Minden igaz rám, amit egy hugrabugosról feltételezhet az ember. Olykor ügyetlen vagyok, és nem figyelek arra, hogy mi van a kezem vagy a lábam alatt. Mégis, ha valamit elrontok, összetörök, valakit meglökök, bocsánatot is kérek - legtöbbször nem csak egy alkalommal. Félénkségem határtalan, emellett pedig igazán hosszú ideig vagyok képes bűntudatot érezni. Ehhez hozzájárul az is, hogy bűneim alól teljesen csak a legközelebbi gyónás során oldozhatnak fel.
Minden igaz rám, amit elgondolsz a borító alapján. Nem szólok hangosan, és nem kötök bele másokba. Türelmesen kivárom a sorom a boltban, váltok néhány kedves szót a híveimmel, amikor csak lehet, és ha segítséggel fordulnak hozzám, akkor minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy tanácsot adjak, vagy tettekkel kisegítsem a másikat a bajból.
Minden igaz rám, amit a családom gondol. Kétség kívül érzékeny vagyok mind fizikailag, mind pedig lelkileg, ez viszont nem jelenti azt, hogy nem vagyok kitartó, ha a céljaimról vagy a családomról van szó. Olykor olyan vagyok, mint egy túlontúl stréber hollóhátas: minden prédikációmat vesszőre pontosan szeretném megírni, és akkor is a végsőkig tökéletesítem, ha mindez szóban csak egy futólagos levegővétel, ami fölött mindenki átsiklik.
Ellenben nem vagyok gyáva, ha cselekedni kell. Nem vagyok hajlandó habozni a nehéz helyzetekben, és igenis felemelem a hangomat az igazságtalanságok elkerülése miatt. Nem szeretem a köntörfalazást a felszólalásaimban, és mindig kimondom, amit ki kell. Sokan ránézésre nem hinnék, hogy egy ilyen csenevész, sápadt arcú ember kiáll a nézetei mellett, de akik ezt hiszik, azok tévednek.
De talán abban nem tévednek, hogy alkalmatlan vagyok varázslónak. A pálcámmal csak hadonászok, és célt csak ritkán érek vele. Sok idő és energia, mire sikerül egy varázslat, és újabban ez csak romlani látszik. Néha könnyebben megy, néha nehezebben. Nem túl bíztató, de sosem ment a gyakorlati mágia, ezért nem lepődök meg, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt szeretném.

Két éve költöztem el a családi házból. Egy éve döntöttem úgy, hogy ideje kiszakadnom a meleg szeretetből és a határozott gondoskodásból. Szerettem otthon, de kellett az önállóság, és már hely sem volt elég.
Anya és apa féltő, óvó és szeretettel teli gondoskodása és nevelése sem volt képes ugyanis arra, hogy rendet teremtsen abban a káoszban, amit különbözőbbnél különbözőbb gyerekekként műveltünk. Erős kezekkel és olykor hangos szóval kellett velünk bánni, hogy rend legyen a vacsoraasztalnál, vagy hogy el tudjunk indulni a King's Crossra, és ha nincs meg a megfelelő hangsúly, melynek édesanyám az évek során a mestere lett, akkor könnyen lehet, hogy lekéstük volna a vonatot annak ellenére is, hogy apa percenként csapott közénk. (És kár lenne tagadni, hogy benne voltam a rosszaságokban, csak nem úgy, ahogy a testvéreim.)
A testvéreim általában hangosak és elevenek. Úgy vélem, mindegyikükkel jól ki is jövök. Ha tudok, akkor segítek, ha nekem van szükségem segítségre, akkor pedig szintén számíthatok rájuk én is. De ha csak találkozunk, akkor is örülök, hogy velük lehetek. Jó rájuk nézni, amikor mosolyognak, mert tudom, hogy legtöbbször felhőtlen a jókedvük, és nem játszák meg magukat - kivéve persze Jackie-t, akinél szakmai ártalom is közrejátszik, de avatatlan szemként nem mindig tudom megítélni, hogy mikor van igazán jó kedve, és mikor próbálja meg keserű viccekkel elnyomni a helyzetet. Mégis amiért nem tudom kiismerni, ő áll hozzám a legközelebb. Azt mondják, ez természetes az ikreknél.

Egy szív trappol a virradatban

Akkor történt, amikor először megszöktem otthonról. Nem volt bennem düh vagy csalódottság. Nyugalomra vágytam, amit otthon, az események közepette nem kaphattam meg, de ez nem a családom hibája. Ők csak élnek a jogukkal, hogy élnek. Ők csak megtestesítik azt, amire én alkalmatlan vagyok: a dramaturgiailag is tökéletes intrikákat és a látványos előadásokat. Nem az én tisztem, hogy ezekben szerepeljek. Olykor próbálok figyelni, megbújni a súgólyuk mélyén, de nincs ott a szöveg, hogy távozáskor magamhoz vehessem, megadva az esélyt arra, hogy értelmet nyerjen a külvilág.
Szóval azon a napon, amikor először szöktem el a családi házból, hogy nyugodtan tanulhassak, eltévedtem. London egy teljesen ismeretlen részére keveredtem, és már azt sem igazán tudtam, hogy jó városban vagyok-e, hogy láttam-e táblán az áthúzott London feliratot. Azt pedig végképp nem tudtam, hogy merre induljak el? Szívem szerint leültem volna az első padra egy roskadozó játszótéren, de tudtam azt is, hogy otthon várnak - ha nem is most, akkor majd este.
Frissen végzett hugrabugosként azonnal ellentmondtam a házam sztereotip jellemzőinek, és az eszemre hallgattam a szívem helyett, hisz nem hagyhattam, hogy otthon oktalanul aggódjanak értem, amikor ha bajom is esik, azért csak én vagyok a felelős felnőtt varázslóként. Illetve a pálcám híján csak felnőttként.

egy másik föladta magát

Soha nem szöktem el otthonról. Soha nem jártam egyedül a városban. A magányos barangolást csak a Roxfort jól ismert falai között mertem magamnak megengedni, és ott is csak a szabadidőmben, amikor még nem értük el a takarodó közeledtét. Nem szerettem tilosban járni, ahogy nem szerettem a tanárok orra alá sem borsot törni. Ők is csak emberek, és nem érdemlik meg, hogy az általuk választott szakmát elrontsuk számukra. Ez az ő hivatásuk, mint ahogyan egy medimágus is arra teszi fel az életét, hogy másokon segít. Tisztességtelennek érzem, hogy a hajdani hivatásuknak elvegyem a lelkét. Tanítottak engem, legalább ennyivel tartozom nekik, ha már az órák többségén nem teljesítettem valami fényesen. A gyakorlati órákon szinte kivétel nélkül csakis a láthatatlan jelenlétet tudtam alkalmazni. A kézmozdulatok nem sikerültek, vagy csak levertem valamit a helyéről. A varázslatok néha csak árnyalatnyi hangsúlyokon csúsztak el, vagy a türelmetlen tanárok morcos arca miatti dadogás tette tönkre a tudásom prezentálását.
Nem kell sokat keresgélnem, mert az utcában egy takaros templomot találok - de talán sokkal jobb szó a kápolna, még a torony sem látszik ki a magas társasházak közül. Itt bizonyára segítenek, hiszen a szeretet, az isteni gondoskodás lakozik a falak közt és az emberi szívekben.
Ahogy belépek az ajtón, letaglóz a némaság és a kietlenség. Eszembe jut, amikor először léptem át egy szent épület küszöbét, és ugyanez az érzés fogott el. A szívembe mar a magány, és egy darabot szakít le belőlem a nyugalom jegyében. Elveszi a félelmet, hogy nem találok haza. Elveszi a reményvesztett útkeresést, és a helyére teszi a magabiztos döntés képességét - csak egy pillanatra, amíg átsuhan elmémen egy fekete csuha -, aztán már el is veszi, ami sosem volt ez enyém. Jackie szokott a határozott testvér lenni, ő mutatja az utat, én meg csak hallgatok, és követem. Vagy hallgatok, és megállok egy pillanatra gondolkodni.
Így hét év távlatából lehet, hogy a Hollóhát jobban illett volna hozzám. Nem is a tudás, de a gondolatok meg nem álló menetelése miatt. Mindig csak a súlyos gondolatok, mások nem nyomasztanak.
- Segíthetek, Yves? - először összerezzenek, aztán megdermedek, végül mégis megfordulok. - Bölcs döntés névvel felruházni a könyveinket. Sokkal hamarabb előkerülnek, ha tudják, hogy valaki várja őket.

a harmadik még itt a mellkasomban

Rémültem nézek a lelkész nyugodt szemeibe. Torkomban dobog a szívem, és a fogaskerekek rendre kattognak, a nehézkes észjárásom miatt füstölögnöm kellene. Nem fogom fel a nyilvánvalót, amit maga is elmondott: a könyvem árult el. Nem fogom fel, hogy valakinek elég olvasnia ahhoz, hogy kedves legyen, másnak pedig tanulva sem megy a törődés és a figyelem.
- Én csak eltévedtem... - képzelem, hogy milyen érzés lehet ezt hallani egy tizennyolc éves fiataltól. A korombeliek ilyenkorra már rendre körbejárták a várost, én meg kipirult arccal állok egy templom ócska - de megnyerő -, néma - de nyugalommal teli - és ismeretlen - de kalandokat ígérő - kövén.
- Akkor jó helyen jársz. - de talán nem is tévedtem el igazán. A nyugalmat kerestem, és megtaláltam erre a megfelelő helyet. Tudtam, hogy be kell térnem, és itt segítséget kapok, és ahogy ez egészen kicsit tudatosult bennem, úgy meg is nyugodtam. Ahogyan egykor a Roxfort lett az otthonom, úgy az itt töltött első pillanattól kezdve éreztem, hogy talán innen sem kell futva elmenekülnöm. Az iskolában vigyáztak rám és fegyelmeztek szükség esetén, itt azonban ölelő karok vártak. Megfogta valaki a kezemet, és otthonába hívott, hogy beszélgessünk, és megmutassa azt, ami neki fontos. Én pedig nem tudtam betelni a történeteivel és a ténnyel, hogy ez a valaki a bizalmába fogadott.

félreveri az éjszakát

Nem néztem az időt. Amint megtudtam a haza vezető utat, már nem is érdekelt a hirtelen jött kétségbeesésem. Nem feszélyezett az idegen környezet, és az sem, hogy a lelkész rövidesen magamra hagyott. Eleinte ugyan furcsának találtam, hogy ezt meg meri tenni, mert nem ismert ahhoz eléggé, hogy bízzon bennem, de ahogy egyedül maradtam, a saját gondolataim és problémáim átvették a kormányrudat.
Késő este értem csak haza. A vacsoráról is lemaradtam. Ez volt az első alkalom, hogy megszöktem otthonról, és tudtam, hogy csalódást okoztam a szüleimnek, mert még sosem tettem ilyen meggondolatlan kirándulásokat, de röviddel ezután képes voltam elmagyarázni, hogy számomra mennyi előnnyel járt, hogy megtettem, ami hirtelen eszembejutott. Mondjuk lehet, nem érdekelt anyáékon kívül senkit.