődök tovább, majd felemelem a fejemet, és a csodálkozó szemek keresztüzében úgy érzem magam, mint egy ötéves kislány. És hát végül is nem járok túlságosan messze ettől. - Tudomisén, zsarolj meg valakit, törj be a mézesfalásba vagy szerezz a kocsmából csokilikőrt. Csak csináld – előzöm meg a válasszal a továbbiakban esetleg felvetődető kérdéseket. Meglepetésemre Peter engedelmesen el is sunnyog, de nem az ösvényen, hanem toronyiránt megy vissza a faluba. Egy pillanatra megsajnálom, de aztán magamat méginkább. És Peter helyett elnézéstkérő pillantásokat küldök két megmaradt gardedámomra, majd feltápászkodok a földről, és minden egyéb zokszó nélkül elindulok tovább az ösvényen.
- Most mi van, mit néztek? Majd megírom neki a mágiatörténet házidogát – szólok hátra a vállam fölött. És tényleg, tényleg nagyon sajnálom ezt az egészet, de képtelen vagyok kimutatni. Ma nem megy.

roár <3

Zavartan abba a dühös szempárba vigyorogtam, aminek tulajdonosa úgy egy ezredmásodperccel később a képünkbe vágta a bolt ajtaját.
Egy pillanat néma, döbbent csend támadt.
Aztán meg elmúlt.
Vettem egy mély levegőt, majd a szemüvegemet a homlokomba tolva, az ujjaimmal összecsípve az orrnyergemet, lehunyt szemmel, lassan kifújtam azt, míg mögöttem Remusban kitört egy kisebb világháború.
Az ember nem árt, ha tudja, hol vannak a saját határai. Ha tudja, mi az a probléma, amivel még meg tud küzdeni. Na, most, ezidáig azt hittem, hogy egy csokoládé után hisztiző vérfarkas megnyugtatása határozottan kívül esik a kompetenciámon, aztán meg nem tudom, mondtam valamit, már nem emlékszem, hogy mit, amitől végre befogta. Ettől pedig egyrészt cefet hálásan pillantottam rá, másrészt a következő néhány percben, amíg a faluból visszaindultunk a Szellemszállás felé szabályosan mindenhatónak éreztem magam, aki tényleg bármire képes, ha igazán akarja meg… hát, más hasonlóan naiv hülyeségek.
Ez is amúgy csak addig tartott, míg a célegyenes előtt le nem ült a földre.
Összenéztem Sirius-szal. Vagy talán nem is ez a pontos kifejezés. Sokkal inkább a „segély kérően, könyörögve, elkínzott arccal rápillantottam, hogy kérleljem őt, hogy legyen végre férfi és csináljon valamit, hogy ezt a szerencsétlen valahogy visszacibáljuk biztos helyre még holdkelte előtt, és ha ehhez fizikai erőszak kell, én ugyan nem fogom elítélni” típusú ábrázat ült ki az arcomra, ami a kacifántos neve ellenére esküszöm, egy egész konkrét, semmivel össze nem keverhető darab.
A holdtölték valamilyen szinten mindenkit megviselnek. Jó, nyilván Remus-t a legjobban, ezen a ponton már felesleges is hozzá viszonyítani bármit vagy bárkit, de nem tudok mit tenni. Az idegessége átragad rám. Vagy ez kizárólag a saját idegességem, végül is van egy olyan szuperképességem, hogy alkalomadtán tökéletesen túl tudok aggódni dolgokat, de Merlinre baszd meg, mi ebben a helyzetben az, ami ne lenne aggasztó? Az ilyen fiaskók ellen írok minden holdtölte előtt listát a teendőkről, komolyan, mindenki kap egy saját példányt (a kézírásom olvashatatlanságát tekintve persze ezzel senki sincs kisegítve, de most nem ez a lényeg), ezek után, pedig ha rákérdezek, hogy minden megvan-e, és nekik van képük igennel felelni, akkor… na, szóval egyáltalán nem kéne csodálkoznom, hogy végül elakadunk ennek a kurva dűlőnek a közepén, ugye?
Majd végül Remus utasításaira Peter eltűnik, én pedig, mint a zavarodott nézések nagy mestere, megcsillogtattam tehetségemet, és szokásomhoz híven zavarodott voltam, és néztem, majd végül az egészet rájuk hagytam.
- Tök mindegy, csak menjünk már. – dünnyögtem. Mondjuk eddigre már mindenki lépésekkel előttem járt.

Feel like young god.

Unottan könyökölök rá a koszos-barna asztal felületére, hosszú ujjaimmal a korsó fülét piszkálom; mintha az jelenleg sokkal érdekesebb lenne ennél az alaknál, s őszintén megvallva; jelenleg bármi sokkal érdekesebb, mint ez a részeg fazon, kit éppen erre sodort a szél. Lágy vonásaim grimaszba torzulnak; nem bírom leplezni az arcomra kiülő unalmat, amely undorral keveredik, ezt pedig minden bizonnyal a mellettem ülő barátom is észreveszi, ha csak nem gondolatolvasó, ugyanis a következő másodpercekben már a Szárnyas Vadkan előtt szívom tele tüdőmet a friss, kissé csípős levegővel. Már éppen szóra nyitnám a számat, hogy szokás szerint valami kibúvót keresve, visszasétáljak a Roxfortba és elnyomva magamban részegségem felszínes ködpáráját, bebújjak az ágyba, ám Dolohov magára vonja figyelmemet. Szemöldököm kérdőn szökken magasba; közöttük egy mély árok keletkezik, ez is zavart gondolataimat hivatott közvetíteni, ám amint meglátom és meghallom azt a bizonyos hangot, a gyűlölt névvel párosítva; ujjaim ökölbe szorulnak, olyannyira erőteljesen, hogy ujjperceim is egészen belefehérednek.
- Töröljük le azt az önelégült vigyort a képükről. - Beleegyezően biccentek egyet; igazából, nem kell kétszer megkérni arra, hogy a pálcámat előhúzva ugorjak az ellenségem torkának. Ha kell, még az öklömet is előszeretettel használom, Potter arca pedig annyira… ütnivaló. Alap esetben meghúznám magamat, ugyanis mint prefektus és utolsó éves, Mardekáros diák, elég sok rossz fát tettem a tűzre, az pedig egyáltalán nem hiányzik, hogy az apám még inkább megszorítsa azt a bizonyos pórázt, amin egész életemben tartott. S ha még mindez nem lenne elég; a közönyös hangulatú életkedvem, akkor még egy harmadik jómadár is csatlakozik a nagyon is veszélyes, vagy élet és ön-közveszélyes társaságunkhoz. Egyetlen pillantással mérem végig Raphaelt, s bár hallom a szavakat, amiket hozzám intéz, mégsem vagyok képes rá reagálni; illendő módon semmiféleképpen nem, így csupán egy közömbös vállrándítást kap válaszul. Túlságosan is érdekel, miért lehet itt ez a banda… miért pont most, miért pont itt? Mi dolgunk akadna a Szellemszálláson az éjszaka leple alatt? Bizonyára valami rosszban sántikálnak, mi pedig le fogjuk leplezni őket, ha kell, akkor jól be is mószerolhatjuk őket az egyik tanárnál, ezzel jó pár pontot levonva a Griffendél háztól. E gondolatmenetet követően a lelkem mintha kellemes zsibadtsággal tudatná az elégtétel édes harmóniáját.
- Hé! Nyomi bagázs! - fennhangon szólítom meg őket, azzal sem törődve, ha esetleg más figyelmét is magunkra vonhatjuk ezzel; már a lebukás veszélye sem tud érdekelni. Ujjaim között erőteljesen szorítom a pálcámat; készen állva arra, hogy bármelyik pillanatban átkot szórhassak valamelyikőjükre, ám tekintetem mélyen izzik Potter arcának látványától; nem bírom elszakítani tőle tekintetemet, s ettől csak még ingerültebbé válok. - Mégis mit kerestek itt? Ilyen későn… ugye tisztában vagytok vele, hogy megszegtetek egy csomó szabályt? És mint prefektus… nos, akár meg is büntethetnélek titeket.
Mert az erőfitogtatás mindig megmutatja, hogy ki az alfa a falkában. Vagy nem, de egy próbát megér.

↯

A mai nap már akkor előre rossznak rendeltetett, mikor előző este kiszöktünk Jamesszel stikában szívni egy cigit, és beletörődéssel vettük tudomásul, hogy ismét holdtölte lesz. Persze, arra nem számítottunk, hogy se a reggelinél, se az ebédnél, se a vacsoránál nem lesz egyetlen egy csokoládé ízesítésű desszert sem, és Remus egész álló nap felváltva fog nyüszíteni és hisztizni, mint egy menstruáló tinédzserlány. És igen, próbáltuk a körtéket csikizni, rángatni a konyhában a házimanók csoffadt kis vállait bociszemekkel, de úgy tűnik, ez egy dugicsoki nélküli nap egész Roxfort számára. Vagy el kell gondolkoznunk azon, hogy valóban jó kapcsolatokat építettünk-e ki az évek során... Lehet, ha alapvetően lúzerként léteztünk volna az iskolában, akkor megszánna minket valaki, bár, Remus most nem állt messze attól, hogy leépítse a mi kemény munkánkkal felépített ázsióját.

Tulajdonképpen, Peter ötlete volt, hogy a kötelező Szellemszállásos kaland előtt tegyünk egy roxmortsi kitérőt, hogy útba ejthessük a Mézesfalást. A kastélyból lefelé menet igyekeztem Remust jobb kedvre deríteni, vagy legalábbis a gondolatait elterelni a hiányzó cukorbeviteléről, és Tapmancsként igyekeztem neki a legújabb, tévéből megtanult trükköket bemutatni, pitiztem, hemperegtem az esőtől még nedves földön, de semmi hatása nem volt. Sőt, úgy tűnt, ez csak még inkább felidegesíti krízisben lévő barátomat, és én sem igazán jártam jól vele, ugyanis tiszta sár lettem, ráadásul még a fenekemet is megszúrta egy bot a földön. Persze, ezt azért nem óhajtottam a többiek orrára kötni, James hónapokon keresztül az összes randimat tönkretenné egy ilyen sztorival.

Peter a következő pillanatban megbánta, hogy javasolta a Mézesfalást, túl közel volt a cél, aztán a zsákmány szinte kicsúszott a kezünk közül. Ha Tapmancs lettem volna, a fülem-farkam behúztam volna Peter helyében. Vagy akár helyette is. De ő eliszkolt Remus kívánságát teljesítve, mi pedig csak tovább ballagtunk a Szellemszállás irányába, egy tisztes távolságot tartva Remustól, minden egyes lépésnél azt kívánva, hogy legyen már vége ennek a napnak is anélkül, hogy megőszülnénk ilyen korán. Saját magam biztatásaként néha Jamesre pillantottam, várva, hogy előhúzza a nyulat a kalapból.

A szerencsecsillagunk mára végleg leáldozott, ugyanis nemsokára egy ismerős hangot hallottunk a hátunk mögül. Lucius Malfoy behízelgő sziszegése volt az. És itt elpattant nálam a húr...
- Lucius, drága barátom – villantottam rá egy teljes fogsoros mosolyt, miközben elkezdtem közeledni hozzá -, de örülök, hogy látlak! Hihetetlenül csinos vagy ma – dicsértem álszenten, miközben átkaroltam a vadonatúj, vagyont érő ruhával borított vállát, és a koszos kezemmel megsimogattam a hófehér inggallérját. – Tudod, jó is, hogy jössz, mert éppen csokoládét keresünk Remus barátunknak – magyaráztam, de ekkor már tudtam, hogy én állok vesztésre. A mardekáros sleppet Lucius mellett sikerült figyelmen kívül hagynom. Arról nem is beszélve, hogy ezért mit kapok majd Jamestől és Remustól, hogy pont ma, pont most kellett incselkednem velük. Azt hiszem, megütöttem a „rémes barát” kategória mércéjét.