- Rossz – sóhajtom halkan Cathynek szinte az első levegővétellel együtt, amit Roxmorts csípős, esti levegőjével a tüdőmbe szippantok, és kicsit feljebb emelem a karomat, hogy kényelmesen odafűzhesse az övét.
Hazudhattam is volna persze, de kimondottan nehezemre esik mostanában úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Hogy lehetne minden rendben? Az előző évünk úgy zárult le, hogy az semmi jót nem sejtetett, a nyár pedig szokatlanul sápadt volt. Mintha csak várakozás lett volna valamire, a vihar utáni, és egyben előtti csend is, átmeneti időszak, ahol már minden sötét, baljósan gomolyog, de még várat, hogy felfedje magát. Igaz ez mind a varázslótársadalom helyzetére, és rám is. Rám és a családomra. Rám, és a barátaimra. Szerencsétlen időzítésnek tartom, hogy épp most kell kijárnom az utolsó évemet a Roxfortban. Szeretnék fiatalabb, vagy idősebb lenni. Ha fiatalabb lennék, még kevesebbet fognék fel mindenből, ami történik, és mire igazán a saját életem felelőse lennék, talán vége is lenne ennek a sok, ideget tépázó, félelmet szívekbe ültető furcsaságnak. Félig átalhatnám, hánykolódva, ahogy a rossz álomtól szokás, amiből azonban tudjuk, felébredünk. Ha pedig idősebb lennék, talán okosabb lennék. Tudnám, mit kell tennem. Tudnám, hogyan kapjam meg a válaszaimat, és hogyan tudnék tenni valamit, ami igazán számít. Így csak megragadok valami undok középszerűségben, ami lehúz, és tétlenségre sarkall.

- Kicsit olyan, mintha nem is ugyanabba a Roxfortba jöttünk volna vissza – mormogom a fák felett elnézve, látni a kastély fényeit. Pedig ugyanúgy néz ki, mint mindig. És mégis. Ránézek a távolban sötéten meredező tornyokra, és a lakoma utáni percek peregnek le a szemem előtt – önző módon ugyan nem azok, amelyek igazán borzalmasak lehettek, hanem azok, amelyek saját, személyes kis drámámként éltem át. Jó, hogy nem ráz ki tőle a hideg.

- Otthon, többnyire, ami nem volt túl jó ötlet. Olyan abban a házban lenni, mintha hidegháború dúlna – mondom egészen egyenesen, de Cathy előtt nem szoktam titkolózni. Épp elég titok jut mostanság a Belby családnak, és szeretném, ha nem lennének ilyenjeim a barátaim előtt - Angusszal elutaztunk anya szüleihez egy kis időre, ott jobb volt. Többet láttam Jacket is, mint most fogom, ami persze jó, de… eh. Minden olyan indokolatlanul nehéz – nem fakadok ki, nem emelem fel a hangom, de még csak el sem csuklik. Ezek így elsorolva voltaképpen csak tények, igazságok, és nem lesz semmivel sem könnyebb az életem, ha sírva fakadok. Egyébként sem ilyen fából faragtak - Neked? Jobban teltek, remélem – mondom kis félmosollyal, végül is tudok egyfajta vigaszt találni abban, hogy nem minden barátomnak mérhetetlenül elhibázott a családja - Ó, igen, említette – ezúttal kitart a mosolygás hangomban, ahogy Casparra terelődik a szó - Nem tudom ugyan, mit is véshetnék fel egy ilyen listára, hogy őszinte legyek… - fűzöm aztán tovább a szavaimat hosszan kifújva a levegőt.

- Mi? Komolyan? – némi csendes gyötrelemmel kérdezek vissza a Cathy által elhintett infóra. Hogy nem engedték vissza őket a szüleik…? Ugyan valahol megértem: már a Roxfort sem tűnik olyan biztonságosnak, mint azt korábban hittük, de hol lehet az ember nagyobb biztonságban? Nem tudom elképzelni, hogy bárki a világtól félreeső kis otthona, vagy városi lakása ne lenne ugyanolyan kiszolgáltatott, mint most bármi más. A Roxfortban legalább együtt vagyunk. Sokan vagyunk. Ha fiatalok, és tudatlanok is, de ha arról van szó, hogy segítsünk azoknak, akik fontosak nekünk… áh! Szinte kényszerítenem kell magam arra, hogy ne hallassak hangos, keserű kis nevetést. Milyen naiv gondolatok is ezek. Régen még elhittem, hogy a világ így működik. Már nem. Talán soha többet nem is fogom… azt azonban elképzelni sem tudom, mi lett volna, ha a szüleim engem, minket, nem akarnak visszaengedni. Megfulladtam volna. Elszöktem volna. Világgá mentem volna… eltöröm a pálcám, és megszűnök boszorkánynak lenni… - A te szüleidnek is megfordult talán a fejében a kérdés? – szegezem a kérdést a barátnőmnek, mert ugyancsak szűkszavú leveleket váltottunk csupán a nyár során. Adott körülmények között ez sajnos érthető is, de van is bennem ezért egy kis hiányérzet. Máskor minden lépéséről tudnánk a másiknak, amit távol töltöttünk a tanév után. Most úgy érzem, mindenkinek ezernyi kérdést kell feltennem.

- Igen, ez így van… - sóhajtom halkan, ahogy Cathy mintha a korábbi gondolataimnak adna hangot. Mostantól minden egyre nehezebb lesz csak, holott talán még azt sem tudjuk, a jelen helyzetben hogyan állunk majd helyt, hogyan tudunk talpon maradni. Nekem erre csak egy válaszom van – csökönyösen, és megtörhetetlenül. Kimondani olyan egyszerű. Betartani… egészen más kérdés. Valamiért mindig szerettem olyan embernek gondolni magamat, aki nem szorul rá másokra. Inkább rám szorulnak mások, de nem fordítva. A nyár során azonban rá kellett jönnöm, milyen nagyon támaszkodok másokra én is, most, hogy a szüleimbe vetett bizalmam megingott. Angusra, Jackre, Cathyre, Casparra… úgy kapok utánuk, mint a víz alól levegőért kiáltó tüdő, vagy mint utolsó szalmaszálakért, de ők kicsusszanni tűnnek az ujjaim közül. Holott itt vannak mind. Most még velem vannak mind. De mi lesz később? Mi történhet még később…?

- Jól tettétek – mosolygok oldalra a lányra, próbálok én is valami felhőtlenebb hangnemet megütni. Hiszen azzal nem segítünk a helyzeten, ha folyton csak kesergünk. Tisztában vagyok vele, de olykor nehéz elkergetni a fejem felől a baljósan sötét felhőket, melyekben a gondolataim cikáznak apró kis villámokként - Hááát… szívesen megmutatnám egyszer az összes többi háznak, hogy a Hollóhát a legkirályabb a kviddicsben – mondom némi – ezúttal őszinte – kajánsággal a hangomban - De attól tartok, ez nem csak gondos tervezés és elhatározás kérdése.

- Fúh. Akkor jó - szusszanom halovány megkönnyebbüléssel. Igaz, hogy én akkor is vissza akartam volna jönni, ha minden a feje tetején állna, és kicsit sem lehetnék biztos a Roxfort biztonságosságában, mert még akkor is jobb lenne, mint otthon maradni... de azt rosszul viselném, ha a barátaim nem lennének itt velem. Legalább ez az egy dolog továbbra is változatlan. Itt vagyunk egymásnak. Legalább még ebben az utolsó évben, így együtt, történjék bármi, és hozzon bármit is a jövő. Ha az ember már nem lehet olyan biztos a saját családjában, legalább a barátaira tudjon számítani. És szerencsére nekem remek barátaim vannak - Nem mintha bármelyikőtök is olyan buta lenne, hogy a Roxfortot érintő fontos kérdéseket levélben írjon meg... bárkinek is - jegyzem meg azért, mert azt hiszem, innen mi aztán nem adunk ki semmit, ami érinti a saját biztonságunkat, és szerintem ezt tudják Cathy szülei is... de gondolom, aggódnak. Nekem emiatt nem fáj a fejem. Kétlem, hogy túl sok levelet címeznék haza idén, a bátyámnak írt levelek pedig nyáron is javarészt bontatlanul jutottak vissza hozzám bagoly fordultával...

- Remélem, hogy azok! - mondom olyan eltökéltséggel, mintha erre a minimálisnál több befolyásom lenne, noha azért általában igyekszem arra motiválni a csapatot, hogy a lehető legtöbbet akarják kihozni magukból. Idén nem csak én járok az utolsó roxforti évemben, úgyhogy remélem, ez azért többeknek jelent majd még egy kis plusz löketet - Minél előbb, amint tisztázódik mindenkinek az órarendje, hogy lássa, belefér-e neki a csapat továbbra is. Mert persze, nem akarok meneszteni senkit, aki még itt van. Kivéve, ha ők döntenek másképp. És hát... láttál olyat, hogy én ne nevelnék meg valakit? - hangomban nevetés bujkál, ahogy erre gondolok. Nem sokan voltak, akik a tavalyi évvel elhagyták volna a Roxfortot, de azért tény, az üresen maradt helyeket fel kell tölteni, hiszen hiányos csapattal nem hogy nyerni, de versenyezni sem lehet. És már most tudom, hogy a kviddics remek módja lesz annak, hogy megszabaduljak a csomó feszültségtől (legalább részben), ami jelenleg bennem van. Az edzések, az utolsó vizsgákra való készülés, a tanulás... ha minden jól megy, kellőképp le fognak foglalni ahhoz, hogy ne akarjam megölni az ikremet. Vagy hát úgy egyébként... bárki mást se.

- Ugyan, Cath... téged már rég feladtalak - mondom halk nevetéssel. Tényleg örülnék ugyan, ha velem lenne a csapatban is, de hát van, amit nem lehet erőltetni. Azt meg amúgy sem tudnám lelkiismeret furdalás nélkül kiállni, ha miattam hanyagolná a tanulmányait, vagy a prefektusi teendőit. Vagy mindkettőt - És te? Te mit írnál fel a listádra, hm?

Küldök egy mosolyt Cathy felé, majd bólintva, hogy ezt meglehetősen kiveséztük csak annyit mondok még - Örülök neki, Cath. Tényleg - és örülök ennél még sokkal több dolognak is, egyébként. Például, hogy az ő szülei nem őrültek meg teljesen. Nincsenek hatalmas titkaik a gyerekeik előtt. Nem viselnek hidegháborút a saját családjuk ellen. Odafigyelnek rá, szeretik, és aggódnak érte. Elmondhatom én ezt magamról...? Két éve még azt hittem, hogy igen. Most már abban sem vagyok biztos, hogy érdemes Belbyékre úgy gondolnom, mint a családomra. Persze, persze, nincsenek tökéletes családok. De néha úgy érzem, mi lassan már a kategóriát sem ütjük meg, nem hogy bármiben is jeleskedjünk...

- Nem lesz időnk unatkozni. Remélem - bólintok egy aprót én is, időközben sorra kerülünk, kinyitom egy kocsi ajtaját, és mutatom Cathynek, hogy nosza, pattanjon csak be, majd én is követem. Utánunk egy kisebb hugrabugos lánytársaság jön, úgysem férnének már be mellénk, úgyhogy mielőtt valaki beelőzhetné őket, galád módon magunkra csapom az ajtót. Nem igazán vágyok mások társaságára egyelőre, gondolatban a vacsorára trenírozom már magam, meg arra, hogyan lesz mindig teli a szám, ha olyanok kérdeznek a nyaramról, akiknek igazán nincs sok kedvem őszinte választ adni.
- Gyakorolni akarod a repülést? - kérdezem egy kicsit meglepetten, ahogy elhelyezkedünk, és zötykölődve elindulunk. Persze sejtem, hogy ez Cathy jövőbeni tervei miatt fontos, de erről most hallok először, talán csak ezért élem meg meglepetésként - Mármint persze, szívesen segítek - javítom ki magam gyorsan, mielőtt még ódzkodásként élné meg a meglepettségemet. Nem az akart lenni, legkevésbé sem.

- Kalandos helyzetet, mi? Ejnye, prefektus asszony - mondom kicsit csipkelődve, sunyi kis mosollyal. Cathy többnyire pont annyira ártalmatlan, amennyire valaki csak az lehet, és ritkán voltam eddig még szemtanúja annak, hogy nagyon feszegetni akarná a határait. Ki tudja, talán nála most jött el ez az idő. Talán igaza van, és nekem is így kéne gondolkodnom. Ez az utolsó évünk a Roxfortban, aminek nem kellene csak tanulásból, és görcsölésből állnia. Jövőre minden más lesz, a legtöbben elérj(t)ük a nagykorúságot, és elkezdenek majd minket inkább felnőttként, mint gyerekként kezelni. Ki kellene élveznünk ezt az utolsó évet. Csak még nem jöttem rá, hogyan... engedhetném le magam egy kicsit jobban. Lehetetlen feladatnak tűnik. Halkan sóhajtok is egyet - Azt hiszem, igazad van. Az nem volna rossz...

- Ugyan már...! Azért ez még biztosan nem válóok - választok szándékosan adott körülmények között kissé mulatságos szót, de ettől függetlenül úgy gondolom, Cathnek némileg igaza van - Persze, ártani biztos nem fog ártani. Bármikor lejöhetsz a pályára, ha edzésünk lesz, nem hiszem, hogy a többiek bánnák, ha eggyel több ember van a pályán. Ott biztosan lesz alkalmad gyakorolni. De ha szeretnéd, ketten is lemehetünk az első pár alkalommal - mondom a magam gyakorlatias tisztánlátásával, már előre megoldást kínálva arra, hogy Cathy talán elsőnek nem a csapat előtt szeretne szerencsétlenkedni. Bár szerintem nem nagyon lehet elfelejteni repülni, pont úgy, ahogy biciklizni sem, úgyhogy biztosan nem béna, csak szüksége van egy kis rutinra. Arra pedig a legjobb módszer a gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás.

Hitetlen kis nevetést hallatok Cath szavai, és pimasz kis mosolya nyomán. Hát nézzenek már oda...! - Különben is, ha repülni tudnod kell az Akadémián, kétlem, hogy egy prefektusi cím visszaadása a legjobb ajánlólevél lenne egy leendő aurornak - nem mintha ezt szerintem annyira komolyan vennék, de legalábbis nem tudok róla, én viszont inkább továbbra is ugratásnak szánom a szavaim, semhogy komolyan akarnám ijesztgetni szegény barátnőmet. Így is remélem, hogy egy pillanatra sem jut eszébe elbátortalanodni a céljait illetően. Régen kicsit meglepőnek tartottam, hogy éppen auror szeretne lenni, de azóta jobban megismertem, és egyáltalán nem tartom lehetetlennek, épp ellenkezőleg! Szerintem remek auror lehet belőle, és remélem, egy pillanatra sem akarja majd feladni. Sokkal szebb pályaválasztás, mint hogy nekem meg sem fordult a fejembem, hogy valami mást akarjak, valami komolyabbat, mint hogy megpróbálok továbbra is kviddicst játszani...

- Hmm, hát nem is tudom... talán kezdhetnénk azzal, hogy nem próbálsz meg Caspart és engem azonnal visszazavarni a hálókörletünkbe, ha kitesszük onnan a lábunkat takarodó után... - helyezem a lécet kimondottan alacsonyra, tréfás kedvűen Cathyre sandítva, szinte abban a pillanatban, amikor a kocsink egy zökkenéssel megáll.
Hát... akkor hivatalosan is elkezdődött?