- Leandra Eleanore Nott?! Mit mondtam neked az árulkodásról?
Az alig öt éves Leandra Nott édesanyja hosszú, erős ujjai közé szorult gödröcskés állal őszintén nem tudja, mit vétett. Hideg-kék tekintete tanácstalan, szemernyit ijedt. Ő semmit sem csinált...! A bátyja, a buta, buta, buta bátyja törte össze a kristálypoharat, ő csak az igazat, a színtiszta igazat mondta róla.
- A vér nem víz, Miss Nott. És egy Nott soha... SO-HA nem fordul a vére ellen.
Egyszerűnek tűnt a lecke, amit Leandra Nott alig öt évesen megtanult - nem szabad árulkodnia, a családtagjaira soha, soha, soha. Valamivel később tanulta csak meg viszont, hogy a családja sokkal nagyobb, mint ő azt hitte.

- Miss Nott... mit gondolt? A szülei erről természetesen hallani fognak. Nem hiszem, hogy értékelni fogják a legújabb szeszélyét. Ne forgassa a szemét! Ez nem csak az én mániám, a szülei minden bizonnyal egyet fognak érteni velem. Ezt igazán nem kellene... ilyen rossz társaságba keveredni.
A tizennégy éves Leandra Nottnak nem sok vétke volt, amit roxforti tanárai a szemére vethettek volna - a jegyei jók voltak (ezen talán még kevésbé lepődtek volna meg a professzorok, ha tudják, a Süveg kis híján a Hollóhátba sorolta), a magaviselete a legtöbb Mardekároshoz képest kimondottan visszafogott volt, és többnyire a megfelelő emberekkel barátkozott. Többnyire.
- Az édesanyja kérte, hogy emlékeztessem, ha úgy látnám, megfeledkezett róla... a vér nem víz, Miss Nott. És épp ezért nem keveredik jól a sárral. Ugye érti, mire gondolok...?
A lecke, amit Leandra Nott tizenégy évesen megtanult, voltaképpen olyasmi volt, amit már rég sejtett. Nem elég, hogy a családját mindennél előbb kell tisztelnie, és szeretnie, nem elég, hogy jók a jegyei, jó a magaviselete, vannak megfelelő barátai, akik szinte már családtagok, de a szabályoknak náluk sosincs kivétele, ami erősítené az elveket. Ha csak a kisujja is olyasvalakihez ér, akinek nem szabadott volna mágiával születnie... nos, inkább ne érjen hozzá a kisujja sem.

- Drágám... talán inkább neked kellene segítened megkötni Flint úrfi nyakkendőjét, nem gondolod?
- Persze, mama.
A tizennyolc éves Leandra Nott (nemsokára minden bizonnyal Flint) már nem is kérdez. Már nincs naiv értetlenség, őszinte visszakozás a tekintetében, amikor arra kérik, tegye meg azt, amit minden tizennyolc éves lánynak meg kell tennie. Hiszen önmagában a család mit sem ér. A barátok mit sem érnek. A megfelelő vér mit sem ér. Hacsak azt nem viszik tovább. És tovább, és tovább, és tovább...
Hiszen a vér nem víz. Nem lehet csak úgy kidönteni, majd frisset engedni.
- Cyprian...? Engedje meg, hogy segítsek.

- Tökéletesen egyetértek vele. A sárvérűeknek nincs helye a Roxfortban.
- Igen.
- Sőt. A mugliknak ideje lenne megtanulniuk, hol a helyük!
- Igen.
- Dumbledore meg az elvei... Dippet, hogy ennek a bugrisnak adta át a helyét...! Még a gyerekeket sem engedem szívesen iskolába...
- Így van!
- Milyen világ ez...
- De majd a Nagyúr...!
Mire efféle beszélgetések vacsoraasztaloknál elhangozhatnak, Leandra Eleanore Flint minden leckét megtanult arról, mit jelent aranyvérűnek lenni a huszadik században. Szeme sem rebbent, csak szolid mozdulattal arra ösztökélte az ölében gubbasztó, akkor még tejföl-szőke gyermeket, hogy álljon fel, és fogadjon szépen szót: most már ideje lefeküdni. Az efféle beszélgetések nem gyermekeknek valók.
És néha talán még feleségeknek sem.

Mire Aurelia megszületett, már bíztam magamban. Elsőre megtaláltam a fogást, ahogy a legkényelmesebb neki a karjaim között. Ismerős volt az illata, a hangja, a sírások pontosan hajnali egy és három között, pont mint a nővérénél. A hasfájások, és az első fogak. A kíváncsiság a szemében. Persze néhány dolgot nem láthattam előre… hogy a tejfogacskáit először a házimanó fülén akarja majd kipróbálni, vagy hogy minden intelmem ellenére meg fogja próbálni megmászni a cseresznyefát a kertben, de mindent összevetve fel voltam készülve rá. Tudtam, hogy imádni fogja, ahogy a haját fésülöm, szeretni fogja a habfürdőt, főleg, ha színes, rajongani fog a babaházért, amit már Cailin is megörökölt a szüleimtől, és sokkal kevésbé fogja szeretni a leckéket, amit menthetetlenül meg kell tanítanom neki az életünkről.
Minden ismerős volt Aureliában. Mintha tükörbe néznék. Mintha látnám magamat az…

Mintha látnám magamat az ablaktáblán tükröződni minden részletemmel egyetemben. A kialvatlan szemekkel, a merev szájtartással, a feszültségtől szinte pulzáló körvonalaimmal.
Aurelia előttem lépkedett az apja mellett, én mögöttük a sort zárva; mígnem a legfiatalabb gyermekünk ódzkodó mozdulattal ki nem bújt az apja karja alól, hogy bevárjon. Ahogy mellé értem a füle mögé simítottam pár puha fürtöt. A keze után nyúltam, amit elsőre elhúzott, de végül hagyta, hogy összefonjam hideg ujjainkat, mikor beléptünk a családi, boltíves kriptába.

Cailin születése nehéz volt. Sosem tartottam szerencsés számnak a hármat. Vagy talán csak megrémített a gondolat, hogy újabb apróságra kell vigyáznom, újabb gyermeknek kell megpróbálnom minden gondolatára, minden mozdulatára, minden kiáltására figyelni.
De amint megérkezett, nyugodt voltam. Úgy emlékszem az első mosolyára, mintha csak tegnap lett volna. A kisgyermekek önfeledt, ártatlan nevetésére. A napra, amikor maga húzta fel az új lakkcipőjét, és amikor először választott ruhát magának reggel. Emlékszem a napfényes délutánokra, amikor olvasni tanultunk. Az első levélre, amit a Roxfortból írt. Mindig előttem van egy könnyű, nyári ruhában, azzal a fénnyel a szemében, ami valahányszor ellentmondott nekem zöldesen szikrázott a…

Zöldesen szikrázott a pálcám vége, amivel a gyertyákat gyújtottam, egyiktől a másikig lépve, Cyprinnal együtt. Attól féltem, hogy remegő kezem elárul, de akárhogy is szorítottam a pálcát, biztosan villantottam fel a hidegen remegő, ezüstös lángokat.
Cailin arca üresnek tűnt. Félig a bátyja mögé bújva követett minket a tekintete, és nem tudtam volna megmondani, mire gondol. A szeme szomorú volt, tompán fénylett a talán még el sem sírt könnyektől, de volt benne valami távoli, amitől egy rémisztő pillanatig idegennek éreztem. Sosem akartam tudni minden gondolatukat, minden morzsákban megmaradó álmukat, minden aprócska titkukat. Vagy ha akartam is – inkább sosem kérdeztem.

Másodjára tudtam, hogy fiú lesz. Nem mondtam senkinek, nem akartam hiú reményeket ébreszteni még hiúbb szívekben, de éreztem. Annyira más volt. Máshogy éreztem magam. Máshogy viselkedtem. Máshogy készültem. És amikor megjött, másképp örültem. Örültem, és féltem. Mert őt majd nem nekem kell felkészítenem az életre. Mert nem fogok tudni neki mindent megtanítani. Féltem, és dédelgettem, amíg csak dédelgethettem Mariust. Az ötödik születésnapján pedig elengedtem a kezét. Az apjára bíztam a szelíd kis szívét, a kezébe adtam a kezét, de titokban – vagy nem is annyira titokban -, még később is el-elkaptam a másik, a szabad kezét.
És mindig büszke voltam rá. Talán még büszkébb is, mint illett volna. Ahogy az apja haragja nőtt irányába, úgy kívántam egyre erősebben, bárcsak még mindig a kezemet fogva tudna csak járni, hogy mindettől megóvhassam. De az idő kerekét nem lehetett visszafordítani. Az idő csak szaladt, és szaladt, és a percek rohantak, rohantak…

A percek rohantak, rohantak, de egyikünk sem tudott mit mondani. A sír nem is volt igazi, rajtunk kívül nem volt ott senki, nem hívtunk… talán nem is hívhattunk senkit, csak magunk osztoztunk saját bánatunkban, hallgatásba burkolózva, mint vastag páncélok, amelyek egyenesen tartották a derekunkat, mintha még ez sem törhetett volna meg egyikünket sem.
De megtört.
Cyprian karjába kapaszkodtam, de a tekintetem Mariust tartotta fogva. Ahogy a pillantása viszonozta az enyémet, sírni akartam. Sírni, és mosolyogni rá. Ha valamelyik gyermekem képes lehetett egy kicsit is vigasztalni, a szívem azt súgta, csak ő tudna.

Ő volt az első. És gyönyörű. Tökéletes. Remegve tartottam először a kezemben, mert azt hittem, egy rossz mozdulat, és összetöröm. Remegve keltem fel hozzá minden reggel, mert rettegtem, hogy valamivel elrontom. Rettegtem, miközben emelt fővel arra tanítottam, hogy iszunk pohárból, hogyan használjuk megfelelően az evőeszközöket, hogyan beszélünk, járunk, állunk, táncolunk, és egy nap megdöbbenve vettem észre, mennyire megnőtt már. Mennyire felnőtt már. Mennyi időt töltöttünk együtt, és mégis egy szemvillanásnak tűnt. A büszkeségem volt. Habár nem az utolsó, de az első, és úgy éreztem, ügyesek voltunk. Az apa, az anya, és a leány.
Szerettem az első naptól kezdve, ahogy csak anya szerethet elsőszülöttet, és ő tette még könnyebbé, hogy szeressem aztán a többieket, még akkor is, ha esetleg egy tucatnyi gyereket kellett volna utána felnevelnem. Szerettem volna mindet, türelemmel neveltem volna mindet, azért, mert ő megtanított erre a számomra akkor még végtelenül újszerű fajta szeretetre.
Vágytam látni, ahogy felnő, ahogy férjhez megy, ahogy unokákat ad nekünk. Kívántam, hogy ő viselje majd gondomat, ha megöregszem, és akkor majd újra, meg újra…

Újra meg újra elmondattam vele a történteket. Újra meg újra hallani akartam, mintha  kínozni akarnám magam, mintha olyan képeket akartam volna örökre a retinámba égetni, amelyeknek valójában nem is voltam szemtanúja. Újra meg újra elmondattam vele, amíg egy kristálypohár nem bánta a hisztériámat. Azt hittem, az őrület mezsgyéjére fogok tévedni, ahol örökre elveszek. De a másnap reggel hidegsége kijózanított, és azóta sem engedett letérni az útról…
Nem nekem kellett volna csinálnom, de senki sem mozdult. Megemeltem a pálcát tartó kezem, ezzel rezzenésre bírva a férjemet. Végül az ő pálcája végezte el a feladatot, hogy ha máshogy nem is, de valamiképp velünk lehessen ő is. Halk sikítással véste a varázs a nevét a márványba, hogy onnan élő ember soha le ne törölhesse:

Agatha Heloise Flint