Csodálatos nyári idő volt, a nap csak úgy ontotta magából a meleget, s ahogy lenéztem, alattam megannyi virágba borult rét és sebesen zubogó patak tarkította az ismeretlen tájat. Szárnyaimmal rátelepedtem egy kedvező légáramlatra és csak hagytam, hogy vigyen amerre az útja tartja. Hirtelen azonban bénító merevséget éreztem a szárnyaimban, ami ellen semmit sem tudtam tenni és zuhanni kezdtem a föld felé. A szívem jó pár ütemet kihagyott ahogy szélsebesen közeledett a föld a testem felé. Amikor azonban megtörtént volna a végzetes becsapódás, sikkantva ugrottam fel a klubhelység egyik asztaláról. Szégyenkezve láttam, hogy még a nyálam is kifolyt alvás közbe az átváltoztatástan könyvre.
Gyorsan letöröltem és a táskámba süllyesztettem a vaskos kötetet, majd néhány társam szúrós pillantásával a hátamon, kiléptem a klubhelységből és az udvar felé vettem az irányt. Úgy döntöttem egy kis hideg levegő talán sikeresen megakadályozza az újbóli elalvásomat "tanulás" közben.
Gyors léptekkel haladtam a tó felé, hátha ott, a zsivalyon túl tudok koncentrálni. Céltudatosan haladtam előre, amikor valaki a nevemen szólított.
- Áh, Cathy! Te vagy az? - mosolyodtam el. - Rég láttalak! - mondtam és és odasétáltam a mólóhoz, ahol állt.
- Éppen az átváltoztatástannal küszködök, de folyamatosan belealszom. Pedig érdekel ám! - győzködtem, bár ez inkább magamnak szólt. - Muszáj legalább várakozáson felülit kapnom RBF-en, különben búcsút mondhatok az álmaimnak. - panaszkodtam. Lehet, hogy túl magasra tettem a lécet azzal, hogy medimágusi reményeket dédelgetek?
- És veled mi a helyzet? - kérdeztem nagy mosollyal. Reméltem, hogy legalább ő nem küszködik olyan figyelemzavarral, mint én. Jaj, mit meg nem adnék, ha nekem is már csak egy évem lenne hátra...

Amint odaértem Cathy látszólag megkönnyebülten vágta zsebre a füzetét, amin egy pillanatig elcsodálkoztam. Biztos tágítóbűbájt használ. Hogy ez nekem eddig miért nem jutott eszembe? Soha semmilyen táskába nem fér bele az összes könyvem, ami kell. Bár így legalább van mire fogni, ha a bűntudatom jelzi, hogy néhány házi feldat még hátra van, ami sajnos nem íródik meg magától.
Amikor megemlítette, hogy segít az átváltoztatásban, kedvesen elutasítottam. Nem az értelmi képességeimmel volt a baj, bár azok is lehettek volna jobbak, inkább a kitartásom. Rettenetesen untam ezt a tárgyat.
- Ugye milyen hülyén néz ki, hogy egy animágusnak gondja van az átváltoztatástannal? Tiszta röhej! - nevettem. Hát ezen már se  szomorkodni, se mérgelődni nem tudtam egy ideje. Egyszerűen abszurd, hogy az elefántot megettem, a hangya meg már nem fér belém.
Cathy azon kevesek közé tartozott, aki tudta rólam, hogy képes vagyok sólyommá változni. Azt sem ártana már tökéletesíteni, de egyszerűen nincs időm rá.
- Na igen! Mondja ezt egy Hollóhátas! - nevetek fel ironikusan. - Tudod Cathy, a motiváció nem mindig elég. A disznó is lehet motivált abban, hogy repülni fog, ha egyszer soha nem nő szárnya. - mondtam csalódottan. - Persze, csak ha néhány bűbájtól eltekintünk. - tettem hozzá gyorsan. Van egyáltalán olyan dolog, amire a mi világunkban nem lehet megoldást találni?
- Sokat gondolkoztam azon, hogy mit kezdjek magammal a Roxfort után. A szüleimet látva azt biztosan tudom, hogy nem akarok a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozni. Belehalnék az unalmas életbe! - néztem elmerengve a Fekete-tavat. - Ott csak az aurorok végeznek izgalmas munkát, de valamiért azt nem érzem közel magamhoz. Én másmilyen életet képzelek el magamnak. Ezért is döntöttem úgy, hogy gyógyító leszek. - mosolyodtam el. Ha belegondolok, hogy így is a varázslótársadalom segítségére lehetek, úgy érzem jól döntök. Na de amikor az átváltoztatástant kell tanulni... nos igen, az már más tál tészta.
Egyre hidegebb szél kezdett el fújni, ezért szorosabbra húztam magamon a kabátot, s közben hallgattam Cathy szavait. Mindig is nagyon örültem, hogy Casparnak ilyen jó barátai vannak, s általa nekem is. Cathyvel mindig olyan jó volt beszélgetni. Főleg most, hogy a vizsgáink miatt alig találkozom a bátyámmal.
- Kákalagok? Rusnya lények, annyi szent! - mondtam mély meggyőződéssel, bár eddig csak képeken volt szerencsém hozzájuk. - Mondanám, hogy segítek neked, de sajnos nekem sem erősségem a legendás lények. Rajzolni mindig is szerettem őket, de a többi... - a mondat befejezése helyett felszisszentem. Nem hiába Cas lett Hollóhátas a családból. Nem is értem egyeseknek hogy vág így az esze, mikor nekem mindenért meg kell kínlódni? Az én bölcs  nagyanyámnak mindig az a válasz rá, hogy "...de neked nagyobb a sikerélményed". Na igen! Köszi nagyi!
- És belőled mi lesz, ha elhagyod a kastély falait? Egy olyan okos nő, mint te, lehetőségek milliói közül választhat, amint a háta mögött a Roxfort bezárja kapuit! - tártam szét a karomat, imitálva a mondandómat.

Cathy kérdésére keserves hangon felnevettem.
- Korántsem tartok még ott, hogy azt mondhassam teljesen kitanultam az animágiát. Az alapokat úgy egy nyár alatt sikerült elsajátítanom kisebb-nagyobb sikerrel. De sok gyakorlás vár még rám, amíg ténylegesen kontrollálni tudom azt, hogy nehogy elhatalmasodjanak rajtam az állati ösztönök. - magyaráztam. Nem csak arra értettem, hogy megtámadhatok valakit, főleg mert ragadozó vagyok, s nem is csak arra, hogy úgy random kedvem támad egerészni vagy madarászni éjnek idején.
- A nyáron, amikor már mondhatni teljesen át tudtam alakulni, boldogan repkedtem Brighton felett és egyszer csak rámtört a fészekrakási kényszer. A fejemben egy hang, az emberi hangom, írtó cikinek találta, hogy egy helyre hordozgatom a kis ágacskákat meg miegymást. És mégsem tudtam parancsolni az ösztöneimnek. - meséltem vigyorogva. Emlékszem a végén milyen büszke volt a bennem élő sólyom, arra a kicsi, csámpás, de annál otthonosabb fakupacra.
Figyelmesen hallgattam Cathy jövőképét, a céljait, vágyait. Igen, ő határozottan jó auror lenne, azt hiszem. Helyén van a szíve is, az esze is.
- Oh, hát ez az alma is messze esett a fájától? - kérdeztem mosolyogva. Nem lehet könnyű annak, aki a szülők nyomdokaiba kell lépjen. Persze nem biztos, hogy kötelezik rá, de hát egyik gyermek sem akar csalódást okozni azoknak, akik szeretetben nevelték fel őket.
- Szerintem tök jó auror lesz belőled. És ha eleinte nem is fog örülni neki a családod, ha látják, hogy boldog vagy, biztos megbékélnek majd a tudattal. - nyugtatgatom, bár szerintem nem sokat ér vele. Nem az én lelki támaszom kell neki, ebben biztos vagyok, de egy-két jó szót azért tőlem is elfogadhat.
- Ugyan! Megy az neked! Ha egyszer megtanultál bánni a seprűvel, sosem felejted el. Csak egy kis felelevenítésre van szükséged. Moretti prof biztosan segítene, de ha nem is akarsz professzort bevonni, hát ott van Jesse! - ajánlgattam a lehetőségeket. Jesse közös barátunk volt, bár az kétségtelen, hogy hozzá közelebb állt, mint hozzám. Nem tudom miért pont ő jutott eszembe hirtelen, talán mert kviddicsezik.
Míg gondolkodtam a további lehetőségeken Cathy számára, a tó felé pillantottam és észrevettem, hogy a mély víz általunk jól ismert lakója, az óriáspolip a felszínre úszott. Valami azonban nem volt rendben vele, mintha vérzett volna.
- Cathy, nézd! – kaptam gyorsan a lány felé, de túl nagy erővel tehettem ezt, mert véletlenül úgy meglöktem, hogy elvesztette az egyensúlyát. Bár próbáltam utána kapni, hogy megtartsam, elkéstem… már csak a csobbanást hallottam.
- Merlinre, bocsáss meg! – kiáltottam fel ilyedten és felé nyújtottam a kezemet, hogy kisegítsem a vízből. Ezek után biztosan nem fog többet hozzám szólni legyek akárki is. Bradley, szégyelld magad! - Nem úgy akartam segíteni neked a kákalagokkal, hogy személyesen bemutatlak nekik!

- Húúú, azt azért nem szeretném kipróbálni. Én szeretek sólyom lenni, na de hetekig... Annyira azért nem finom a nyers hús. - beleborzongtam még a gondolatba is, hogy egeren és kisebb madarakon kelljen éljek akár csak pár napig is. Na és ha netán majdani gyerekszülésem alkalmával éppen sólyom alakjában leszek, tojásokat fogok rakni? Ez azért bizarr. Nem, semmiképpen nem szeretnék hetekig szárnyas lenni.
- Bár lehet, hogy megtörténhet az is, hogy nem tudok visszaváltozni, de eddig még nem éreztem semmi akadályát. Inkább az emberi alakból az állatiba való változással vannak problémák, nem a visszájával. Amikor átváltozol teljesen üres kell legyen a fejed és egy madár gondolatait könnyebb figyelmen kívül hagyni, mint egy emberét. - magyaráztam, bár éreztem, hogy lassan kezd unalmassá válni ez a gondolatmenet egy olyan számára, aki nem élheti át, ezért boldogan fogadtam a témaváltást. Semmi esetre sem akartam untatni Cathyt.
- Szerintem is ő a legjobb választás. - bólinottam nagyot, igazolva az állításomat. Jessevel legalább nem lesz unalmas és nem is kell szégyelnie magát, ha valami nem jól sül el, bár ahogy Cathyt ismerem, nála ilyen bakik nem fordulhatnak elő.
Jó szokásomhoz híven, miszerint én nem létezem káosz nélkül, sikerült a szétszórtságom miatt a tóba lökni a lányt. Pillanatnyi szívinfarktusom után gyorsan segítettem neki ki is mászni, de ez cseppet sem csökkentette a mélységes bűntudatomat. Ha a bátyám legjobb barátjával így bánok, mi lesz az ellenségeimmel, ha lesznek?
Elhadartam még vagy ezer bocsánatkérést, s látva, hogy Cathy alig tud beszélni úgy didereg, lekaptam a kabátomat és a vállára terítettem. Csöndben átkoztam magamat, amiért nem voltam képes megtanulni a szárító bűbájt, pedig milyen jól fogott volna most.
- Persze! Hogyne! Gyere, bekísérlek! - ajánlottam fel és amikor Cathy elfogadta, együtt lépkedtünk tova a Roxfort ódon, hatalmas kapuja felé, ami a jó meleg belső teret választotta el az időközben télbe nyúló kinti tájtól.