Soha egy percig sem gondoltam arra, hogy mi lenne akkor, ha nem tiltakoznék. Ha Dolohov felesége lennék. Annyira makacsul ragaszodtam ahhoz, hogy nekem gyűlölnöm kell. Hogy tiltakoznom kell minden porcikámmal ez ellen a nevetséges frigy ellen. Ezért szöktem meg hat nappal ezelőtt. Ezért rángatott haza az apám a hajamnál fogva a Black kúriából. Ezért csattant most ez a pofon, ami inkább csak ráadása volt a többinek, semmint valódi jelentőséggel bíró pofon. Egy jelentéktelen kis utórezgés, semmi több. De Dolohov számára, aki az ajtóból nézi végig az egészet már így is pompás cirkusznak ígérkezik.
Kiszúrom már az első pillanatban, még amikor senki más rajtam kívül, még mielőtt megköszörülné a torkát és megszólalna azon az undorítóan mézes-mázos hivatalos hangján, amit minden bizonnyal a családomnak szán. Nem nekem. Hanem mindenki másnak rajtam kívül.
Nem figyelek az apámra, sem az anyámra, se a nővéremre. A bátyám nincs itt, ha itt lenne, már rég beavatkozott volna. Vagy nem. Ki tudja már ezt megmondani? Rezzenéstelen arccal nézem jövendőbelimet, mintha tőle kapnám ismételten a pofont. Csak már nem tiltakozom. Remélem, hogy ezúttal nem fog megcsókolni. Nem, azt nem tenné. Itt van az egész pereputty. A szemük láttára nem tenne semmit. Úgy ismételem ezeket a mondatokat magamban, mint valami mantrákat, hátha valóban igazam lesz.
A francba is, én megpróbáltam. Tényleg. Vagy kitudja? Ha talán tényleg komolyan gondoltam volna ezt a nevetséges kis szökést, nem a halálfalók és pletykás aranyvérű családok egyik epicentrumában keresek menedéket.
Hogy Regulus volt-e végsősoron, aki beárult? Nem tartom kizártnak. De valószínűleg anélkül is lebuktam volna.
És most itt, a jövendőbelim előtt aláz meg apám. Tökéletes születésnapi ajándék. Ennél többet nem is kérhetnék.
- Ne aggódj, még neked is jut – hallom a saját hangomat, de mintha valaki egész más beszélne. Pofonoktól izzó arccal bámulok rá és csak a szemem sarkából látom, ahogy megfagy körülöttünk a levegő. Az apám zavarba jön, hihetetlen. Mozog a szája, mindenki sürögni és kapkodni kezd, csak én maradok nyugodt, mint azelőtt. Anyám biztos valami olyasmire gondol most, hogy basszus, itt vagyok ezekben a rongyokban, miközben a méregdrága csilli-vlli eljegyzési rihám ott vár a szobámban egy vállfára aksztva. Én meg csak elégedetten mosolygok, amiért nem kell felvennem.
Mire észbe kapok, és tisztességesen körülnézek, már egyedül vagyunk a szobában. És eljött a pillanat, amikor visítani akarok. Hangosan, hogy jöjjnek inkább vissza. De nem jön ki hang a torkomon.
Az apámtól jóeséllyel hamar megszabadulok, de Dolohov kísérteni fog egész életemben  

Nem tudom, mit vártam egyáltalán, de valahogy az elvárásaim az utóbbi órákban valahová a béka segge alá süllyedtek, és nem is szándékoznak onnan újra feltörni. Valami beletörődés-szerű amit most érzek, de még magamnak sem tudom igazán megmagyarázni. Ahhoz most túl sok az inger, azt sem tudom, hova kapjam a fejemet, és hogy mihez kezdjek, van-e egyáltalán értelme a sorsom ellen kapálózni.
Apropó, a sorsom úgy sétál el mellettem, mint egy valóságos hóldkóros. Nem veszem le róla  a tekintetemet, követem végig, ahogy az ablakhoz sétál tétova léptekkel és lélegzetvisszafojtva várok, hogy most mi fog történni. Ajkaim elválnak egymástól, meg akarok szólalni, de nem jön ki hang a torkomon. Helyette csak megnyalom a szám szélét, hátha attól valahogy megjön a bátorságom, vagy ihlet, vagy bármi más.
Kinyílik az ablak, a hófehér ujjak kioldozzák a nyakkendőt, felkerül a tompor a párkányra, de mindez mintha egy párhuzamos univerzumban történne és nem itt előttem. Csak akkor sikerül valahogy kiszakadnom a révületből, amikor mr a cigisdoboz felém tárulkozik.
Kapásból fel tudnék sorakoztatni egy mágiatörténet házidolgozatnyi érvet, hogy miért ne most és miért ne itt gyújtsak rá, de mérlegelve a közelmúlt eseményeit, ugyan mi lehetne már ennél rosszabb? Ahogy itt sürögtek-forogtak gusztustalanul Dolohov körül, már elkönyvelhetem, hogy lélekben már rég az ő gondjaira bíztak és akkor már ez az ő felelőssége. Egye fene, mielőtt még a földre dobná a dobozt, kiveszek egy cigit, és a zsebemben kotorászva előkaparom a saját gyújtómat.
Nem mintha nem lenne már amúgyis nikotintúltengésem, de valahogy úgy érzem, ha most nem gyújtok rá, akkor ennek itt csúnya vége lesz. Mondjuk anélkül is valószínűleg csúnya vége lesz ennek.
Óvatosan fújom ki a füstöt miközben tisztes távolból figyelem megtépázott arcát, mintha éppen az etető körül ólálkodó embert figyelném és én mondjuk valami szégyenlősebb vaddisznó lennék.  Először nem hiszek a fülemnek, és tulajdonképpen másodszor is csak azért, mert nem jut jobb eszembe. Hitetlenkedve nézek rá, érzem, hogy lassan megtalálom a hangomat.
- Megszoptuk? Ennyi? Mi a helyzet azzal, hogy annyira undorodsz a puszta lényemtől is, hogy inkább világgá mennél, csak ne kelljen feleségül venned? Tényleg, miért is nem tetted azt? Miért vagy még itt? - olyan számonkérő a hangom, mintha bármiben is megegyeztünk volna, pedig nem. Azóta az eset után úgy krültük egymást, mint a légy és tehénszar, vagy fordítva. Tőlem én is lehetek a tehénszar ebben az esetben. De valahogy, életemben először bíztam Dolohovban. Bíztam abban, hogy ez neki is olyan szörnyű, mint nekem, hogy majd megoldja. És erre mit csinál? Kicicomázza magát, és ideállít a házunkba parádézni, mint egy vásári majom.
Mélyet szívok a cigiből, és addig tartom lent, amíg már annyira kaparja a torkomat, hogy kishíján felköhögöm. Nem túl kifinomult, de valahogy sohase foglalkoztam azzal, hogy Dolohovnak a kifinomult arcomat mutassam, már ha egyáltalán van nekem olyan.
Szinte kiráz a hideg, ahogy gátástalanul végigmér, de eszembe sem jut szabadkozni, és végül nins is rá szükség, mert valahogy az előbbi cirkusz jobban megragadta a képzeletét.
- Semmiség. Csak veled ellentétben én próbáltam legalább tenni valamit. Franc gondolta, hogy ilyen hamar lebukok – vonom meg a vállam könnyedén, de hangomban ott a számonkérő él, és szinte pislogás nélkül figyelem. Nem tudok betelni vele, de nem feltétlenül jó értelemben. Talán szokni próbálom? Nem, az kizárt. Dühösen ciccentek ahogy mégis felrója, hogy nem vagyok éppen szalonképes. Összefonom karjaimat magam előtt, és egy tétova lépést teszek felé, aztán mégegyet. Lépteim ugyanúgy visszhangzanak, mint korábban az övéi. A csendet is csak ez a kopogás töri meg, és érzem, hogy minden egyes másodperccel egyre dühösebb leszek, de az arcomon nem tűnik fel változás, ugyanolyan rezignált, mint eddig.
- Hogy vagy képes egyáltalán ilyen nyugodt lenni, basszameg? - nem érdekel, hogy káromkodok a saját házunkban, nem érdekel, hogy hangom magasabb és hangosabb a kelleténél. - Most azt ne mondd, hogy komolyan a ruhám érdekel, mert szerintem itt fontosabb dolgokról van szó. Miért nem csináltál valamit? Miért jöttél ide egyáltalán? Tényleg ennyire élvezed, hogy baszakodhatsz velem, még ilyen áron is?
Nem tudom, hogy melyik pillanatban lendültem meg, a lábaim csak visznek előre, és a következő pillanatban már azon kapom magamat, hogy egész testemmel nekifeszülök, kishíján kilökve őt az ablakon és mindkét öklömmel a mellkasán dobolok hisztérikusan, hogy végre felébresszem ebből a kábulatból, amibe belesüppedt. - Menj...el...most...azonnal...- úgy zihálok már, hogy sak tagolva sikerül közölnöm a roppant tartalmas mondandómat. De nem állok le még akkor sem, amikor az a nyomorult fél szál cigi kiesik a kezemből.  

A Dolohov, aki az ablakomban ül és révetegen hol kifele bámul, hol engem kifejezéstelen arccal, a régi önmagamra emlékeztet. Arra a gyengére, arra a meghunyászkodóra, akinek aztán minden mindegy, és mély beletörődéssel veszi tudomásul a körülötte történő dolgokat. Gyűlölöm azt a lányt, és Dolohov iránt sem érzek másképp. Se szánalom, semmiféle empátia nem vegyül eközé a tömény gyűlölet és megvetés közé. Talán azért sem, mert valahol a mélyen még mindig ugyanaz a lány vagyok, és most csupán áltatni próbálom magam. Kétségbeesetten kapálózni, segítségért kiabálni. Sokkal valószínűbb, hogy közelebb a vég, nincs már vesztenivalóm. De Dolohovnak még van. Tudom, tisztában vagyok azzal, hogy neki legalább voltak tervei. Hogy kivel akarja leélni az életét, hogy mit akar csinálni. Én viszont határozott jövőkép, célok nélkül hánykolódok jobbra-balra, és ez ha lehet megkönnyíti és elviselhetetlenné teszi a dolgokat körülöttem.
A kétségbeesés, a fuldokló utolsó karcsapásai. Nem szól ez másról. Most már tudom, de nem érdekel annyira, hogy ez megállítson. Ökleim egyenletesen csapkodják a mellkasát, és nem szándékozom abbahagyni, pedig még én sem hiszem el, hogy ettől aztán tényleg meghátrál és rájön, hogy élete legnagyobb baromságát készül elkövetni.
- Akkor lennél csak igazán nyomorult, ha az anyád lennék – lihegem két ökölcsapás között. Nem nézek a szemébe, tekintetemet a mellkasára szegezem, mert hát az van éppen szemmagasságban – De hidd el, ez is valami hasonló borzalom lesz – mintha valami lejárató kampányt szerveztem volna. Pedig biztos voltam benne, hogy erre az egyre nem lesz szükség, és most mégis úgy látszik, hogy történt valami, amitől Dolohov elvesztette szomorú módon a tökeit, és most önként a guillotine alá fekszik, mert… mert ekkora barom és kész.
Olyan érzés, mintha egyedül vívnék a szélmalmokkal, és mindenki csak röhögve nézné a próbálkozásaimat. Végső kétségbeesésemben megpróbálok gyorsítani kezeim mozgásán, erősebben csapni, de akkor már zárulnak az erős karok körülöttem. és olyan hirtelen szorulok hurokba, hogy szinte észre sem veszem, mikor történik az a pillanat, amitől már nem vagyok képes mozogni. Egész teste körül ölel, minden porcikámat betölti valami furcsa meleg. A teste közelségétől lehet, ebben a melegben csak úgy ontja magából a párát. Érzem, ahogy amúgy is forró bőröm méginkább felhevül. Érzem testének minden gramm súlyát, ahogy rámnehezedik, és egy pillanatig megroggyan a térdem. Csak nagysokára jut el a tudatomig, hogy ez most egy ölelés. Idegen érzés számomra, nem csak azért, mert Dolohov nem szokott ölelgetni, hanem, mert amúgy senki ezen a világon. Még a tulajdon anyám sem ölelgetett soha.
Olyan kétségbeesett arcot vághatok, de ezt nem látja, így az első ösztönös mozdulatommal ki akarok szabadulni. Fészkelődök, izgek mozgok, de tehetetlen vagyok, és akkor még meg is szólal. Olyan nyugodt hangon, olyan őszintén, hogy ha most nem lennénk egymásba kapaszkodva, én már le is estem volna a lábamról.
- Mit művelsz? Eressz már el! Mi a franc ütött beléd? – érzem, hogy szavaimnak nincs súlya, próbál marni, de a méregfogait már rég kihúzták, hatástalanították, megbénították. – Mégis mi a francról beszélsz? Hogy most már kész, ennyi volt? – nem tudom, mikor hagytam abba a kapálózást. Talán rájöttem, hogy úgyis magatehetetlen vagyok. De nem találom a helyem, az érintése kényelmetlen, érzem, hogy zsibbad a karom, és hogy a gusztustalan kölnije betölti az egész nyelőcsövemet. Érzem a kesernyést ízt a számban és a pára lecsapódik azon a felületen, ahol a bőre érinti az enyémet.
- Nem akarhatsz feleségül venni. Nem akarhatod ezt. Mi lesz Siljével? – amikor rájövök, hogy most először mondtam ki ezt a nevet, egészen finoman megborzongok, érzem, hogy libabőrös lesz az egész nyakam, hátam és karom. Silje, aki a legnagyobb anomália az életemben. Silje, aki képes arra, amire én sohasem lennék. És Silje, az egyetlen dolog, amiért valaha is irigy leszek Dolohovra.

 

Hát ilyen érzés Dolohov érzelmi hullámvasútján ülni, és tűrni, hogy egyik pillanatban felpofozzon, a másikban megcsókoljon, aztán rámvesse magát, majd meg akarjon ölni a lehető legválogatottabb módszerekkel. Nem is csoda, ha egészen felkavarodik a gyomrom. Amikor a szorítása enyhül, aztán hirtelen ellök magától, úgy érzem magam, mint egy utcára tett korcs kutya, aki már nem kell senkinek. Úgy nézek rá, egyetlen pillantás nélkül, mintha most vágott volna pofon. Tüntetőleg és ugyanakkor követelőzően. Azt akarom, hogy megint körém fonja a karját, különben esküszöm megint neki esek, vagy kilököm azon az átkozott ablakon, ha még több hülyeség hagyja el azt a mocskos száját.
Csak ontja magából, mint egy lemez, ami sosem akar lejárni, hiába ért már véget, tovább forog. Nem reagálok, nem szólok semmit, csak egy végtelennek tűnő pillanatg lehunyom a szememet. Mint gyerekkoromban, most is azt képzelem, ha én nem látom, akkor ő se lát engem. Hogy ez a tökéletes búvóhej. De a hangját nem tudom kizárni, sem azt az átkozott kölnit, sem az érintése melegének emlékét, ami még szinte most is égeti a bőrömet. Az utolsó mondatnál kénytelen vagyok újra kinyitni a szemem, de olyan hevesen ingatom a fejem, mintha ezzel bármt is elérhetnék. Mellkasom fel-le hullámzik beláthatatlan időközönként, a nyelvem hegyén van egy csípős replika, aztán egy másik, aztán egy harmadik verzió, de végül mindegyiket elvetem, mert túlságosan idiótán hangzik.
Azt hittem, hogy legalább Silje említésével helyre teszem a dolgokat, vagy legalább egy hangyányi kételyt ébresztek benne. Érzem, ahogy megfagy körülöttünk a levegő. Tekintetemet a megfeszült öklére szegezem, levegőt is elfelejtek venni, fekészülök minden zsigeremben, de a pofon nem érkezik.
- És elvárod tőlem, hogy feleségül menjek hozzád, miközben más nőkkel kamatyolsz? - sikerült végül feltennem a számomra legérdektelenebb kérdést. Mintha annyira zavarna, hogy más nőkkel hál. Velem úgyse fog, akkor meg élje ki valahol magát.
Azt hiszem, nem próbáltam eléggé. Amióta csak megkaptam apámtól a levelet, azóta hittem is meg nem is az egészet. De az elmém egy eldugott szegletében mindig reménykedtem, hogy ez csak egy vicc, egy gonosz és egyáltalán nem szórakoztató tréfa. Ezért ér fel egy hasbarúgással, amikor meglátom a dobozt a kezében. Nem látom a gyűrűt, csak a szilárdnak tűnő hélyat, de már az is elég, hogy rögtön hátráljak két lépést. Erőm sincs felemelni a lábam, csak csoszogva húzom a padlón végig.
Nem tudok Dolohovra nézni, minden figyelmemet leköti az az átkozott doboz. Nem akarok hozzáérni, pedig elém tárulkozik, kíváncsivá tesz és undorodom tőle ugyanabban a pillanatban. Kezeimet tiltakozva teszem hátra a hátam mögé, pedig ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy ha nem érintem meg, sohasem tudom meg, hogy igazi-e. Lehet, hogy az egész csak illúzó. Lehet, nincs is semmi abban a dobozban. Milyen jó lenne most, ha képes lettem megtanuli azt a rohadt patrónusbűbájt, hogy most használni tudjam a legigazibb és legvalóságosabb mumusom ellen.
Csak akkor szakítom el a tekintetem a dobozról, amikor Dolohov újra beszélni kezd. Először azt hiszem, azért méltatlankodik mert nem vagyok hajlandó a valószínűleg giccses és gusztustalan gyűrűjére vetni akár egy pillantást is, de nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Elkerekedett szemeket meresztek rá, amikor idegtépően nyugodt hangon ismerteti jegyességünk szabályait, mintha egy új albérletbe költöznénk éppen be és arról beszélne, hogy melyik héten ki veszi a wc-papírt. Nyár vagy tél? Mégis mi a kibaszott különbség, ha a végjáték ugyanaz?
Szédülök. Undrodom. Hányingerem van. Szó szerint. Érzem, hogy a reggeli, amit ma még a Black házban költöttem el, és az utolsó szilárd dolog volt, amit magamba erőltettem, mit sem sejtve arról, hogy mi minden vár ma még rám, fekfele kúszik a nyelőcsövemen.
Tekintetünk összefonódik. Nem ereszt. Salazárra, le fogom hányni. Hogy fog kinézni a szépen vasalt, frissn mosott ingje? Mi van,ha ezután már nekem kell kimosnom?
Szólásra nyitom az ajkaimat, de szavak helyett valami más jön. Olyan erővel ragadom meg és lököm félre az ablaktól, hogy én lepődök meg a legjobban. A követlező pillanatban ujjaim már ráfonódnak a kovácsoltvas, alacsony korlátra, ami szebb napokon az iszonyatosan büdös muskátlikat volt hivatott a nagy keskeny emeleti ablakpárkányon tartani, hogy ellenálljon mindenféle viharnak. Számból sűrű massza ömlik, hajam előre lóg, eltakarva a kilátást, de még jó is, hogy nem látok le, egészen biztos, hogy kiszédülnék.