Jon & Petunia

Legtöbbször az utcán tengetem le a mindennapjaimat. Csak járkálok Londonban, szinte már kívülről ismerem az egész várost, még a lepukkant részeket is. A nagynéném már nem töri magát annyira azon, hogy megpróbáljon lebeszélni a kicsapongásról és egyéb szerinte érdektelen dolgokról. Neki csak az számított mindig is, hogy jó fiút neveljen belőlem. Ezt valahogy mégis elrontotta, mert nem vagyok olyan jó mint azt gondolják az emberek. Kedvelem a hetvenes éveket. Ez a stílus, ami már lassan kezd átirányulni a nyolcvanas felé. A zene, nekem szinte az a mindenem. Itt és most nem számít annyira, hogy ki milyen iskolába jár vagy hogy egyáltalán jár e. Sokaktól hallottam, hogy egy férfinak ez szinte kötelező, mármint hogy tovább járjon a gimi után. Nekem valahogy sosem fordult meg a fejemben a főiskola. Már szeretném eltartani magamat és elköltözni a nagynéném házából. Na nem mintha olyan túl sokat lennék ott egyébként is.
A közelben ismerek egy kávézót, ahol viszonylag olcsón és jó kávét főznek. Oda ugrom be, majd a papírdobozommal lépek ki, és még mielőtt tovább indulnék, a kis flaskámból egy csepp piát öntök bele. Mostanság szinte mindenhez öntök valami kis élénkítőt, egyszerűen csak jobban érzem magamat tőle, és nekem ez így tökéletesen meg is felel. Viszont ahogy fordulnék ki a sarkon, egy lányt ütök el, szerencsére csak éppen egymásba ütközünk és nem esem el, sem a kávém nem löttyen ki. Mert azt nagyon sajnáltam volna. Bocsánatért sem esedezek, szinte csak egy pillanatra kukkantok le a hölgyikére, hogy jól van-e, de ekkor meglepett arcomra azt hiszem, minden kiül.
- Petunia?! Te jó ég! Már nem is tudom mikor találkoztunk utoljára. - Nevetem el magam és egy mosollyal üdvözlöm a lányt, akivel már gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Főként mert a nagynénémmel sokat jártunk át hozzájuk. Mostanság én már nem nagyon járok vele sehová, kicsit megsértett amikor az anyámat lehordta és nem is mondott el semmit arról, ki ő és hol lakik. Azelőtt pedig jóban voltunk. - Hogy vagy? Mit csinálsz itt? - Végül is örülnék neki, ha egy kicsit beszélgetnénk, ráérek úgyis és nem lenne rossz feleleveníteni a régi dolgokat. Hirtelen olyan nosztalgikus hangulatba estem.

Music | lesz ez jobb is | Clothes

Ez az utolsó nyaram az egyetem előtt. Felköltöztem Londonba, egyedül, és anya meg apa megengedte, hogy saját lakásom legyen, nos, legalábbis abban az értelemben, hogy osztozkodnom kell három másik lánnyal az albérleten, nem panaszkodom, addig sem kell otthon lennem. Lily most bizonyára hazalátogatott a szuper iskolájából és a pálcájával hadonászik, a szüleink meg majd kiugranak a bőrükből, amiért a kisebbik lányukból bohóc lesz, annak bezzeg senki nem örült ennyire, hogy kitűnő eredménnyel végeztem és felvételt nyertem az egyik legjobb felsőoktatási intézménybe. Nem. Mert én nem ismerek ilyen hókuszpókuszokat, én a normális, valós életre igyekszem csupán felkészülni.
Gyakran utaztunk fel Londonba a családommal, a környék tehát nem ismeretlen, de igyekszem mindent szemrevételezni, hátha valami felett elsiklottam volna. Imádom a kis francia pékséget az utcánk végén, a patisserie-k isteni, az antikváriumot, a kisállat-kereskedést, a lemezboltot és a könyvtárat; a lakás nagyon jó helyen van, igaz, az iskola épületéig egészen sokat kell buszozni és gyalogolni, de megéri. Szerettem volna megmutatni Lilynek a környéket, kacarászva végigfutni a lobéliák és muskátlik alatt, egészen a park szökőkútjáig, kutyákat simogatni és keresztrejtvényt fejteni egy adag tea mellett, és énekelni az aktuális kedvencünket, de nem tehetem és az, hogy ezzel kell törődnöm, hogy ezzel ostorozom magamat egyszerűen csak megkeseríti az egész nyaramat.
Tudom, nem vagyok feltűnő jelenség, ami azt illeti általában a tekintetek nagy része átsiklik rajtam, felettem, mellettem, de egy „bocs”-t elfogadtam volna, még akkor is, ha egy semmirekellő seggfej ütközött belém. Végignézek a matrózcsíkos felsőmön, nem lett-e kávéfoltos, és csak utána kapom a fejemet a srác felé, aki nyilvánvalóan ismer. - Jonathan?- kérdezem elkerekedő szemekkel és felfelé görbülő ajkakkal. Ölelésre nyitom a karjaimat, elvégre John a legrégebbi, - és valószínűleg egyetlen- barátom. Elfeledkezem arról, hogy még mindig nem kért elnézést, és végigmérem, feltérképezem; sokat változott, markánsabb lett, és minden tekintetben nagyobb. A javára vált ez a pár év. Pár év! Tényleg ennyit nőttünk volna?- Jól, jól! - most először úgy érzem, hogy nem is hazudok akkorát. - Felköltöztem. Az egyetem miatt. És te? Mármint, azt hittem, hogy már legalábbis turnézol a bandáddal… - játékosan megforgatom a szememet. Megigazítom a táskám vállpántját. - Ráérsz… most? Vagy…?- kérdezem kicsit sután.

Jon & Petunia

Valószínűleg a pincér meló azon a király helyen tett kicsit bunkóvá az emberek felé. Elég barátkozós típus vagyok, de hogy milyen embereket kell elviselni néha, az valami külön fogalom! Ezért amikor elszabadulok onnan, az életkedvem leesik a padló alá és így viselkedem az emberekkel mint ahogy szegény lánnyal is. Amikor kiderül, hogy ismerjük egymást, teljesen meg is feledkezem a botlásról, először csak a kávémat mentem, amit szerencsére sikerül is. Kedvelem, hogy manapság jól lezárják a tetejét, és ezzel komolyan szerintem védeni akarnak bennünket ezektől a balesetektől. Mert biztos, ha most leöntöttem volna, akkor le is forrázom őt. Még így is, hogy ismerjük egymást nem biztos, hogy szép vége lett volna. Mindketten meglepett arckifejezéssel pillantunk egymásra, majd az ölelésbe boldogan belemegyek. Jól esik régi ismerősökkel is találkozni, főleg a mostani kedvemmel, így legalább lesz miért felvidulni egy időre, még ha utána vissza is esek.
- Egyetem? Az szuper, gratulálok! - Őszintén én sosem szerettem volna tovább tanulni, de a nagynéném mindig hajtogatja, hogy pedig kellene, kellene. Nem mondom, hogy olyan nagyon rosszak az eredményeim a középiskolából, de én mégis feleslegesnek tartom a plusz pár év tanulást, amikor úgysem azzal fogok magamnak kenyeret keresni. Elvigyorodom amikor a bandámat említi. - Hááát, mééég nem. De már haladunk előre. - Nyújtom el a szavakat, miközben iszok egy kortyot a kávéból, ami jólesően marja végig a torkomat a benne rejtőző alkohol miatt. Nem bánom, hogy Petunia megkérdi ráérek-e, hiszen most lenne is kedvem egy kicsit kikapcsolódni vele, beszélgetni akár a régi dolgokról is.
- Ráérek! Merre indultál? Amúgy, elég király a város, biztos jobban fel fogod itt majd találni magad, az emberek is mások. - Magyarázom lelkesen, jó végre egy kicsit elszakadni a mindennapos témáktól. Aztán meg én amúgy sem tudnék kisvárosban élni, szívesen beszélek Londonról, a kis sötét zugoktól kezdve a csilivili kerületekig, mindenről.

Music | lesz ez jobb is | Clothes

Van egy kurta pillanat - és valóban csak addig tart-, amíg azon kell gondolkodnom, tényleg ő áll-e előttem. Összevonom a szemöldökömet, végigmérem, biccentek, mintha elfogadnám az itt-létét. Nem változott sokat, és ezt csak azok állíthatják ekkora bizonyossággal, akik együtt nőttek fel valakivel, és az akkor még nem jellemező szégyenérzet hiányában többet is láttak a másikból, mint azt egyébként megkívánta volna a helyzet. Újabb bólintás. Nem mintha azzal akarnám vádolni, hogy nem figyelt rám hatéves korunk óta egészen… nos, addig a pillanatig, amíg el nem váltak az útjaink, de nekem mindig is célom volt a továbbtanulás, és azóta, hogy Lily bekerült abba az iskolába, hát csak még inkább ki akarok tűnni. Egyszerűen csak jobbnak kell lennem, mint a húgom.- Mármint, igen, köszi.- felelem gyorsan, mint aki nem éppen most szakadt ki a gondolataiból, néhányszor meglapogatom a hátát – két nyárral ezelőtt még alig mertem volna hozzáérni egy fiúhoz, most meg se kottyan, nagyvárosi lány lettem!- aztán elhúzódom tőle.
Egyrészt, mert túl sokáig kitartani egy ölelést kínos, másrészt, mert határozottan érzek rajta valamilyen szeszt. Elfintorodom, megdörzsölöm a nyakamat.
Kivárok, hátha ő is belekezd a továbbtanulási terveibe, vagy konkrétan bármi olyanba, ami kézzel-fogható, nem pedig egy fantazmagória, vagy álom, de nem teszi, és én kicsit csüggedten értem meg, hogy John tényleg nem változott semmit sem. Legalábbis nem nagyon. - Ahaa.- felelem kissé bizonytalanul, de ha ő mondja, hát ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? A régi barátságunkra való tekintettel meg aztán végképp nem kezdem el neki elemezgetni a Beatles-elméletemet. Meg aztán… John még azelőtt ismert, hogy Lilyről kiderült volna, hogy micsoda, vele könnyebb lesz beszélgetnem, nem is érzem magam olyan feszélyezettnek, mint másokkal, akik előtt meg kell válogatnom a szavaimat. Johnnal közös a múltunk, lesz miről beszélgetnünk, anélkül, hogy kényelmetlen helyzetbe kerülnénk. Pontosabban – ahogy az lenni szokott- csak én.
Őszintén mosolyodom el. - Csak úgy sétálgattam. Cél nélkül. - megindulok. - Fura, hogy így egymásba botlottunk… szóval, hogy van a nénikéd? Hm… elég sok évet kell bepótolnunk… - a szám szélét rágom. - Mondd csak… a hajad külön életet él?- vigyorgok rá.

Jon & Petunia

A dolgok már sajnos nem olyan egyszerűek, mint régen. Mint amikor még mindannyian együtt játszottunk kint a szabadban, amikor csak arról beszéltünk, milyen dolgok történtek velünk az általános iskolában. Akkoriban még csak fel sem ütötte a fejét nálam, hogy valaha is zenélni fogok, - igaz, már akkoriban is tetszettek a hangszerek - nem volt a pénz sem gond, nem kellett dolgoznunk, nem szoktunk rá a cigire... mi is lett belőlem? Most magamra nézve, egyáltalán nem ismerem fel bennem azt a kisfiút, aki régen voltam. Azt hiszem, ő már eltűnt. Viszont Petuniára nézve még mindig fel tudom fedezni azt a kislányt. Ezért nagyon megmosolyogtat, és őszintén már vártam is, hogy újra találkozzunk. Ennek így kellett lennie!
- Hogy van a tesód? - Ugyan őt talán még régebben láttam, mint Petuniát, és igazából sosem voltunk annyira jóban, mint vele, de illendően megkérdem, mielőtt bármi másról megkezdődne a téma. Belekortyolok a kávémba, nem igazán zavartatva magamat az alkohol miatt esetleg, hogy a lány megérzi rajtam. Valahogy nálam ez olyan normális dolog lett, azért természetesen nem hangoztatnám mindenfelé. Megindulok a lány mellett, egyelőre céltalanul valamerre, de talán majd később ha már eleget megyünk és elfáradok, akkor beinvitálom magamat. Ma viszonylag szép időnk van, ami ritka és ki kell élvezni.
- Fura? A sors is azt akarja, hogy bepótoljuk az elvesztegetett időt... - Ezzel a hülyeséggel jövök mostanság mindenkinek, páran már elátkoztak miatta, de persze én sem hiszek benne, csak úgy mondom. Mert valamit muszáj rávágnom. A nénikém említésére elfintorodom. - Hát, biztosan jól. Pár napja már nem jártam otthon, kicsit gázos köztünk a hangulat. Nem nagyon jön be neki az, hogy a saját életemet akarom élni. - Mindig is az volt, hogy utáltam, ha megmondták mit tegyek. Most sincs ez másként, és mivel már betöltöttem a 18-at, ezért nem nagyon van miért maradnom a nagynénémnél. Amint lehetőségem lesz rá, meg is fogok lépni tőle. Csak még ezt sem mondtam el senkinek sem. Talán nem is fogom, addig még biztos nem lesz. Petunia kijelentésre hoz vissza az életbe, egy jó nagy nevetéssel a részemről, majd odébb túrom a loboncomat, és a lányra pillantok. - Miéééért, nem király? - Vigyorgok tovább, kicsit adva a dámát, szerepet játszom. - Pedig tökre bejön a csajoknak is. - Vonom meg a vállamat és előre mutatok. - Ott, nem túl messze van egy jó kis park, meg akarod nézni? Mindig ott írtam a dalokat azelőtt.

Music | lesz ez jobb is | Clothes

Elég könyvet olvastam ahhoz, hogy tudjam, nem kell kötelességemnek éreznem, hogy elhívjam valahova, végül is, én ajánlottam fel, és talán erőszakosnak tűnhetek, de egy ismerős arc mindig megnyugtató és John valóban közel állt hozzám, talán ezért nem gondolkodom, mielőtt cselekszem. Meglehet, hogy van jobb dolga is nálam – sőt, talán csak jobb dolga lehet-, de mintha őszinte lett volna az öröme, és az ilyesmit az ember nem hagyja figyelmen kívül. A mosolyom úgy hervad le rólam, mintha valaki legalábbis fogott volna egy kendőt és szétmaszatolja az arcomat; lehajtom a fejemet, mély levegőt veszek: persze, persze, hogy John érdeklődik A Csodabogár iránt, hiszen őt is ismeri, és akik látták egymást pucéran fürdőzni a kerti medencében, azok már mindig is gondolni fognak a másikra, nade akkor is… - Jól. - tömör, rövid, és hozzá akarom tenni, hogy azt hiszem, mert már hetek óta nem beszéltünk egymással, és én rendre rácsapom a telefont, attól meg egyenesen ki vagyok akadva, ha egy baglyot küld.
Nem akarok a húgomról beszélni. Sőt, úgy összességében a családomról se. Minél messzebb vagyok tőlük, annál jobb. Mintha szerződésben állnék velük, nem vérségi kötelékben. Hazamegyek minden harmadik hétvégén, együtt ebédelünk, és kész. Kéthavonta írok Lilynek, de szándékosan semmitmondókat. Kapok valamennyi zsebpénzt és nem cseszegetnek. - Mert… mert nemrég jutottál eszembe, és hát… most meg itt vagy. - nem, én nem leszek és nem is vagyok olyan szentimentális, hogy azt feltételezzem, ez valami felsőbb erő műve, a sors keze, meg más humbugoké, miért is ne futhattunk volna össze? Ez csak véletlen egybeesés, mindössze erről van szó.
Szinte játszi könnyedséggel kerülgetem a járókelőket, mintha mindenki sietne, csak mi megyünk szaporátlanul, lassan, szinte vonszolva magunkat, mintha minél többet beszélnénk, annál lassabban haladnánk. - Ó! - csak tudnám, miért mosolygok. John, JOHN! Ez hiányzott a legjobban. Hogy van valaki, aki nincsen jóban a családjával. Tudom, ez önző és szemét dolog… de kevésbé érzem magam furának, selejtesnek. Újra normális vagyok!
A nevetésére kiszélesedik a mosolyom. - De. Mit tartasz benne? Sört?- ez nem volt szándékos célozgatás. Csak úgy kicsúszott. - Bocs.- szabadkozom, bár kissé hanyagul.-  Csajoknak? - kérdezem finoman oldalba bökve. Persze… Johnra mindig is tapadtak a csajok. - Persze. - biccentek.