Mindig is volt bennem egyfajta érzés; hogy különc vagyok, hogy más vagyok, mint a családom többi tagja; hogy nem illek közéjük, mert gyengébb vagyok, mind fizikailag és lelkileg egyaránt. Szükségem van a bátyám támaszára és szerencsére nem mozdulhat mellőlem; a családi hagyomány tiltja, valamint a jegyességünket sem bonthatja fel. Félek, rettegek, hogy egyszer eljön az a nap, mikor szívét elrabolja egy másik lány...

Emlékszem a vér fémes ízére; ahogyan eltelítette számat az ajkaimból kibuggyanó vörös nedű. Emlékszem a kétségbeesett, vadul kapkodó zihálásomra, amely betelítette a kicsiny szobát, s egyedül ez volt az, ami visszhangzott elmémben, a fiú rekedtes nyögésein kívül. Emlékszem a tompán lüktető fájdalomra, mely bőröm alá hatolt, örökös emléket hagyva maga után. Máig emlékképként vetíti ki magát lelki szemeim előtt a testvérem arcának eltorzult vonásai; ahogyan a kéjtől megvonaglott teste, s ujjaival a vékony anyagú paplanba markolt. Emlékszem a sós, kövér könnycseppekre, amik eső-szerűen áztatták arcomat; emlékszem, hogy vöröses-barna tincseim fejbőrömhöz tapadtak. Emlékszem… azt hittem, itt a vég.

Tüdőmbe szorul az összes oxigén; testem lágyan remeg meg, ahogyan ujjaim a vörös takaróba markolnak. Éjszakánként újra és újra átélem azt a napot; azt az egyetlen napot, ami mindent megváltoztatott az életemben; amitől úgy érzem, hogy a Világot kirángatták a négy sarkából, s immár egyetlen biztos kapaszkodóm sincsen; a régen megszokott érzések tovatűntek a víz lágyan fodrozódó felületén. Kivéve őt… kivéve a bátyámat, ki mindig mellettem állt, s megvédett, ha arra képtelennek bizonyultam. Ujjbegyeimmel morzsolom el az apró könnycseppeket, s lassan, szinte aprólékosan, nagyon figyelve arra, hogy ne ébresszem fel a férfit, mozdulok hozzá közelebb. Az ablakon beszűrődő Hold ezüstös fénye az egyetlen, amely némi világosságot szolgáltat a kicsiny, de annál otthonosabban berendezett szobában. Tekintetem magába issza Igor látványát; érzékien elnyíló ajkait, nyugodt arcának vonásait, nyakának kecses ívét, valamint a takaró alól előbukkanó, fekete szőrzetet. Hurrikánként söpör végig rajtam az érzés, minek nem tudok ellenállni; nem bírom elnyomni magamban a felszínre bukkanó, nagyon is valóságos formát öltő késztetést, így engedve az akaratnak, a férfi karjai közé vetem magamat; akár egy riadt, bújós kiscica, kit kitettek otthonról, hogy máshol találja meg a boldogságát. Fülemet mellkasára tapasztom; mindennél szebb melódiát dalol szívének egyenletes, ütemes dobbanása. Lassan, de biztosan észlelheti jelenlétemet, ugyanis karjai szorosabban fonódnak immár karcsú testem köré; úgy von magához közelebb, akár egy plüss állatot. Ki nem mondott ígéret rebben ajkaimról; oly’ finoman és halkan, akár a legelső csók, amire, ha visszagondolok, még máig érzem a kellemes bizsergést gyomromban.

Emlékszem arra a pillanatra, mikor Igor száját elhagyta az a bizonyos varázsige; a helyiséget betöltötte a zöld fény, mitől a testvérem szemeiben örökre kihunyt a tűz. Nem féltem, nem gondoltam arra, hogy vajon mi jöhet ezek után, mert biztos voltam bene, hogy Ő mellettem marad; hogy bármi áron védelmez, mert a köztünk lévő kapocs ennél erőteljesebb. Mindennél erőteljesebb.