Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Silje × Marcell EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Silje × Marcell EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Silje × Marcell EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Silje × Marcell EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Silje × Marcell EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Silje × Marcell EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Silje × Marcell EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Silje × Marcell EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Silje × Marcell EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 52 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 52 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Marcell Weinberg

Marcell Weinberg

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Jack Falahee

»
» Vas. 21 Aug. - 18:16
Silje & Marcell

- Alávaló söpredék! - hallatszik a kiáltás valahonnan, tőlem nem messze. Kinéznék a fal mögül, de abban a szempillantásban egy ezüstös csóva süvít el mellettem, és a velem szemben álló ház falába csapódik bele, mire a ház darabokra hullik majdnem, akkorát robban. Soha nem gondoltam volna, hogy az Ollivanderek ilyen kemény ellenfelek lehetnek. Nevezetesen most a pálcakészítő fiára gondolok, aki nem sokkal lehet fiatalabb nálam, de ha ilyen aranyos trükköket tud, akkor elég nagy szarban vagyok. Basszameg, Finnick Daugherty, ilyenkor kell a mézes heteidet tölteni?! Az a mihaszna Karkarov sem kujtorog erre, így egyedül, hátamat a falnak vetve kell gondolkoznom, mivel vágok vissza. Azzal, ha kibújok a fal mögül, csak magam alatt ásom a kibaszott sírgödrömet, így muszáj valamit elkövetnem. A pálcakészítőt már ártalmatlanná tettem - nekünk a fia kell - egy egyszerű kábító átokkal. Ő volt a könnyebb dió, pedig előzetesen tökéletesen máshogy tippeltem volna. Szinte könyörgött, hogy a fiát ne, a fiát ne. Nos, engem nem hat meg a könyörgés.
- Bújj elő, te gyáva féreg! - hallom egyre közeledő hangját. Egyre közelebb somfordál, pedig egyre nem kéne, hiszen ezzel az én kezemre játszik. - Gyere, és állj ki velem szemtől szemben! Inadba szállt a bátorságod? - ez az, gyere csak közelebb, gyere csak! A léptei már tényleg egyre közelebb érnek, már hallom a susogását. Egy szempillantás alatt dehoppanálok, és mögötte tűnök fel.
- Meglepetés, édesem. - vigyorodok el, és ahogy szembefordul velem, pálcám már lendül. A kábító átok tökéletesen célba talál, így fölé léphetek. - Alábecsültelek drágám, de ne félj. Nem fogsz sokáig ilyen békésen szuszogni. - nyalom meg az alsó ajkamat, megkötözöm, majd a kezét megragadva dehoppanálok.
A halálfalók bázisa. Csodás emlékek, és még csodásabb emberek. Plusz értékesek. Az utóbbiak azok, akik itt raboskodtak - és nem is annyira sokáig, mert véletlenül kínok kínjai között meghaltak, vagy csak hirtelen lehunyták a szemüket és többé nem is nyitották ki - előbbiek pedig azok, akik maguk is a tagjaik a díszes gárdának. Vagyunk egy páran. Finn, Bella, Lestrange-ék, Malfoy, Travers, Dolohov, Karkarov. - Oh, drága Igor, vajon kitakarította már a nappalimat? El ne felejtsem megnézni, mert ha nem, sajnos súlyosbítanom kell a körülményeit, aminek aztán nem fog örülni. - És rengeteg olyan új ember, aki most fogja megkapni a billogot. Akiknek az élete örökre megváltozik, akik elhivatottak lesznek, és elkötelezettek. Pont mint én voltam régen. Bár, még most is az vagyok, de korántsem vagyok annyira vakmerő, mint régebben.
A test mellettem lebeg, ahogy baktatok fel a kúria bejáratához. Egyelőre csend van, nem sokan lehetnek itt még, hiszen a Nagyúr is akkor jön ide, ha már mind itt vagyunk és valaki hívja. De egyelőre nem látom az embereket rohangálni körbe-körbe, hogy a pálcájukat a jegyhez nyomják, vagy megnyalják, vagy megérintsék, vagy akármi beteg dolog, ahogyan hívni szokták a vezetőnket.
Átlépem a kúria küszöbét, megszüntetem a varázst, így a kábult test egy hatalmas puffanással ér földet. Először a falnak lököm, és felültetem, majd elmosolyodok.
- Ébresztő kincsem. Hazajöttünk. - szegezem rá a pálcámat, hogy felkeltsem. Azaz megtenném, de neszt hallok a hátam mögül, és megfordulok. - Silje, igaz? - emelem meg a bal szemöldökömet egy picit, ahogy próbálom felidézni a nevét, arcát Dolohov bulijáról. - Nocsak, nocsak. Hazudnék, ha azt mondanám: nem számítottam arra, hogy végül itt találkozunk. - mosolyodok el, ahogy pillantásomat végig futtatom a lányon. - Megismernéd új barátunkat? - bökök a fejemmel a kábultan, a fal tövében csücsülő tízes évei végét járó fiúra. - Ő Robert Ollivander, a pálcakészítő fia. - szegezem a pálcámat a fiúra és egy pöccintésre felkeltem. - Jól fogunk szórakozni vele, úgy érzem. - sóhajtok fel, majd kinyújtóztatom elnyűtt végtagjaimat és elmosolyodok.
- Szép reggelt álomszuszék. - susogom neki, majd egy újabb pálcaintésre a száját is bekötözöm. - Egyelőre nem lesz szükségünk a csinos kis pofikádra, más dolgunk akadt. - lebiggyesztem ajkaimat. - De ne félj, csicseregni fogsz nekem, kicsirigó, és nem is lesz az olyan soká. - csapom össze a kezeimet, majd Silje felé fordulok - Iszunk valamit? Bátorság nélkül nem fog menni a vallatás. - vigyorogva írok egy kört a pálcámmal a levegőbe, majd két pohár és egy hozzá tartozó whiskys üveg jelenik meg az asztalon. Töltök magamnak, és ha a lány kér, kap ő is.

bamm :3 ♦ outfit
♦ körbekörbe ♦ ©

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Silje Bronshtein

Silje Bronshtein

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Chanelle Elise

»
» Vas. 28 Aug. - 16:22
Egész nap csak fel-alá sétálok az ódon kastély falai között, a falra függesztett festményeket nézem a derengő félhomályban, járom a folyosókat, a lépcsőket, mindent legalább kétszer megkerülök, mégsem érzem azt az otthonos érzést, amiről mindenki más áradozik, hogy kellene. Talán, mert nem is hat meg egyáltalán a Nagyúr körüli mizéria. Hiába fogom nemsokára a sötét jegyét viselni az alkaromon, mindent csak a családom elleni bosszúm megvalósítása érdekében teszek, és Finnicket sem szeretném cserbenhagyni. Régen nem állt már senki sem mellettem, ő az egyetlen, aki megtöri a sort, még úgyis, hogy ismeri a múltam minden egyes részletét, a sötét titkomat, amit eddig senkivel sem mertem, és nem is akartam megosztani, mégis könnyebb volt egy teljesen idegen, és ismeretlen férfinak színt vallanom. Könnyedén ment, mintha mindig is erre vártam volna, és talán így is volt, már annyira szerettem volna valakivel megosztani a történetemet. A vallomásommal pedig nemcsak egy mentort, de a bosszúhadjáratom remekbeszabott hadvezérét is megnyertem. Részben miatta is vagyok itt, ennyit igazán megtehetek érte.
Csak érezném, hogy érdekel, hogy nemcsak az önös érdekem miatt vagyok itt, akkor talán máshogy állnék az egész dologhoz. De könnyebb az érdektelenséget tettetni, mint az őszinte, színtiszta érdeklődést. Csak a szerencsén múlik, és az unásig gyakorolt okklumencián, hogy senki sem látott még bele az elmém legmélyére, és ismert meg úgy igazából.
Bár a gondolataim úgyis túlságosan is zavarosak mostanában, pontosabban az Antonin által szervezett, év végi összejövetel óta, nehezen is tudnának kutakodni közöttük, valószínűleg nem azt találnák, amit akarnának. Helyette csak azzal az őrlődő, szenvedő gondolattal elégedhetnének meg, ami azóta gyötör, hogy minden egyes eltitkolt részletet elárultam neki. Reméltem, hogy megért majd, hogy nem ítél el, és fordul el tőlem, mégis, mikor láttam a szemeiben kihunyni a fényt, az örökös lángot, ami folyamatosan értem égett, elvesztettem a reményt. Meg sem kellett szólalnia, tudtam, hogy elvesztem, és el is veszíthetem. Csendben távoztam, időt hagyva neki, hogy gondolkodni tudjon, de azóta sem keresi a társaságomat, ritkán találkozunk, és csupán pár szót váltunk egymással. Bár nem mutatom, az érdektelenség maszkját varázsolom az arcomra, mégsem fájt még semmi sem ennyire egész életemben. Minden éjszaka álomba sírom magam nélküle. Túlságosan is fáj a hiánya.
Halk neszezést, és hangokat hallok magam körül, meg is torpanok. Fejemet az ajtófélfára hajtom, egy ismerős, és egy ismeretlen arcával találom szembe magam. A nevemre csak beleegyezően bólintok. Mint ahogy velem teszi, én is végigmérem őt, majd az előttünk heverő idegen férfit, végül másodpercekkel később Marcellen állapodik meg a tekintetem. Elmosolyodom. - Igen, számítani is lehetett rá, hogy egyszer itt is találkozni fogunk. Folytatása kellett, hogy legyen annak az összejövetelnek. - hangom keserédesen cseng, ahogy visszaemlékezek az esemény utolsó perceire. - És mit értesz szórakozás alatt? Mindig öröm megismerni a részleteket is. - kíváncsian pislogok fel rá. Nem, mintha nem tudnám mit tervez, és akar szerencsétlen férfival. Egy halálfaló soha sem kénye-kedvéből csiklandozza meg az embereket egy-két crutiatus átokkal, hiszen a Nagyúr lehet mindig csak az elsődleges. Ha pedig mégis csak szórakozás céljából incselkedik az áldozatával, azt nem ebben a kastélyban teszi. Minek mocskolná be alaptalanul a halálfalók szentélyét?
Halkan felkuncogok a szavain, mintha egy ártatlan kislányhoz beszélne. Tetszik a stílusa.
- Persze. Bár egy igazi hazai jobban esne, a lángnyelv ellen sem fogok tiltakozni. - vonom meg a vállaimat, és helyet foglalok a terem egyik székében, magam elé húzva a poharamat. - Csak egy kínzást terveztél mára, vagy van más terved is, hogy töltsd el a délutánt? - kérdezem őszinte érdeklődéssel. Jól esik társaságban lenni, esélyt nyújt arra, hogy ne süppedjek megint a magányomba.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Marcell Weinberg

Marcell Weinberg

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Jack Falahee

»
» Kedd 30 Aug. - 2:06
Silje & Marcell

Meglepett a kis görcs ellenállása, ez tény. Az apjától többet vártam volna, hiszen ezer, meg ezer bűbájt tud pálcakészítő révén, mégis könnyen tőrbe csalható volt egy egész egyszerű kábító átokkal. Lesből támadtam rá, de meglepően gyorsan sikerült ártalmatlanná tenni. Az, hogy a fia bizony a nehezebb eset... Nos nem sok knútot tettem volna rá fel Dung Fletchernél erre, az is biztos. Viszont most már ő is a markunkban van, ez által az öreg Ollivander is szinte kenyérre kenhető ember lesz.
- Kedves Silje... - ízlelgetem a nevét. Sóhajtok egy aprót, majd egy haloványabb mosolyra húzom a számat. - Miért vagy ennyire szomorú? - szinte suttogok. Nem szoktam hangosan beszélni, de itt nem is kell. A hangom úgy járja körbe az egész helyiséget, mintha mindenhonnan, varázslat által szólna. - Úgy sejtem, nem tartózkodsz oly szívesen itt, mint néhány... - az államhoz emelem a kezem - nyálat csorgató, társunk. - az ő nyelvén szólalok meg. Akcentusom ugyan észrevehető, mégis, helyénvalónak érzem, hogy a saját nyelvén beszéljek hozzá. Attól, hogy egy őrült gyilkológép vagyok, még lehetek tanult ember, nem igaz? A kettő tudtommal nem zárja ki egymást.
- Ó, ha azt elárulnám, nem lenne jó móka, igaz? - még mindig oroszul beszélek hozzá. Őrült vigyorra húzom a számat. - Mondjuk úgy, hogy a mi kicsi játékunk neki nem igazán fog tetszeni. De ha jól sejtem, a kínzás művészetét még nem sikerült eltanulnod. Igaz? - vonom fel a szemöldököm. - Akkor most segítek ebben. - fogalmam sem volt eddig, hogy Finn miért vette a szárnyai alá ezt a lányt, de egyszeriben kezdem megérteni. Szinte már mindent értek. A másodperc töredéke alatt használom ismét a saját nyelvemet, az angolt, ahogyan a kis foglyunkhoz fordulok, és levarázsolom a szájáról a kötelet.
- Ezt még kurvára meg fogjátok bánni! Ha egyszer elszabadulok innen, és az aurorok megtalálnak titeket... - Ollivander fia üvöltötte a fülünkbe a szavakat. Közelebb hajolok hozzá, és megnyalom az arcát, majd elmosolyodok. - Ne olyan hevesen kicsirigó. Tartogasd az energiáidat édesem másra, hiszen oly' sok mindent elterveztünk veled. - búgom a fülébe - Azt hiszem... - szólalok meg ismét oroszul Silje felé fordulva - Nem tanulta meg, hogy nem illik olyanokat mondani neki, amit nem szabad. Még a végén a kiscica elviszi a nyelvecskéjét. - biggyesztem le az ajkaimat, majd a köteleinél megfogom a fiút, és egy székhez vonszolom, leültetem rá, majd odakötözöm.
- A kötelékeid a székkel megerősödtek, fiú. - körbe-körbe járkálok körülötte és hangom most is elég halk, de arra azért ügyelek, hogy Silje minden egyes szavamat hallja. - Nos édesem... Kezdjük szépen a nevecskéddel, oké? - helyezkedek szemben az ifjúval, mire ő válasz helyett azzal méltat, hogy a szemem közé köp. Az a nyugtalanító, kegyetlen nyugalom ami másodpercekkel előbb jellemzett engem, egy fél szempillantás alatt elmúlik. Öklöm külső fele bivalyerősen csattan a fiú arcán, aki székestől elborul. Mennydörgő ordításom zeng a helyiségben. - Te utolsó, félvér faszfej! - a haját markolva állítom fel, hogy aztán másik kezemmel bordái közé vigyek be egy ütést. - Hogy merészelsz engem szembeköpni?! Mégis ki a fasznak képzeled magad? - már nem üvöltök. Ahogy ott ül a széken, egészen egyszerűen az ölébe ülök.
- Figyelj ide, babuskám. - duruzsolom neki, miközben egy kést szedek elő zakóm belső zsebéből, majd bedugom a srác szájába. - Ha nem akarod, hogy kivágjam a nyelved, és a seggedbe tuszkoljam fel; és hidd el nekem életem mesekönyvének egyetlen betűje,megteszem... - sóhajtok egyet, ahogy felkászálódok az öléből. Lehúzom az italt, amit elővarázsoltam - Jobban teszed, ha csobogsz nekem, akár a kispatak.- Siljéhez lépkedek, és megállok vele szemben. A fiú a dühtől remegve ugyan, de megszólal.
- Robert... Ollivander. -szavait egy köpés követi a földre, de egyelőre nem mozdulok. - Nos terveztem még mást is. Ennek az üvegnek az elfogyasztása például egészen jó ötletnek tűnik, a kínzás után. - ismét oroszul szólalok meg. Elmosolyodok Siljére pillantva, majd a zakómat levetem magamról, és a székre terítem. Visszalépkedek a fiúhoz, de a pengét ezúttal a szeméhez teszem.
- Remek kisdrágám, kezded elkapni a fonalat. - duruzsolom neki - Viszont ha szeretnéd a csodás kék szemeidet megőrizni; mert valljuk be, a kislányok biztosan ezt szeretik benned, akkor most mondjuk válaszolsz nekem arra, hogy... - a mondandóm közben a pengémmel apró, szinte hajszálvékony vágásokat ejtek a fiú arcán - Mit tudsz arról, hogy a kedves édesapád vajh' miért kutatja annyira a pálcák összekapcsolódásának a titkát? - cirógatom az arcát a késemmel. - Melegen ajánlom, hogy úgy énekelj, mint ha egy koszos mugli énekesnő lennél. Vagy előkapjuk kedvenc barátomat, a Cruciatust. Ó, igen. - közelebb hajolok ismét a füléhez. - És hozzám képest ő egy aljas kurva, aki kielégítetlenül fog téged otthagyni. - visszalépdelek Siljéhez, majd töltök magamnak még egy pohárral, és belekortyolok.


is this the end I feel? ♦ outfit
♦ by the blood ♦ ©

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Silje Bronshtein

Silje Bronshtein

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Chanelle Elise

»
» Szomb. 3 Szept. - 15:39
Szinte kétségbeesek, hogy más észreveszi, hogy neki is feltűnik a szomorúságom. Azt hittem méltón temetem el magamban, hogy csak én érezzem, más ne is lássa rajtam, hogy majdnem megőrülök Antonin hiányától. - Csak unatkozom. - megvonom a vállaim, és próbálok teljesen érdektelen maradni, mintha tényleg csak az elfoglaltságomról lenne szó. - De talán így, hogy hazahoztál egy kis szabadidős elfoglaltságot, már kevésbé fogok. - le sem veszem a tekintetem az áldozatáról, szinte már eszelősen nézem. Még az arcában is az övét látom. A legszívesebben megátkoznám magam a gyengeségemért, egyelőre mégsem tehetem. Marcellel, és a játékszerével kell foglalkoznom, és szíves-örömest meg is teszem.
- Még nem igazán érzem otthon magam. Bár, kinek mit jelent az, hogy otthon. - fintorodok el, ahogy a sajátomra gondolok. Az anyanyelvem felelevenítése hatására pedig iszom a szavait, fel sem tűnik az akcentusa, csak az ismerős hanglejtése figyelek. Talán a kelleténél jobban kezdek nyitni felé. - Nálunk Oroszországban nem számított a Nagyúr, mindenki csak a saját elképzelései szerint igyekezett mások felé hatalmasodni, több-kevesebb sikerrel. Hozzászoktam, és kicsit nehéz más gondolat szerint élnem, de igyekszem. - mosolygok fel rá oldalról. És még talán magam is elhiszem, amit mondok.
- Dehogynem. Mindenféleképpen kellemes szórakozásnak ígérkezik a délután további része, ha neki nem is, nekünk biztosan. - bólintok. - Hát, csak többé-kevésbé. De semmi jónak nem vagyok elrontója, a tudást pedig csillapíthatatlanul szomjazom. - szavaim a beleegyezésemet tükrözik. Bár Finnicktől már eddig is sok mindent tanultam, valószínűleg, ha ő nem lenne, és nem karol fel, a mentorommá válva ezzel, a nagyanyám még élne, de kíváncsivá tesz, hogy vajon Marcell miben, és mennyire különbözik tőle, ha különböznek, egyáltalán.
Mindenféle rosszallás nélkül hallgatom a férfi üres fenyegetőzését, szerencsétlen, mintha nem is tudná, hogy Marcell karmai közül egyhamar nem szabadul meg, egészben legalábbis. - Ha nem is a macska, talán mi ketten megtaníthatjuk a jó modorra. - döntöm egy kissé oldalra a fejemet, tekintetemet egyikről a másikra emelve.
A szomorkás, és unalmas délutánomból egy szempillantás alatt kellemes szórakozás ígérkezik, és azt hiszem, semmire nincs nagyobb szükségem, csak arra, hogy le tudjam vezetni a bennem túltengő feszültséget, a szegény pálcakészítő fattya pedig tökéletes áldozati bárány erre a célra. És az meg, hogy a férfi nem adja meg elsőre magát, csak még inkább szórakoztat. Marcell kezdeti nyugodtsága másodpercek alatt alakul át vadállati agresszióvá, hogy aztán kereken egy pillanatba kerüljön visszazökkennie a kezdeti fázisba. Én csak csendben állok mellettük, és karba font kezekkel figyelem mindkettőjüket. Egyelőre.
- Szerinted mindössze ennyi elég lesz kettőnknek? - pillantok fel, az üveget méregetve. Nem tudom egykönnyen eldönteni, hogy az elő-, vagy az utójáték érdekel jobban, ezért mindkettőnek elég figyelmet szentelek.
- És mit szólnál hozzá, ha másodperceken belül megismertetnénk ezzel az aljas ribanccal? Úgyis férfi, és tudtommal ti, férfiak, előszeretettel szántok elég időt az ilyen nőszemélyekre. Talán eljött az ideje, hogy a mi drága barátunk mindenféle indok nélkül megismerje a világ e részét is. - sétálok Marcell mellé, miközben az ujjaim között forgatott pohárban a jég nekikoccan az üvegfalnak.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Marcell Weinberg

Marcell Weinberg

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Jack Falahee

»
» Csüt. 15 Szept. - 1:06
Silje & Marcell

Az ember egy furcsa teremtmény. Legyen varázsló, boszorka, vagy akár mugli. Zárójelben vegyük ide a kvibliket is, de a reakciók, a gesztusok… A pillantások és a megnyilvánulások mindenkinél dominálnak. Soha, senki nem tudja teljesen elrejteni az érzelmét. Éppen ezért láttam azt, hogy nincs itt valami rendben. Kifújom a levegőt, lehunyom a szemeimet, aztán egy pillanatnyi szünet után végül megszólalok. Hangom halkan, mégis kedvesen cseng.
- Silje. Az emberek akkor beszélnek ilyenről, mikor igazán nagy a baj. Nem kell nekem elmondanod, ha nem akarod. – elmosolyodok, alig egy pillanatra – Hiszen nyilván nem rám tartozik. De ha az ember magának nem mond igazat, hát kivel beszélhetné meg a gondját? – sóhajtok fel együttérzően. Mert nekem is van gondom. Nem is kevés. Azonban elterelem őket, egy olyan irányba, ahonnan alig rángathat vissza valami. Valaki megtehetné, mégis… - Nos igazad van, így azért picit könnyebb lesz terelni a gondolatokat. Az élet mindig így babrál ki az emberekkel: mindig van egy másik ok, amiért mást csinálhatsz, mint amit valójában szeretnél. Szomorú. – nevetek fel keserűen. Mert tulajdonképpen így van, így is fog maradni. Soha nem lehetsz azzal, akivel tényleg, igazán szeretnéd. Szar az egész, szar is marad úgy, ahogy volt.
- Nekem nem ezt a koszfészket. Itt csak az lakna, akinek tényleg sehova nincs mennie. Plusz azok a gusztustalan vérfarkasok szoktak idejárni, hogy háljanak valahol. Felfordul a gyomrom, ha csak a gondolatuk egy szikrája is az agyamba férkőzik. – a hideg végig is fut a hátamon, ahogy említésre is kerülnek. Nagyon, de nagyon nem szeretem őket. Igaz, egyet sem bántottam még soha, hiszen bőven megjárhatom velük, de az undor, a megvetés velük szemben mindig egy olyan érzésként tekint rám vissza, amit bőven jogosnak éreztem, mióta a józan eszemet tudom.
- Itt a nagy tömeg annyira odavan a Nagyúrért, és a nyáluk annyira csorog, hogy nem veszik észre, ha bokáig állnak benne. A józan ész, a gondolkodás odaveszik, és végül semmi más nem marad, mind egy üres test, lélek nélkül. Mintha egy dementor végzett volna veled, és csak ugyanúgy működnél. Napról-napra, hónapról-hónapra. Évről-évre, egészen addig, ameddig át nem lépsz egy jobb világba. – A szavaimból rájöhet, hogy én közel sem vagyok egy lelketlen talpnyalója Voldemortnak. Éppen ellenkezőleg. Soha, de soha nem nyaltam talpat, soha nem voltam egy lelketlen szolga. A döntéseimet mindig tudatosan hoztam meg, úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Nem csak egy embernek. Az elsők között csatlakoztam a Halálfalókhoz, ha valakinek; hát nekem van szavam.
- Igazad van. – bólintok én is. – Bátorkodhatok azt mondani, hogy jobb embertől nem is tanulhatnál. Legalább akkora mocsoknak kell lenned, mint amekkora az az átok, amit használni fogsz. Persze itt nem csak az átokról van szó. Hanem a kedvenc barátunkról. – pörgetek meg egy pengét a kezemben, és Silje kezébe adom. Az ujjaink egy pillanatra össze is érnek, de amilyen gyorsan történik, olyan gyorsan múlik is el. Kíváncsi leszek, mit fog mutatni nekem az orosz hölgyemény. Hallottam már, hogy iszonyú nagy erő lakozik benne, és jól is tudja kamatoztatni, de egészen addig nem hiszem el azt, amit láttam, amíg nem érzékelem a két szép szememmel.
- Ugyan, tőlünk csak a… Hm, hát bármi mást megtanulhat, de a jó modort… Nem sorolnám azokhoz az erényekhez, amiket általunk nyerhet el. – kuncogok fel, aztán egyik kezemmel megfogom az államat. – Kedves Silje… Mutasd meg, hogy mit tudsz. Hadd lássam, mennyit szedsz ki ebből a szerencsétlen gyermekből. – lépek oda hozzá, ahogy a füléhez hajolok. – Oh, és még valami: ha esetleg szemtelen lenne, csak vágd bele a combjába azt a pengét. – engedem ezzel útjára, mielőtt visszalépne hozzám. A kérdésére nem felelek, csak ismét egy kört írok le a levegőben, és még két üveg égetett ital jelenik meg az amúgy is ott trónoló mellett.
- Ahogy mondtam, kedves Silje. Most te következel. Bírd szóra, azt hiszem, hogy… - elmosolyodok szélesen. – Sokat nem kell már neked mutatnom. – biztató mosolyra húzom a számat, és nekitámaszkodok az egyik kanapénak, kezemben a poharammal. Várom a műsort.



666 szó, ez jelent valamit – mondjuk azt, hogy ennél nagyobb szart nem adhattam volna ki a kezeim közül, és még el is késtem, shame : ( remélem azért tetszeni fog :3  ♦ öltözék ♦ zene ♦ ©

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Silje Bronshtein

Silje Bronshtein

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Chanelle Elise

»
» Hétf. 31 Okt. - 17:38
Tudom, hogy igaza van, mégsem vagyok képes engedni neki. Egyszerűen csak nem szeretném, ha bárki is látná a gyenge énemet, azt a Siljét, aki régen a családjától sem volt képes megvédeni magát, most pedig a fránya érzéseitől szenved, amiknek soha sem kellett volna feltámadniuk.
- Nincs semmi baj. - bizonygatom neki, és magamnak is, hátha egyszer valójában képes leszek elhinni, de most még egyáltalán nem megy, de azért felemelem a fejem, és Marcell szemeibe nézek, szinte büszkén. - Legalábbis semmi jelentős, amin ne tudnám magam majd könnyedén túltenni. - szinte összefacsarodik a szívem, mikor kiejtem az ajkaimon a szavakat. Milyen borzalmasan nehéz nemhogy neki, de még saját magamnak is hazudnom. De erőt veszek magamon, és az az erős, önálló, és határozott Silje leszek, akinek szinte mindenki ismer.
- De voltaképpen még jól is járhatsz vele, legalábbis én pontosan egy vágyott helyzetbe keveredtem általa, hiszen már régóta szeretném már valójában kipróbálni mi is rejlik igazán bennem, de Finnick még nem sokat engedett meg nekem. Általad viszont úgy látszik, eljött végre az ideje, hogy a tanítvány, ha csak kicsit is, de felülmúlja a mesterét. - nevetek fel, és szinte már nem is gondolok a bajaimra. Szinte..
- Igazából fogalmam sincs arról, hogy mi kell ahhoz, hogy bármilyen helyet is az otthonodnak nevezz. Nekem soha sem volt benne részem, és talán a későbbiekben sem lesz.. - az alsó ajkamba harapva hallgatok el, mintha túlságosan is sokat árultam volna el magamról, pedig csak az életemben legkevésbé fájó pontot említettem meg neki. A hozzátartozó emberek, emlékek, és történetek már inkább szétmarcangolnának belülről, de nem szokásom még véletlen sem beszélni róluk. Egyedül Igor, és Finnick tud az életem sötét titkairól. És mostmár Antonin is, bár ő csak keveset, és mégis, az a kevés is képes volt lerombolni a kettőnk erőteljes kapcsolatát.
- Valószínűleg soha sem fogom megérteni ezt a fajta rajongást. Mindig is jobb szerettem a saját magam ura lenni, nem szolgálni senkit, és semmit, pláne nem magam elé helyezni bárkit is. Fogalmam sincs, hogy hogy leszek képes ennek a bűvkörében élni, az is lehet, hogy bele fogok bukni, ki tudja. - vonom meg a vállaimat érdektelenül. Talán Marcell is jól tudja, legalábbis, ha Finnick megemlítette neki, hogy nem Voldemort kegyeit keresem köztük, ahogy sokan mások közülük, leginkább a saját bosszúhadjáratom az, ami érdekel.
Elveszem tőle a pengét, mintha csak egy pohár vizet nyújtana át nekem.
- Pedig nem ártana, ha elsősorban azt sajátítaná el, nem pedig a fennhéjázó stílust, amivel próbál lenyűgözni minket. - rázom meg a fejemet gúnyos mosollyal az arcomon, majd bólintva veszem tudomásul Marcell igencsak kedvező felajánlását.
A férfi elé lépek, hosszú másodpercekig csak az arcát nézem, kémlelem. - Túlságosan is hasonlítasz valakire. - sétálok mellette egy teljes kört megtéve, majd kezeimet a vállára teszem, és a füléhez hajolok. - Egy személyre, akit nem is gyűlölhetnék jobban. Úgy látszik nem csak külsőre vagytok egyek, de a modorotok sem különbözik egymásétól. - körmeimmel végigszántom a nyakát, megállapodva a verőerénél. - Mindketten ugyanolyan undorító férgek vagytok. Azt hiszitek, hogy tiétek a világ, és a világban mindenki, és minden egyéb, mintha csak a tulajdonotok volna. - egy másodpercre lehunyom a szemeimet, majd felnyitom, de onnantól kezdve egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni, csak a nagybátyám arcát látom magam előtt. Hirtelenjében önt el az undor, és a düh egyvelege, a kezemben tartott penge pedig a nyaka, és a válla között találja meg a helyét. - Csakhogy tévedtek. Hányingerkeltőek, és égetnivalók vagytok. De legalábbis olyan emberek, akiknek mindenféleképpen, és minden módon kijár a leckéztetés, hogy érezzétek, senkik vagytok. - még mélyebbre csúszik a penge a húsában, de nem érdekel, mintha csak egy rongybaba lenne, ott hagyom, és Marcell mellé lépek.
- Azt hiszem a türelmet nem lehet megtanulni. - vonom meg a vállaimat, miközben magamhoz veszem a poharat, és belekortyolok.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Silje × Marcell

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Vic × Marcell
» Marcell & Marlene
» Victoria × Marcell
» Finn & Marcell - what doesn't kill you...
» Depuis Le Début - Bella × Marcell

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-