we're living in the currents they create

Azon gondolkodom, mennyire néznének hülyének, ha futni kezdenék.
Nem úgy általánosságban, hanem most. Itt és most, ebben a szent percben, seprűvel a hónom alatt, és lassan szétesni kívánó lófarokkal, egy borongós hétköznap késő délutánján, lefuthatnék mondjuk vagy három kört a birtok határait érintve, amennyire lehet, és akkor biztosan hamar elaludnék. Elaludnék, és talán álmatlan éjszakám lenne. De ez azért nem London, ez azért nem az angol vidék, ahol dívik az ilyesmi. Persze mások véleménye nem igazán aggaszt – erről legalábbis nem aggasztana –, de magyarázkodni sem szeretek. Sőt.
Inkább csak indokolatlanul sebes léptekkel igyekszem a kastély felé. Nem sietek voltaképpen, csak jól esik a levezetés, edzés után még túlságosan ébernek érzem magam, az izmaim bár jólesően sajognak, de még nem ernyedtek el igazán, még tudnék futni, szaladni, ugrani, kergetőzni, gyereknek lenni.
Egészen kizökkent a hang, ami jobb híján bizonyára engem szólít meg, inkább ösztönösen, semmint tudatosan torpanok meg, és hiába emelem a tekintetem a hang birtokosára, vagy négyszer is pislognom kell, mire nem csak nézem őt, de látom is.
- Igen…? – előbb visszakérdezek, semhogy alaposan felmérhetném a helyzetemet, a helyzetünket, de aztán ezt hamar igyekszem bepótolni. A nő nem iskolai egyenruhát visel, ami jobb esetben is szokatlan, noha nem lehetetlen, hogy olyan boszorkányok és varázslók járjanak erre, akik sem nem diákok, sem nem itt dolgozók, hanem egyéb dolgaik hozták ide. Nem lehetetlen, de azért szokatlan, de hát furcsa időket élünk, és nem ez lenne a legfurcsább dolog, ami mostanában megzavarja a köreimet. Mindazonáltal hamar megbizonyosodom róla, hogy az előttem álló fiatal nő nem az iskolatársam, illetve máshonnan sem ismerős számomra. Így aligha tudom előre kitalálni, mire fel szólított meg, de igyekszem megszokott hideg nyugalmamat valamiféle udvariasság álcájába öltöztetni… nem mintha arról lenne szó, hogy nem vagyok udvarias, vagy ne lenne időm meghallgatni. Inkább csak arról, hogy az emberek… nos, néha hajlamosak félreérteni a célratörő szűkszavúságom, és lenézésnek tartják a hidegvérűségemet is, noha én úgy gondolom, bennem semmi ilyesmi nem lakik.

we're living in the currents they create

Az ismeretlen szándéka hamar tisztázódni látszik – látszólag legalábbis mindenképp, az már minden bizonnyal az én saram, hogy mindaz, amit mond, nem oszlatja el az éberségemet, és nem töri át azonnal a gondos óvatossággal felhúzott falaimat. Még élénken él bennem a tavaly előtti év végi lakoma, amikor is halálfalók törtek az iskolára. Persze, egyetlen nő látogatása azért még nem sarkall rögtön arra, hogy fenyegető árnyékokat lássak ott is, ahol nincsenek, de nem is erről van szó – csak arról, hogy jobb félni, mint megijedni, ha egy klisés kifogással akarok élni, mert azért természetesen nem félelmet érzek, ha a másikra nézek. Az aggodalma őszintének tűnik, és egyértelműnek hat az elveszettsége is. Néha a dolgok csak annyik, amennyinek tűnnek, de nem tudom, hogy én tisztem-e mindezt megállapítani.
Nekem itt csak annyi a szerepem, hogy eldöntsem, segítek-e neki, vagy sem. De igazából egyelőre nem adott tényleges okot arra, hogy segítség helyett mondjuk McGalagony professzorhoz vigyem előbb. Mondjuk ez annyiban nem tűnik rossz ötletnek, hogy egyébként fogalmam sincs, hogy lehet bejutni Dumbledore professzor irodájába, de ezen akkor is ráérünk aggódni (vagy ráér ezen aggódni Miss Steward), ha a csigalépcső nem nyílna meg magától. Ami mondjuk egyértelműen üzenné, hogy az állítással ellenben nem várt látogatóról van szó, ennek tudata pedig furcsán megnyugtat. Pedig aztán igazán nem kellene az igazgató miatt aggódnom, nem igaz? Kétségtelenül jobban tud vigyázni magára, mint minden diákja együttvéve.
- Theia Belby vagyok – viszonzom végül a bemutatkozását, ha már ő megtette, miért ne viszonozzam a gesztust, noha a név csak egy név, még nem libbenti fel viselőjének kilétét, noha vannak, akik nagyobb jelentőséget tulajdonítanak egy egyszerű névnek, mint én.
- Ó, értem. Hát, elkísérhetem, természetesen – aztán habozás nélkül, egyértelmű célzással a kastély irányába biccentek. Elhiszem, hogy odabenn eltévednek az emberek, de valljuk be, a kastélyba bejutni azért nem olyan nagy kaland, az csak odabenn kezdődik, úgyhogy meg is indulok, vélhetőleg Aldora társaságában. Vagy inkább folytatom az utam a főbejáratig, hiszen egyébként is arra tartottam.
- Megkérdezhetem, hogy hova járt iskolába…? – kérdezem udvariasan átsandítva rá, halványan izzó kíváncsisággal. Ha rajtam múlna ugyan, nem feltétlenül lenne muszáj akár egy szót is szólnunk az igazgató úr irodájáig, de a nő zavara valahogy tapinthatóan feszül kettőnk között, és nem akarom, hogy még miattam is kényelmetlenül érezze magát. A válasz pedig ez esetben egyébként is érdekel – hiszen ha megijeszti a Roxfort labirintusa, aligha töltött el itt hét évet. Mindig érdekelt, milyenek a világ másik mágus iskolái.

we're living in the currents they create

Nem szoktam még meg, hogy az ismeretlenek a bátyámról azonosítják be a családomat. Idebenn ez tulajdonképpen természetes, Damocles még ide járt, amikor Angus és én elsősök voltunk, a legtöbb tanár úgy jegyzett meg minket, mint az ő testvérei, nem volt minek megváltoznia, a híres főzete óta. Annyit nem vagyok a külvilágban, hogy érezzem ennek a súlyát, noha nem szoktam megfeledkezni a sikeréről, mi több, elmondhatatlanul büszke vagyok rá, és csak egy kicsikét haragszom, amiért ez azt is jelenti, hogy olyan távolinak érzem őt lassan már két éve.
Elmosolyodom, kicsit büszkén, kicsit szomorkásan, kicsit kifürkészhetetlenül – Áh, igen. Az a Belby. Damocles a bátyám – magyarázom kicsit szűkszavúan, mert kicsit olyan, mintha apánk árnyélete bemocskolná a bátyám sikereit, s elnyomja a siker felett érzett minden örömömet és büszkeségemet. Azt hiszem, jutnia kell minden családba fénynek és sötétségnek is. Apám a sötétség, Damocles a fény, anyám az áldozat, én a menekülő, Angus pedig… nos, Angusról még nem tudnám pontosan megmondani, micsoda. Ha rajtam múlik, magammal viszem, bármerre is indulok a RAVASZ vizsgáink után.
Csak magamban gondolok arra, Dumbledore eljárhatott volna udvariasabban is. A Roxfortban voltaképpen mit sem érnek az útbaigazító leírások, ha az embert elnyeli az a bizonyos lépcsőfok, amibe hajlamos minden elsős legalább négyszer belelépni, vagy ha egy teljes lépcsőszakasz egy folyosó másik oldalára visz fel, mint ahova a leíró feltételezi. Igazán küldhetett volna valakit a látogatója elé, biztos vagyok benne, hogy tudta, nem mozog itt otthonosan, deee… már attól is bűntudatom van, hogy gondolatban megrovásban részesítek egy olyan embert, mint Albus Dumbledore – Nem tesz semmit – hárítom el azért a hálálkodást, hiszen nem egy erőmön felüli feladatról van szó.
- Ó, én… bocsánatot kérek, nem akartam tolakodó lenni – mondom szinte azonnal, ahogy megkapom a választ feltett kérdésemre, épp csak nem azt a választ, amire számítottam. Valahogy nem ez az első, ami eszébe jut az embernek arról, ha valaki nem járt a Roxfortba, noha ez kétségtelenül az én saram. Hiszen megesik az ilyesmi, még ha nem is túl gyakori.
- Ami a lépcsőket illeti, csak figyeljen rá, hova lép, és ne ijedjen meg, ha úgy érzi, a lépcsők tényleg mozognak – nem megijeszteni akarom, ahogy fellépkedünk a bejáratig vezető kőlépcsőkön, inkább csak felkészíteni arra, mi vár rá odabenn. Alig pár lépés múlva már a kastély falain belül leszünk.

we're living in the currents they create

Elég furcsa - Damoclesra most a fél világ úgy néz szabályosan, mint valami hírességre, én meg csak azt szeretném, ha gyakrabban írna, vagy hovatovább, ha _néha_ láthatnám. Tényleg nem arról van szó, hogy ne jelentene számomra semmit a sikere, rengeteget jelent, de számomra nem újdonság a zsenialitása, a zsenialitása mellett nőttem fel, míg  mások még csak most szereztek tudomást egyáltalán a létezéséről, és néha egyesek hajlamosak úgy beszélni róla, mintha ismernék is, csak mert mondjuk olvastak róla egy cikket, vagy ilyesmi. Én meg "előléptem" Damocles Belby húgává, mintha ne lettem volna az eddig is. Nem tudom, megértené-e bárki, mi ezzel a problémám, ha megpróbálnám elmagyarázni... most inkább meg sem kísérlem.
- Feltétlenül átadom neki - mondom úgy, hogy fogalmam sincs, mikor lesz erre lehetőségem, vagy tényleg meg fogom-e tenni, de azt hiszem, nem pont idegeneket fogok elkezdeni traktálni a családi drámánkkal. Nem érezném kényelmesen magam abban a helyzetben.
Mondjuk kicsit kényelmetlenül érzem magam attól is, hogy akkor most mesélnem kéne magamról, és a tényről, mennyire abszolút hidegen hagynak a bájitalok, meg úgy egyáltalán, mennyire nonszensz tény, hogy egy családban mindenkinek ugyanabban kéne remekelnie, magamban bosszankodok, pedig elég biztos vagyok benne, hogy a nő csak udvariasan csevegni próbál. Igazán nem az ő hibája, hogy én az ilyesmire többnyire alkalmatlan vagyok - Nem tudok róla, hogy bárki másnak a bájitalok lenne a szakterülete a családban - ki tudja, talán mindenki más adottsággal születik. Nálunk nem nagyon nyúltunk ugyanabba a kosárba - Én a kviddicsben sokkal jobb vagyok - seprűvel a hónam alatt ez aztán nagyon meglepő kijelentés lehet.
- Valahogy úgy - mondom aztán, ami a lépcsőket illeti, mert ugye van, ami mozog, van, ami fogságba ejt, van, ami néha egyszerűen csak nincs ott, és még sorolhatnám, de hát nem a szívbajt akarom hozni rá - De igyekszem kevéssé bajos útvonalat választani, rendben? - ami nem feltétlenül a legrövidebb, de nem is igazi kitérő. Az ember az utolsó évére azért elég jól kezdi már kiismerni a kastélyt - Hát, először nem könnyű, ez igaz. De remek módja megismerkedni az új iskolatársakkal, ha az ember nem egyedül vág neki, egy év meg épp elég a legközismertebb csapdák elkerülésének megtanulására. Utólag visszanézve meg... úgy elrohant az az első egy, vagy akár két év is, hogy szinte nem is emlékezni rá - a Roxfort pedig nagyon hamar az ember második otthonává tud válni, mert csodálatos, de ezt tapintatlanság lenne elkezdenem ecsetelni, úgyhogy csak átvezényelem magunkat az ajtón, és átvágva a bejárati csarnokon, máris felfele kezdem navigálni magunkat.

we're living in the currents they create

- Hát.. szerintem családja válogatja - végül is, nézzük csak meg az én családomat, olykor az az érzésem, egyáltalán semmi közös sincs egyikünkben sem. Damoclesnak mindig a bájitalok voltak a fortéja, Angus igazi könyvmoly, válogatás nélkül ássa bele magát mindenbe, legyen az irodalom, történelem, mágiaelmélet, de a bájitalok például egyáltalán nem érdeklik, hovatovább seprűre sem szívesen pattan, aztán meg itt vagyok én, aki inkább csak tanulni tudja letenni magát egy helyre, mert sokkal szívesebben időzik a levegőben. Ráadásul fogalmam sincs, melyikünk kire üthetett a családban, attól tartok apára, és apa szégyenfoltjára egyikünk sem hasonlít igazán, talán csak Damoclesban van valami anyából, ugyanúgy inkább valami másba menekül, semhogy igazán tudomásul vegye a valóságunkat... de hát ilyesmivel nem fogok terhelni egy voltaképpen ismeretlen nőt. És nem is igazán beszélek szívesen ezekről a dolgokról senkinek sem.
- Mondanám, hogy nem olyan ördöngösség, de azt hiszem, egy délután egyébként sem lenne elég rá - nem nagyon tudom eldönteni, hogy vajon tényszerűnek sikerülnek-e a szavaim, és nem bántom-e meg akaratlanul. Lelkem rajta, nem ez a célom, inkább az, hogy elhitessem vele, nem azért marad le a Roxfort ezernyi apró csodájáról, mert időre kell mennie a professzorhoz. Csak persze, a valóság sem kevésbé kellemes, hiszen sosem járhatott ide, így voltaképpen esélye sem volt felfedeznie az iskolát. Eléggé elszomorít ez a gondolat, rossz belegondolni, hol lennék most, ha nem itt, hova tudnék elmenekülni a szüleim elől, ha nem ide. Mennyivel nehezebb lenne minden!
Neki sem lehet egyszerű - pláne nem most, amilyen időket élünk, de ilyesmiről veszélyes beszélni, így hát nem szólalok meg. Ugyanezért nem kérdezem arról sem, mi dolga van az igazgató úrral, aligha akarná az én orromra kötni, noha van egy olyan sejtésem, biztosan érdekes történet lehet, vagy nem merészkedett volna ide egymaga. Így hát csak felvezetem a főlépcsőház széles kőlépcsőin, majd balra kanyarodva folytatjuk az utunkat, ahol már labirintus-szerűen fonódnak össze, és válnak szét olykor a lépcsősorok és folyosószakaszok - Pardon, itt lépje át ezt a fokot, menthetetlenül mocsár-átokkal sújtotta valami idióta.

we're living in the currents they create

Udvarias mosollyal bólintok, nem szeretném inkább tovább fényezni az iskolát. Valószínűleg tudnék végtelen hosszan áradozni a Roxfort ezernyi kisebb, vagy nagyobb csodájáról, meglehet tovább is, mint ami egészséges lenne. Aztán meg persze, azt sem tudom, milyen esélyei vannak a visszatérésre Mrs. Stewardnak, szóval nem akarom inkább lehetőségekkel elhalmozni, hogy aztán kiderüljön, többet be sem teszi a lábát ide, vagy ilyesmi... persze vajmi keveset tudok a nőről, hogy bármilyen tényezőt vele kapcsolatban alaposabban megfontolhassak, de nem is hiszem, hogy valakit alaposan meg lehetne ismerni annyi idő alatt, amíg elérjük az igazgatói irodához vezető feljáratot. Meg hát... bizonyára nem is azért kérte a segítségemet, mert erre vágyna. Mint olyasvalaki, aki sokra tartja saját magánszférájának tiszteletét, természetes számomra, hogy másoknak is ez a minimum, amit megadok.
- Ó - pár lépéssel én már feljebb is járok, mire meghallom a nő kérdését, ott torpanok meg, és nézek vissza rá, csak hogy visszaszökkenjek a kérdéses lépcsőfok közelébe - Azt hiszem, az a legegyszerűbb, ha megmutatom - mondom aztán, ahelyett, hogy érthetetlen magyarázatokba bocsátkoznék. A zsebembe túrok, hátha találok magamnál egy használt zsebkendőt, vagy bármit, amiért nem kár, de csak egy kinyúlt hajgumi lapul a kviddicstalárom zsebében. Mondjuk, a célnak megfelel az is, sokra már úgysem jó.
Kicsit közelebb hajolok a lépcsőhöz, majd egyszerűen ráejtem a hajgumit. Vagyis, a ráejtem túlzás, mert hacsak Mrs. Steward nem rosszkor pislog, akkor bizony annak lehet szemtanúja, hogy a hajgumi egyáltalán nem esik rá a lépcső szilárd kőfelületére, hanem a lépcső szilárd kőfelülete csendben bugyogó, iszapos trutymóvá változik, a lépcső színével megegyezően, és szépen lassan elnyeli a hajgumimat. Könnyen átver bárkit, aki nem ismeri a járást - Ez a mocsár-átok. Ha belelép, akár térdig is el lehet süllyedni benne, és legtöbbször az embereknek csak tanári segítséggel sikerül kikecmeregnie belőle - ecsetelem aztán, de közben már folytatom a lépdelést felfele, vagy biztosan el fogunk késni. Vagyis, a hölgy fog elkésni. Én igazából nem sietek sehova.
- Valószínűleg elég tehetséges lehetett az, aki elátkozta a lépcsőt. Vagy csak senki sem igyekezett még eléggé, hogy eltüntesse azt a lépcsőfokot - ez, vagy az. Néha arra gondolok, hogy a legtöbb tanár egyszerűen csak szereti a Roxfort sok kellemetlen kis tréfáját, és tiszteletből nem igyekeznek orvosolni a problémákat.

we're living in the currents they create

- A legtöbben, igen. A felsőbb éves prefektusok általában elég rendesek, és igyekeznek segíteni, hogy a gólyákat minél kevesebb kellemetlenség érje. De igazság szerint, ha az ember siet, könnyű elfeledkezni a legevidensebb dolgokról - hányan szoktak beleragadni hetente! Csak azért, mert elméletileg tudunk a létezéséről, gyakorlatban néha tényleg elfelejtjük. Igaz, én még sosem ragadtam bele, de estem már le a lépcsőn, mert lépés közben jutott eszembe, hogy ez az a lépcső és a korlátba kapaszkodva igyekeztem nagyobbat lépni, de a következő lépcsőfokot meg jól elvétettem. Megesik. Szerencsére remek javasasszonyunk van.
- Szerintem biztos... de nem tudom, mekkora lehet az alja - elvégre az évek során már rég eshetett bele annyi dolog, már csak az enyémhez hasonló kísérleti produkciók miatt is, hogy el kellett volna érnie a lépcsőszintet, még sincs ott semmi. De az is lehet, hogy a beleveszett dolgok egyszerűen csak... elvesznek. Ki tudja?
Ahogy felfele indulunk aztán, csak megrázom a fejemet - Sajnos fogalmam sincs. Amikor elsős voltam, már itt volt. De azt hiszem már a szüleim idején is itt volt - mert mintha rémlene, hogy apám egyszer régen beszélt erről, nekem viszont sosem jutott eszembe pont erről kérdezni a nagyszüleimet, teszem azt - Pontosan - mosolyodok el aztán halványan, amikor a lépcső tetejére érve Mrs. Steward is jól tippeli meg, merre folytatjuk az utunkat - A következő elágazásnál ismét balra kanyarodunk majd, és a folyosó végén el is érünk az igazgató úr irodájához. Van még ideje? - vagyis, nem késik-e el, hogy ilyen ráérősen bámészkodva navigálom, vagy szednünk kell most már a lábunkat?

we're living in the currents they create

Udvariasan mosolygok és bólintok. Valóban nem volt egyszerű, de azt hiszem, a gyerekek nagy része ezt inkább kalandnak fogja fel, mint valami ijesztőnek. Biztos vannak persze félős nyuszik, például fogalmam sincs arról, milyen ez egy mugliszületésű tizenegy évesnek, hiszen én mindig is tisztában voltam a varázslók világával. A mi világunkban pedig a legtöbben egyenesen várják a Roxfortot, mert már annyi mesés történetet hallottak róla, hogy semmi sem rettentheti el őket igazán. De megint csak - tapintatlanság ilyesmire felhívni olyasvalaki figyelmét, akinek mindebben sosem volt része - Azt hiszem, így vagyunk minden új dologgal - vonom aztán le a meglehetősen közhelyes konklúziót, de erre aligha lehetne mást mondani.
A másik dimenziót érintő kérdés remélem, hogy inkább költői volt, mert így nem számíthat illetlenségnek, hogy csak kicsit megvonom a vállam, ahogy újra felfele kezdjük szedni a lépcsőfokokat - fogalmam sincs róla, léteznek-e másik dimenziók, legjobb tudomásom szerint ezt még nem bizonyította egy boszorkány és varázsló sem, és hát... bevallom, én sem szoktam álmatlan perceimet ezen elmélkedve tölteni.
- Igazán nem tesz semmit. Én is jobb szeretek biztosra menni - felelem aztán habozás nélkül, kiérünk a folyosóra, és ahogy ígértem, balra kanyarodunk. Ezen a ponton már időszerűbb elgondolkodnom azon, hogy vajon miképp küszöböljük ki azt a problémát, hogy mint a legtöbb jelentőségteljes helyre, az igazgató úr szobájába sem lehet csak úgy feljutni. Jobb híján muszáj abban bíznom, hogy a professzor számít erre a látogatásra, és van annyira körültekintő, hogy nem vár el semmiféle találékonyságot és trükközést olyasvalakitől, aki életében először jár a Roxfort falai között. Dumbledore professzor szerencsére nem szokott szégyellnivaló tetteket elkövetni, úgyhogy a bizakodásom azért nem vak hiten alapszik - Odaérünk fél hat körül - erősítem meg Mrs. Stewart szavait én is, és végülis már csak a folyosó legvégéig kell eljutnom, a jellegzetes szoborig, ami úgy hallom, csigalépcsővé változik, ha az ember kimondja a jelszót, és ahogy közeledünk, megkönnyebbüléssel nyugtázom, hogy valóban nem feleslegesen bíztam a megoldásban: a szobornak nyoma sincs, csak a lépcső ível kicsit hajmeresztő kanyarokkal felfele.
A lépcső aljában torpanok meg - Hát... ez lenne az. Ne aggódjon, ez már nem egy trükkös lépcső, az igazgató úr szobája a lépcső tetejéről nyílik.