Közeli barátok és távolabbi ismerősök büszkeségtől csillogó íriszeinek kereszttüzében lépkedünk; mi, a nyertes csapat, aki immár csak a Mardekárt kell, hogy legyőzze. Ujjak szántanak végig vállamon; elismerően paskolják meg kezemet és hátamat, ahogyan elhaladok mellettük, de az örömöm nem tud kiteljesedni, ha őt nem látom. Tekintetemmel csak és kizárólag a barna loknikat kutatom; hátha meglelem valahol a kedves, szív formájú arcot, a már jól ismert vonásokat és a gyengéd, féloldalas mosolyt, ami mindig kihívóan bújik meg szája szegletében. Most azonban sehol nem lelem, s ettől a felismeréstől szomorúan facsarodik össze szívem. A kötelező tiszteletkörök lefutása után - meg pár pohárnyi ital után - végre megjelenik Ő is; tekintetem rögtön az alakjára mar, s nem bírom féken tartani látszólagos örömömet, ami egész lényemből árad. Szükségszerűen ragadok magamhoz két poharat; kell a látszólagos ürügy a megszólításához, ám azután nem habozok már többet, sietős léptekkel indulok meg Posie felé. Talán a kelleténél több folyékony bátorság leledzik jelenleg szervezetemben, mint amire amúgy szükségem volna…
- A meccs után nagyon eltűntél. - egyáltalán nem akarom kérdőre vonni; nem szeretném, ha úgy érezné, el kell számolnia a tetteivel, vagy a cselekedeteivel az irányomba, most mégis egy leheletnyi féltékenységet érzékelek a saját hangomban, ez pedig egy cseppet sem tetszik. Mielőtt azonban sóhajgéppé avanzsálnék, vagy meggondolatlanságot tennék, a lány felé nyújtom az egyik poharat, ezzel is mintegy jelezve békülési szándékomat. - Igazából, fogalmam sincs, hogy a többiek miket kotyvasztottak össze, de ez a rózsaszín cucc eléggé finom és le merem fogadni, hogy ebben van a legtöbb alkohol is, szóval csak… óvatosan. Nekem már kissé a fejembe szállt.
Mintha egy bombákkal teli mezőn lépkednék; lábujjhegyen, vigyázva arra, hogy még véletlenül se indítsam be a robbanást. Fogalmam sincs, mégis mit kellene mondanom, vagy hogyan kellene viselkednem Posie jelenlétében; az egyik pillanatban ugyanis még kedves és közvetlen, a következőben pedig mintha kicserélték volna, olyan távolságtartó és rideg. Talán történt valami, amiről nem szeretne beszélni; aminek beavatásába még nem tartozok bele, hiszen érthető, hogy az ember nem osztja meg az élete történéseinek minden egyes mozzanatát egy másik, nagyon is kíváncsi emberrel. Pedig én minden információt magamba falnék; ha kellene, egész nap egy padon ülnék és csak hallgatnám őt. E gondolatmenetet követően kissé meg is köszörülöm a torkomat, s annak érdekében, hogy több szamárság ne csússzon ki a számon, inkább nagyokat kortyolok abból a furcsa léből, ami a poharamban leledzik. Inkább nem is akarom tudni, hogy mi ez… mert nem lesz jó vége. Már előre látom és érzem, hogy ez az este katasztrofálisan fog alakulni. Pedig nyertünk, legyőztük a Hollóhátat; ünnepelnünk kellene. Akkor mégis miért érzem ezt a fojtogató ürességet a mellkasomban, akárhányszor a lányra nézek? Láthatóan és érezhetően valami sötétség lengi körbe, minek kiléte egyelőre még ismeretlen fogalom előttem. Valahogyan ki kell bújtatnom a csigaházából…