A Roxfort megtámadását követő hetek elég szarul zajlottak. Arról még ugyan volt fogalmam, hogy megmentettem Lilyt és Marliet egy vérfarkastól, és az én torkomat, karomat, vállamat és arcomat sikerült megmarnia, utána hónapoknak tűnő hetekig feküdtem a Szent Mungóban. Nem tudtam, hogy mi történik majd a következő Holdtöltekor, és igazság szerint most sem tudom, hiszen azóta nem volt telihold. A következő hétvégén lesz, és fogalmam sincs. Fogalmam sincs, arról, hogy vérfarkas leszek, vagy sem. Csak szánni tudom azt az állatot, aki ezt tette velem, ugyanakkor okolhatnám saját magam azért, mert felbőszítettem; mégsem teszem. Én döntöttem úgy, hogy a testemmel fogom megvédeni a Griffendéles lányt, és én fogom viselni a következményeit. A mellettem álló Cecének még nem beszéltem arról, hogy mi történt velem, pedig akartam, Merlinre mondom, de nem tudtam. És nem tudom, hogy tudok-e beszélni arról, hogy egy főbenjáró átkot használtam, és a harapásokat teljesen jogosan kaptam. Pedig a kötéseim, amik jóformán a fél felsőtestemet beborítják, erről árulkodnak. Hogy valami történt. Az arcomon ugyan nincs egy hatalmas kötés, csak egy ragtapasz, mégis, ha eddig kérdezett róla, inkább az autóversenyre tereltem a témát. Mert az első dolgom az volt, ahogy kiszabadultam az ispotályból, hogy értesítettem a dátumról, és arról, hogyan jut el hozzánk. A második napja, hogy itt van nálunk, mégis úgy érzem, mintha már egy hete itt lenne. Sikerült velem minden gondomat elfeledtetnie, még a holdtöltét is... Egészen eddig a pillanatig.
- Nézd, nézd milyen gyorsan mennek! - kiabálva mutogatok egy versenyautó felé, ami pont a célegyenesben zúgott el mellettünk. A motorhangtól alig hallunk, a hőség rekkenő - ami Angliához képest egészen meglepő - a sör hideg. A halálfalók, Voldemort, és a sötét fellegek amik a fejünk fölött gyülekeznek, most mind-mind nem tudnak lekötni. Ami zavart kelt bennem - méghozzá elég nagyot - egy Mystique nevű leányzó, akit emlékeztetnem kell arra, hogy én ki is vagyok valójában. Meg arra, hogy ő kicsoda is valójában. Annyira furán indult, és az a csók a Mungóban csak még jobban összezavart. Egek, de szar érezni! Bár csak ne tenném.
- Gyere, igyunk valamit! - egy versenyhétvége pénteki napja nem szól másról, csak hogy az autók, és általuk a pilótáik is köröznek körbe-körbe, hogy megmutassák az erejüket. Karon fogom a szőkeséget mellettem, és húzni kezdem az egyik büfé felé. Ahol már nem annyira hangosak az autók, ott megállok, és egészséges kezemmel az ártáblákra bökök. - Mondd csak, ittál már mugli sört? Nem sokban tér el a vajsörtől, bár én szívesebben fogyasztom. - mosolyodok el halványan. A mondandóm közben egy szál cigarettát biggyesztek az ajkaim közé, és meggyújtom.
- Ha eddig nem hoztam rád a szívbajt ezekkel az üvöltő szörnyetegekkel, akkor már tökéletes úton haladunk. - nevetek fel halkan, és a füstöt kifújom, köröket formázva ajkaimmal belőle. Most tökéletesen úgy festünk, mint két fiatal, akiknek semmi gondjuk nincs. Holott a mi világunkban az árnyék egyre nagyobb. Ám ez nem tud most foglalkoztatni, cseppet sem.


jaj, remélem tetszeni fog :3 ☼ Kredit

A borzalomnak vége. Mármint ezt mondták nekem a gyógyítok az ispotályban, amikor magamhoz tértem. Pedig ők kurvára nem tudják, vagy ha igen, akkor csak hazudni akarnak nekem. Nekem pedig ne hazudjanak, nincs kedvem az álltatást és a hülyeséget, a hazugságot hallgatni. Hallgattam már eleget, most az igazságot akarom. Persze én mondom ezt, aki két napja nem hajlandó megmondani Cece-nek, hogy megharapott egy vérfarkas. Persze tudnám a reakcióját rá, és isten bizony; nem akarom, hogy szánakozva pillantson rám. Egyszerűen nincs kedvem ahhoz, hogy mindig aggódjon, mi lesz velem. Nem azt mondom, hogy rosszul esne, mert tényleg nem esne rosszul. De nem akarom, hogy miattam izguljon. Nem akarom hogy féltsen. Tudok én magamra vigyázni.
- Ó, és ez még sokkal hangosabb lesz! - kiáltom vissza, miközben csillogó szemekkel nézem az autókat. Kiskoromtól ilyen megszállott vagyok, és számtalan ilyen versenyen jártam már. Ugyan a varázslóvilág az otthonom, a muglik világa egyedül ez miatt vonz. És a családom miatt, akiket szeretnék biztonságban tudni, de valahogy sejtem: ez nem sokáig lesz így. Bármennyire is próbálom eljátszani, hogy nagyon jól érzem magam, meg minden csodás... Nem tudom már igazán jól érezni magam, a közelgő sötétség az én szívemben is helyet talált magának.
- Örülök neki! - húzom széles vigyorra a számat, amikor mondja, hogy tetszik neki. A pillantását követem a vattacukros ürge felé. Az aranyvérű emberek ilyenkor annyira aranyosak tudnak lenni. Szórakozva csavargatom az egyik hajtincsemet, majd mikor meghallom a kérdését kuncogni kezdek. Megrázom a fejem egy kicsikét, aztán odavezetem a vattacukroshoz, és a kuncogást abbahagyva, széles mosolyra húzódnak ajkaim. - Hát, nevezhetjük annak is, igen. - vakarom meg az államat - De nevezhetjük egy mugli édességnek, aminek a neve vattacukor. És isteni finom. - megfogom a felém nyújtott pénzt és visszarakom a markába, az ujjait pedig gyengéden visszahajtom rá. - Nem szükséges fizetned, majd én fizetem. - odalépek az árushoz, és kettő hatalmas vattacukorral jövök vissza, egyiket Cece kezébe nyomom. - Epres, csak ez az egy íz volt. De remélem finom lesz. - vigyorodok el, aztán egy hatalmas adagot leszakítva a sajátomról tömöm a számba, és most úgy festek, mint egy nagyra nőtt óvodás, aki már ragad mindenütt a cukortól.
- Egyelőre azért, hogy a vasárnapi versenyre megtalálja mindenki a neki... Hm, hát tetsző beállításokat. - vakarom a fejem, miközben próbálom kigondolni, miképpen magyarázhatnám el úgy, hogy Ő is megértse. - De ha vége van a körözgetésnek, akkor bemehetünk majd az autókhoz, azokat szoktam a legjobban élvezni. Megnézhetjük őket, meg a vezetőket is közelről. - vigyorodok el. Tényleg olyan, mintha gyereknapon lennék, és otthon érezném magam. Valójában otthon is vagyok, az igaz. Viszont már nem érzem magam annyira jól, mint mondjuk éreztem magam... Egy éve.
- Na, gyere akkor! - mosolyogva elindulok és kérek kettő sört, majd az egyiket a kezébe nyomom, koccintásra emelem üvegemet, ha pedig megtörtént, beleiszok. Zavarodottan elmosolyodok, amikor megszorítja a kezemet. Az ilyen reakciók belőlem mindig zavart váltottak ki, most pedig főleg azt sem tudom, hogy mit érzek, ki iránt, mit és hol. A Roxfort támadása óta megváltoztam. Én érzem, hogy más látja-e... Azt már nem tudom.
- Ugyan, nincs mit köszönnöd. Örülök, hogy jól érzed magad. - turkálom a hajamat - És annak is, hogy... El tudjuk egy picit felejteni azt, amit nem lehet. - sóhajtok, majd belekortyolok a sörömbe. - Tudod miért van a fél testem bekötve? - teszem fel végül a kérdést, ami valószínűleg az ajkain lehetett már egy ideje. Még sem mondtam el neki semmit.


bocsánat a sokáig tartó váratásért, de szar lett : ( ☼ Kredit