Jess & Evie

To Jessie
Éjszakai kaland – kisdiák a tilosban

Nem jött álom a szememre. Újabban képtelen voltam elaludni, legutoljára álomtalan álomitalhoz volt szükségem, hogy ne ébredjek öt percenként rémálomból, a nyáron történtek után. Azt mondják, el fog múlni, ha feldolgozom végre.
Végtére is mit vártam magamtól? Hogy majd ripsz-ropsz könnyedén átlépek az események fölött, ahogy a nagyok teszik? Naiv gondolat volt, beismerem, de valahogy minden újonc innen, az ásó breki bizonyos része alól indít. Aztán, ha fel tud tápászkodni, akkor lesz nagy karrierje, ha nem, akkor szakmát vált.
Most viszont szükség volt a harcosokra, főleg az iskolában tartózkodó kiskorúak védelme okán, és jelen pillanatban hálát adtam, amiért az apám értesült utoljára. Nem kis hisztit csapott, anyával az élen, hogy a drága kicsi lányuk… jó, egyke voltam, ez természetes reakció a részükről.
Minden normális szülő így reagál, a felnőtt gyerek esetében is.
Kissé depis merengésemből az zökkentett ki, hogy apró neszt hallottam a második emeleti folyosón. Csak nem egy kint kóborló diák? Peche van, mert nem jó hangulatomban kapott el, és egészen a klubjáig fogom cibálni, ha meg még visszaszájal, akkor büntetőmunka kíséretében penderítem egészen a háza tájáig.
- Nocsak, nocsak. Éjjeli séta? – tettem fel a kérdést, amint megpillantottam a kimondottan jóvágású varázslótanoncot egy Lumos fénye mellett. Elsőnek a jelvényét csekkolom az arcán kívül – Griffendél, sejthettem volna. A vakmerő hülyeségekről híres ház, utána meg a Mardekár a soros. Fogadok, hogy a másik két ház összes diákját együttvéve nem rúg akkorára náluk a bajkeverők és ügyeletes idióták létszáma, mint a Griffendélnek és a Mardekárnak.
És ebbe a vakmerő idióta-csoportba magamat is beleszámoltam. Nem vagyok különb. Ha nem lennénk háborús helyzetben, most kiülne az arcomra egy vadalma-vigyor, olyan, ami mugli reklámokba illő.
- Nevet, házat és évfolyamot – adtam ki az utasítást, magam előtt keresztbe font karokkal, kissé oldalra billentett fejjel, sürgető tekintettel igyekeztem csicsergésre bírni.

Evie & Jesse

Éjjeli kiruccanás,
avagy esküszöm, hogy semmi rosszban nem sántikálok

Sötét borult a szobára, és mindenkit elnyomott az álom. Clyde már a horkolók hangversenyén volt minimum, párosan Thomas-szal. Azt hiszem éppen ez utóbbi a női magas, az előbbi pedig a férfi mély szólamért szállt harcba, nem erősségem a szaknevek magolása, ez továbbra sem változott. Hirtelen azon kezdtem morfondírozni, mint a többi ilyen helyzetben, hogy hogy vagyok képes máskor húzni a lóbőrt, miközben ilyen éjszakai ricsajnak vagyok kitéve, jó fáradt lehetek, ha olyan mélyen bírok durmolni. A Peterson gyerek csak halkan szuszogott, legalább tőle lehetett volna aludni. Azonban én mit csináltam? Gondoltam elmegyek kirándulni a könyvtár zárolt részlegére, talán találok ott valamit, ami segít kibogozni a jelenlegi helyzetet, és mond valami újat arról, ami zajlik körülöttünk, a sajtó nem túl jó forrás, a csapból is hülyeség folyik, vagy legalább néhány ritka bűbájt és átkot keresni, ami orvosolni tud, biztos védelmet nyújt, esetleg kivédhetetlen támadásnak bizonyul, amivel az illető nem tud mit kezdeni, pont azért, mert nem ismeri. Hihetetlen, hogy tanulásra vetemedtem. Ezek után mondja valaki, hogy normális vagyok!
Azzal a lendülettel kipattanok az ágyamból, és némileg jobban felöltözöm, bár hozzáteszem mókás lenne alsógatyában kóvályogni az iskolában, mondhatnám, hogy alvajárok. Felkapom a taláromat így estére, hogy ha valaki meglát, legalább azt hihesse prefektus vagyok, és teljes joggal tartózkodom a folyosókon. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, mi van, ha kilógok elküldeni egy levelet, az éjszaka közepén gyakorta jut eszembe ilyesmi, meg sok egyéb is. Szerencsémre sosem ebrudaltak még ki sehonnan... Sőt, szintén mázlimra meg szoktam úszni ezeket.... Többnyire. Valahogy így kerülhettem a második emeletre, még éppen nem volt meg a végső úticél, így gondoltam a pálcám fénye mellett somfordálok, amíg rátalálok, amikor egy kicsit messzebbről megszólal egy korholó női hang.
- Ugyan már Cathy, ne... - kezdek bele mosolyogva, mielőtt felemelném a fejemet, hogy ránézhessek a lányra... egy másik lányra. - szórakozz - fejezem be még a mondatot, majd nagyot nyelek. - A francba - sziszegem a fogaim közül. Hozzászoktam ahhoz, hogy rendszerint az ő masírozásába futok bele, ami azzal jár, hogy csendben elsímítódik az ügyem, bezzeg most.... A szemébe pislantva nem ugyanaz a csillogás, vagy az arcán húzódó jól ismert vonások fogadnak. Hirtelen azon merengek el hányadikas lehet, ha ekkora csinnadrattával idecsörtet, és ilyen fortyogó hangnemben, bátran és élesen vágja hozzám a szavait. Mielőtt a gondolat végére jutnék újra megszólal türelmetlenül követelőzve, mintha vallatáson lennék.
- Edwards... - vágom rá először zavartan. Most minden kiderül rólam, hogy lányos zavarom is van, esküszöm nem tudtam róla. - Edward... - kapok észbe pillanatok alatt, hogy talán van lehetőségem elsummantani ezt az alkalmat, ha ilyeneket kérdez tőlem, ha nem tudja ki vagyok. - Ö... Szia Edward Ordway vagyok - nevezem meg magamat, és mosolyogva nyújtom a kezem. A vezetéknevemet a Tutshill Tornados őrzőjéével kombináltam össze az adrenalin hatására. Nem mintha a csapat hatalmas rajongója lennék, de ő volt a legelső, aki eszembe jutott, hiszen ők indították a szezont a Appleby Arrows ellen, mindenkit meglepett a győzelmük, nagy volt a visszhangja, emellett az évfolyamon nem ismerek, senkit ezzel a vezetéknévvel, így máris nem vagyok lenyomozható. - Hetedik - folytatom az egyetlen valós adattal. - Hollóhát - teszem hozzá szenvtelenül, a kezemet a taláromhoz emelem, hogy úgy tegyek, mint aki igazgatja azt, markolászom az anyagot, mintha rosszul lenne rajtam, ezzel szemben azonban a kitűzőmet rejtegetem. - vagyis oda tartottam... - javítom ki magam hirtelen, ahogy eszembe jut a mozdulat, amellyel végigmért az imént - ONNAN... - Mi a fészkes fenéért mennék én oda? Most úgy mégis? Ilyenkor. Jó, nem mondom, hogy nem próbálnék egyszer bejutni, mert persze miért ne, de barátnőm is egyszer volt hollóhátas. Michelle meg túl kötelességtudó és precíz volt ahhoz, hogy díjazza ezt a szándékomat, szerintem a lehető legygyorsabb módon tessékelt volna ki. Még akkor is, ha éppen azért lettem volna ott, hogy... szóval igen. Khm. Egyébiránt remek auror lesz belőlem, ha akkor is így fogok hazudni, bár gondolom akkor előre kitalálom az álcámat, ha szükség van rá, nem improvizálom... Fél perc alatt. Egy kettő azért kell hozzá, hogy értelmes legyen. - Álljunk csak meg! Te sem vagy prefektus - méregetem gyanúsan. Őket csak megismerném, szinte mindegyikükhöz volt már szerencsém, vagy legalább a személyük minimum nem ismeretlen számomra - Halljuk, te mit keresel itt - vigyorodom el fölényesen érezve magam. Remélem, hogy nem egy aurort fogtam ki, bár még az is megeshet, mindenesetre abban az esetben vagy jóval fölöttem járhatott, vagy beleveszett a tömegbe.

to Jess
Éjszakai kaland – kisdiák tilosban

Igazság szerint nem is kéne most mászkálnom, de a legutóbbi eset óta képtelen voltam megnyugodni, és nem hagyhatom, hogy még egyszer rajtam múljon bármi is. Nem, a félelem nem kerekedhet felül rajtam. Mindent megteszek ezekért a rosszcsontokért – én is ilyen voltam valamikor, mostanra talán megkomolyodtam, ahogy megízleltem, milyen az életnek csúfolt borzalom odakint.

Már biztosra vettem, hogy terepre nem fognak küldeni, de az iskolai munkámnak is nagyon örültem. Legalább tehetek valamit, ha csak ennyit, hogy megfékezem őket a marhaságokban, már az is nyert ügy.
Ahogy Mr. Jóképű „bemutatkozott”, alig bírtam megállni, hogy ne élcelődjek a jó kis névtévesztésén.
– Bocs, de ha a macskádat keresed, akkor rossz helyen jársz, kis pajtás. Evangeline Welligton, roxforti auror – talárom rejtett, belső zsebéből elővettem az irataimat is, ami hivatalosan igazolja itt tartózkodásom okát, idejét, stb… én vacaknak tartom, mert simán meg lehetne hamisítani, és volt olyan érzésem, hogy erre sor is kerülhet egyszer… de inkább nem bocsátkozom jóslatokba, még a végén valóra válik ez a kis, cseppet sem vicces eszmefuttatásom.

Nem hinném, hogy ismerhetne korábbról, Jamesék előtt végeztem eggyel. Nekem se rémlett hirtelen. Aztán jött a nyögvenyelős név-ház-évfolyam kombó, meglehetősen nyeszlett kiadásban. Öregem, mivé lett a világ? Manapság a férfinak nevezett idióták kezdenek úgy viselkedni, mint a hisztis liba-szekció. Kissé csalódás a srác, több határozottságot vártam, és nem ilyen béna lebukást.

- Hé! Egy griffendélestől több kurázsit, ha lehet! – böktem a jelvénye felé, amit mindenkinek kötelező hordani, rajta a háza címerével. – Nem is beszélve, hogy egy hollóhátas nem ilyen satnyán hazudik. Mi ez a teljesítmény?

Na jó, nem most kéne ilyesmire tanítanom a kölyköt, de ilyen béna kifogással előállni, ez már nevetséges. Ettől jobbakkal találkoztam nem túl hosszú életem során, még Jamesék is jobbat találtak ki. A fölényes vigyor hamar lehervadhat a képéről, ha elhangzik a hivatásom – legutóbb elkaptam két konyháról igyekvő tolvajt, akik diáknak néztek.

Háhá, milyen jó, hogy nekem nem kell még korkorrigáló főzet. Egyelőre még imádom, hogy maguk közé sorolnak, és a meglepetés pillanata külön élmény. Legalább tereli a figyelmem, és addig se a rosszra gondolok.
Nem szabad előttük kimutatni, hogy mekkora gázban vagyunk.

Legalább jó szórakozom a kviddicses próbálkozásain – kár, hogy nem vagyok sem Tornados, sem Arrows rajongó. Azért persze, képben voltam a sporteseményekkel, szóval nem lepett meg a gyerek nagyon, de hajnalok hajnalán kissé lassabban esett a tantusz.

- Szép próbálkozás, Edwards. Sipirc a Griff-toronyba, vagy cipeljelek el én? – Nem a hátamon! Majd varázslattal felröpítettem volna, és meg is teszem, ha nem hajlandó azonnal a biztonságos vackába visszavonulni. – Mielőtt izlandi vulkánt játszanék, mars aludni!

Én is azt szerettem volna. Lehetőleg rémálom-mentesen, és mertem remélni, hogy minél előbb megszáll az álom-kór, és nem kell még néhány kört rónom addig, amíg a váltó-kollégámmal cserélünk. Ágyat akarok, basszus, meg alváháást!