Selwyn vs. Crouch

Elviselhetetlen itt rostokolni, miközben a Sötét Jegy ott lebeg a kastély felett, ragyogóan és tiszteletet parancsolóan, mint egy új csillag.
Ott lenne a helye a többiekkel. Még mindig látja maga előtt, milyen arcot vágott Dumbledore, milyen arcot vágtak mindnyájan, amikor fellőtték a Jegyet és a halálfalók elárasztották a Nagytermet, ott kellett volna maradnia, és pálcát fognia azokra a férgekre, akik még mindig nem hajtottak térdet a Nagyúr előtt. De szót fogadott. Azt a parancsot kapta, hogy ne fedje fel magát, és tartson a menekülőkkel, szívódjon fel, a Nagyúrnak nagyobb szabású tervei vannak vele, mintsem hogy erre pocsékolja az inkognitóját. Szép szavak. Legalábbis az, aki tolmácsolta a felsőbb akaratot, szépen fogalmazott. Szépen és gúnytól csöpögve. A menekülőkkel. Minden csepp vére keserű lett ettől az utasítástól. Tűnjön el, amíg a többiek szórakoznak, élvezik a Nagyúr hatalmának verőfényét, ő tűnjön el. Dumbledore nyája riadtan béget végig a Roxfort folyosóin az egyik titkos átjáró felé. Könnyű leszakadnia tőlük szándéktalanul is. Valami kintről eltévedt átok darabokra robbant egy ablakot, és a kicsik százfelé szaladnak szét. Még nem értik. Persze, jobb is, ha hagyják őket futni, még túl fiatalok ahhoz, hogy támogassák a Nagyúrt, elég, ha csak azok kapnak kóstolót az eljövendő szép új világból, akik már eléggé felnőttnek tartják magukat ahhoz, hogy tiltakozzanak ellene.
Végül egyedül marad az egyik folyosón. Menjen vissza, a parancs ellenére? Menjen utánuk, és maradjon ki az egészből? Addig tétovázik, amíg óhatatlanul le nem marad a lehetőségről, hogy beérje azt a csapatot. És aztán ki tudhatja, hogy melyik átjárót vagy titkos utat tűzték ki a tanárok? Millió van belőlük, és mindenki ismer egyet-kettőt, akinek nincs már rajta a tojáshéj a seggén, de mindegyiket? Talán csak a Potter-Black-holdudvar. Futni kezd, hogy megtalálja a fiatal és inkább rémült, mintsem lelkes mardekáros kölykökből álló csapatot, de mintha elnyelte volna őket a föld. Kezd pánikba esni. Nem mintha az zavarná, ahogy a túlfeszített átkok időnként megrázzák az épületet, a távolban felhangzó sikoltások, kiáltások sem borzolják az idegeit. De ha gyorsan ki nem talál valamit, itt fog ragadni, és a Nagyúr akaratával nem lehet vitatkozni. Ezt elcseszte. Nem is kell lebuknia, elég, ha valamelyik seggfej bemártja, hogy nem követte pontosan a parancsot (noha abban sem biztos, hogy az a seggfej tényleg a Nagyúr parancsát mondta, és vele akart kicseszni)…
A következő folyosón végül meglát egy ismerős tükröt. Erre már járt, és tudja, hogy mögötte egy üreg van, amiből valami járat indul az irányból ítélve a földszint vagy az alagsor felé, de sajnos akkoriban elszalasztotta, hogy feltérképezze, merre. A semminél viszont ez is jobb. Gyorsan bemászik mögé, és előhúzza a pálcáját.
- Lumos – leheli majdnem hangtalanul, és feszülten hallgatózik, mielőtt elindulna lefelé a repedezett, keskeny, csúszós lépcsőkön.

I´ve seen witches

Olyan az egész, mint egy jól megkomponált zenemű, amit azok a félkegyelműek az iskolai kórusban elő szoktak adni évnyitókor, Halloweenkor meg úgy egyáltalán bármikor, amikor alkalmuk nyílik, hogy mutogassák magukat. Emlékszem arra az alkalomra, amikor Evans egyszer szólózott és nekem minden egyes alkalommal borsódzni kezdett a hátam, amikor olyan iegesítőn magasra vitte a hangját. Most is valami hasonló érzés kerített hatalmába. A mindig ugyanannyi időköznyi morajlás, székhuzogatás, és átkok robbanása közepedte mindig, ugyanarra az ütemre felvisít valaki. A falak is beleremegnek, de az is lehet, hogy csak én remegek úgy, mint egy nyárfalevél.
Sohasem állítottam, hogy különsebben bátor lennék, és valószínűleg sohasem fogok azok közé tartozni, akik előrántják a pálcájukat, és szembeszállnak a halálfalókkal. Mégis egy pillanatig úgy tűnhetett, mintha erre készülnék. Mikor a halálfalók körülvették a Nagytermet, én teljesen ledermedtem, mozdulni sem bírtam, és míg a többiek kereket oldottak valahol Slughor mögé besorjázva, én azon kaptam magam, hogy a Nagyterem közepén állok, és a fülem mellett olyan válogatott átkok suhannak, amikről még sohasem hallottam. Persze nemártott volna, ha nem lógok el annyi sötét varázslatok kivédése órát, de már késő ezen picsogni, mikor elég valószínű, hogy jövőre már az sem lesz, ahol sötét varázslatok órát tartani. És talán én sem leszek.
Ez volt talán az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy futni fogok. Ahogy csak a lábam bírja, nem foglalkozni semmivel.
Még sohasem futottam. Mindig én bizonyultam gyengébbnek, és mégis inkább hagytam, hadd legyek boxzsák, mert annál rosszabb úgyse történhet. De most elkezdtem félteni a szánalmas kis életemet, és ez olyan erővel töltött el, ami egyenesen a lábamba összpontosult.
A néptelen folyósón nem volt szemtanúja senki, ahogy a tükör mögé bemásztam, lélekszakadva, levegőt kapkodva, a sötétben tapogatózva. Éppen csak egy pillanatra álltam meg, hogy rájöjjek, voltam akkora lúzer, hogy valahol elhagyjam a pálcámat és ezzel is leredukáljam a túlélési esélyeimet.
A falból kiálló köveken próbáltam fogást találni, úgy haladni lefele, lépésről-lépésre a csúszós talajon. A falak, mintha papírból lettek volna, a csata zaja idelent mintha méginkább hallatszott volna, mint a folyósókon.
Elég egy újabb visítás ahhoz, hogy hirtelen kimenjen az erő a lábamból. Az az erő, ami idáig vezetett, hogy gyáván és minden méltóságtól mentesen elbújhassak, most hagyott cserben. A fal mentén csúszok le és hiába kapaszkodok, nem ér semmit, csak lehorzsolom az ujjbegyeimet. Felszisszenek, és levegő után kezdek kapkodni. A járat mintha szűkebb lenne, mint az éjszakai kiruccanásaim alkalmával, és a hangok még hátborzongatóbbak, mint amikor még én is a nagyaterem közepén álltam. Aztán egy robaj zökkent ki a bénultságomból, ami egészen megrázza a falakat. A talajt alattam, és körülöttem a többit, ami körbezárt. Nem volt hosszú rengés, de nekem az örökkévalóságnak tűnt, és ahogy elül a robaj, érzem, hogy valami undok nedvesség folyik végig az arcomon. Ez a szaros iskola mindjárt összedől és engem is maga alá temet.
A robaj miatt nem tűnik fel, hogy valaki kinyitja fölöttem az ajtót, de a fény olyan erőszakosan tódul a retinámba, mintha kiakarná égetni azt. A kezem automatikusan emelem a szemem elé, és felfele pislogok, próbálom kivenni, hogy mi van a fényár mögött, de mukkanni sem merek. Egy pillanatig úgy érzem, itt a végzetem, rámtaláltak. De ahogy a szemem fokozatosan megszokja a fényt, úgy az alak is egyre jobban körvonalazódik. Nem nyugszom meg, nem bírok még mindig levegőt venni, csak érzem újfent a nedvességet az arcomon.
- Bazd meg, Crouch, te szerencsétlen, csukd már be azt az ajtót – kinomban csak ennyit bírok kinyögni, még mindig a lépcsőn térdepelve, de olyan vehemenciával kiáltok, hogy még én is meglepődök.

they´re burning for you my friend

Amikor meglátja azt a sötét, tömörnek látszó foltot a lépcsőn kuporogni, abban a szerencsés helyzetben van, hogy csak egy villanás a vegetatív idegrendszere huzaljain, aztán agyban már tudja, hogy neki nincs mitől tartania. Itt nem. Aki itt kuporog egy kibaszott lépcsőn, miközben újravakolják körülötte a kastélyt, az gyávább egy patikamérlegnél.
De azt, persze, nem lehet mondani, hogy nem rökönyödik meg, mikor a hajzuhatag megrezzen, és egyenesen belevilágít Selwyn arcába.
Selwyn.
Selwyn, akivel a világon semmi baj nem lenne, aki emelt fővel, egyenes gerinccel ücsöröghetne odalent a füvön, és szívhatná a cigijét, miközben szögre akasztanak Dumbledore talpnyalói közül néhányat. Elvégre nő. Semmit nem várnak tőle, csak hogy fogja be a pofáját az első vajúdásig, de láss csodát, ez sem megy neki. Selwyn, aki őbenne egy nagyon precízen felépült feltétlen reflex kulcsingere: szarkazmus, félmosoly, pálca feljebb. Önkéntelen visszamerülés tokától bokáig az ártatlan roxfortos basztatások babasírásillatú, égszínkék tavába. Tényleg azt gondolta, hogy gyereknek lenni nem jó?
Olyan, mintha újra kapna levegőt.
- Beverted a fejed, Selwyn? Ez egy tükör. - Amit egyből vissza is akasztott a helyére, egyébként. Pillantása megállapodik a lány fényes csíkokkal teleszántott arcán, és a saját halántékán még mindig a hisztérikus felcsattanás ritmusára rángatózik az a kanyargós artéria. Hülye tyúk. Majdnem elfintorodik, de győz a reflex, és a száján szélesebb farkasmosolyt ölt magára a metsző gúny. - Várj egy pillanatot, ezt nem hiszem el. Fordított nap van, vagy óh, nee, Merlinre, mégis beért az a rengeteg büntetőmunka? Úgy tűnik, mégsem dolgoztam hiába, hogy végre elkezdj tartani tőlem. Remélem, a vis maior ellenére is kipostázzák a prémiumomat őszig. - A még idebent is tompán hallatszó küzdelem zaja ellenére csevegő a hangja, nyugodt és fagyos, most keveredik bele csak némi él. - De nyugodtan szárítsd fel a könnyeidet. Bármilyen csábító is kettesben maradni veled ebben a sötét lyukban, miközben mindenki más leszarja, hova rejtem a hulládat, az alapvető házbecsület megköveteli, hogy ne nyúljak Dolohov cuccához.
Nem mintha olyan rohadt nagy figyelemmel követné, hogy kit kivel mikor jegyeznek el, elvégre ez a Mardekár, tulajdonképpen első óta ez megy, levelek és rivallók a házassági tervekről, a dolog csak annyiban változott, hogy most már a holnapról szólnak. Van, aki ezt diszkrétebben kezeli, mint mások. Van, akiket nem kell percenként leszedni egymásról. Például.
Az igazat megvallva, valahol bámulatos, sőt irigylésre méltó, hogy a szüleik mennyire megtalálták a tökéletes kombinációt. Selwyn abszolút az a lány, akiből még Szent Albus Dumbledore is ki akarná verni a szart, ha egyedül maradna vele öt percre, Dolohov pedig, nos... egy élő, bociszemű boxzsák? Valószínűleg ez a legjobb ajándék, amit valaha kapott. Nyilván jobban örült volna ugyanennek C-kosaras kivitelben némi farsúllyal, de istenem, seprűt se szín alapján választ az ember.
Olyan erővel rázkódnak meg körülöttük a falak, mintha közvetlenül a legközelebbi támaszfalba csapódott volna egy átok. Hm. Talán kezdi érteni Selwyn álláspontját. Lehet, hogy ez a búvóhely a visítozást tompítja, a detonációk viszont elviselhetetlenül felerősödtek. De akkor mégis miért van itt? Tökmindegy. Nem maradhatnak itt. Illetve ő nem maradhat itt, de ez már részletkérdés. A rázkódások ütemére pereg a vállára a por valahonnan fentről, felemeli a világító pálcát, hogy megnézze. Illesztésnek tűnik, mert ugyanabban a síkban több helyről is látja hullani a port. Remek. Igazán remek. Soha jobbkor. A Roxfort elég strapabíró, de beomlott alagutakról hallottak már mindannyian, amióta idejárnak, és nem is kellett hozzá a Sötét Nagyúr.
Hozzávágja a talárjából azt a mindig magánál hordott, élére vasalt zsebkendőt Selwynhez. A bergamott illata fullasztóan keveredik a felvert poréval, köhögésre ingerel. Vagy hiperventillációra. A legtökéletesebb hely és időpont, hogy elmélyítse a kapcsolatát egy labilis idegállapotú lánnyal. Kiváló. Pazar.
- Töröld meg az arcod, állj fel, és vedd már elő végre azt a kibaszott pálcádat - szisszen a hangja hirtelen türelmetlenül, ingerülten, de ez eltéveszthetetlenül parancs. Az ártatlan roxfortos basztatások kék tavában még mindig prefektus. Nem egy prefektus, hanem A. Mint mindenből. - Elindulunk lefelé, és az alagsorban megkeressük azt az átjárót Roxmortsba, amiről Goyle-ék pofáztak. Ha egyáltalán létezik - teszi hozzá ugyanazzal az egyszerre ingerült és halvérű hangsúllyal. - Mit gondolsz, menni fog idegösszeomlás nélkül, vagy kábítsalak el inkább most, és folytatod élőpajzsként?
Még körülbelül egy teljes percig hajlandó várni, mielőtt a hóna alá nyúlna, hogy felrángassa, és maga mögé vonja, hogy aztán végre elindulhassanak lefelé a lépcsőn.
- Egyébként is, hogy a picsába kerültél ide? Amikor elindultunk a Nagyteremből, még ott voltál.
Talán ha beszélteti, akkor képes összekaparni magát. Ő meg kibírja valahogy. Mondjuk legalább egy tíz percig, mielőtt felvágja az ereit. Selwynét.

I´ve seen witches

Valahogy mesterien értek ahhoz, hogy hogyan hozzam magam különleges odafigyeléssel összeválogatott megalázó helyzetekbe. Még csak erőlködnöm sem kell, adja magát az egész rohadt helyzet. Megannyi lehetőség lógott a levegőben, megannyi név és arc futott át az agyamon, hogy vajon ki talál rám ebben az állapotban, de valahogy sikerült minden várakozásomat felülmúlni.
Barty Crouch Jr. nem az az ember, akivel szívesen megosztok egy ilyen szánalmas intim pillanatot, tulajdonképpen senkivel az égvilágon nem akarom megosztani, de sokkal jobban örültem volna, ha valami ismeretlen halálfaló tör rám, aki azonnal pálcát ránt, és aztán valamelyik robbanás romba dönti az iskolát, és még csak senkinek fel sem merül, hogy esetleg gyáva cickány módjára itt lapultam az egyik titkos folyósó relytekében. Mártír lennék, minimum. Csak azt nem tudom, hogy vajon mióta érdekel egyáltalán, hogy mit mondanak rólam.
Barty Crouch Jr. azonban nem az az ember, aki valaha is megadná nekem ezt az örömet, nem addig, amíg legalább jól bele nem döngöli a földbe a maradék önbecsülésemet. Nem csoda, hogy ha méginkább zaklatott leszek. És az se csoda, hogy érzem, kettőnknek ez a hely már rég túl szűk.
Ugyanolyan felsőbbrendű éllel szól hozzám, mint korábbi éveink bármelyikébel. A prefektusi jelvény, amit idén a pulóverére tűzött már vajmi kevés újat hozott a történetbe. Hacsak nem lett még nagyobb seggfej, ha ez egyáltalán lehetséges már. Először nem válaszolok a baszogatására, még csak meg sem mozdítom a fejem, de időközben valahogy megtalálom a hangomat.
- Én a helyedben nem nagyon reménykednék. Ha ebben a tempóban haladnak, előbb dől ránk ez a rohadt iskola, minthogy megkapnád a lovagkeresztedet a titkos folyósón való ücsörgésért – nem akarom, hogy figyelmen kívül hagyjuk, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ide menekült. Alig hallom még a saját hangomat is, de azért remélem, Crouch füléig legalább eljutott az információ. Valljuk be, kettőnk közül most messze ő tűnik az életképesebbnek. De hát minden oka megvan arra, hogy örüljön. A gusztustalan, vérmániás oldal győzemli tamtamjait ma éjjel messze viszi szél. És őt ez látszólag kimondhatatlan elégtétellel tölti el. Kíváncsi lennék, az apja mit szól az egészhez. Ja nem, bocsi. Rohadtul nem vagyok kíváncsi se az apjára, se rá. Csak azt akarom, hogy elhúzzon végre.
Önkéntelenül emelem a kezemet az arcomnhoz, és érzem, hogy a fejembe tódul a vér. Dühtől izzó szemekkel nézek fel rá. Mint akin átgyalogolt egy csapat kentaur. Észre sem vettem, hogy bőgtem, és ettől csak méginkább megalázóvá válik az egész helyzet, arról nem is beszélve, hogy Dolohovra terelődik a téma. Tudom, hogy valahol ő is ott van a kastélyban. És titokban abban reménykedek, hogy otthagyja a fogát, de erre nem sok esélyt látok.
- Megnyugtató, hogy a becsület egy ilyen díszpéldányával hozott össze a sors – nézek rá cseppet sem elégedetten, de tudom, hogy legalább igazat mond. És ettől mérhetetlenül csalódott leszek. Ráadásul még a feltörekvő hányingeremmel is küzdenem kell, ahogy megérzem a bergamott illatát. Egy pillanatig csak bámulom a gusztustalanul rendberakott zsebkendőt, ami akár Crouch egész lényéről is elmondható. Nem bízom az összeszedett, és végtelenül magabiztos emberekben. Nem bízok én senkiben.
Lassan emelkedek fel, a lábam szinte már egészen elzsibbadt és olyan lendülettel kapok a zsebkendő után, olyan gyorsan törlöm meg az arcomat, hogy minél hamarabb elfeledkezhessünk erről a szánalmas jelenetről. Érzem, ahogy újra erő költözik a lábamba. Valami furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva végül Barty Crouch Jr. az aki túlélsre motivál és van ebben valami iszonyaosan nevetséges. Amit nem bírok magamban tartani és valami horkanásszerű, totál nőies hangot hallatok.
- Szerinted ha tudnám hol van, nem vettem volna már rég elő, te idióta? – utálom, ha hülyének néznek. Szerencsétlen, életképtelen, na igen, az mind elmondható rólam, de hülye az nem vagyok. Küldök felé egy gyilkos pillantást, és mielőtt még más is kikívánkozna belőlem, egészen a falnak simulok.
- Mi lenne, ha te mennél elől, ha már úgyis ekkora a szád – nézek rá egy pillanatig és próbálom olyan vékonyra összepréselni magam, ahogy csak tudom, hátha nem kell akkor hozzám érnie, amikor előre kerül. Még szerencse, hogy nincs nagyobb mellem vagy seggem. Khm.
- Ezt akár rólad is elmondhatnám – vonok vállat. Nem állok neki magyarázkodni Crouchnak. Soha. - Biztos vagy te ebben? Ki tudja hány lábbal a földalatt, velem. Nem fognak a kis pajtásaid hiányolni? - Élcelődésem tulajdonképpen alaptalan. Tudom, hogy sokan át állnak ezalatt a csata alatt Hozzá. De sohasem lehetett eldönteni az emberekről, hogy vajon csak keménykednek-e vagy valóban hozzá tartoznak, és ez Bartyról is elmondható. Seggfejnek seggfej, de sohasem gondolnám róla, hogy van annyi bátorsága vagy egyáltalán gyakorlati haszna, ráadásul ott van az apja a minisztériumban. De ez a túlzott fesztelenség, amivel ezt az egészet fogadta, bbizalmatanságra int.

they´re burning for you my friend

Van valami, ami annyira idegesítő benne, és nem ez a dafke nagypofájúság, ez az állandó, mazochista provokálás, hanem az, hogy olyan… olyan kibaszottul gyámoltalan. Ez az, ami folyamatosan dühíti benne. Ez már nem is harag. Ez félig gyűlölet. Kiállhatatlan, felfoghatatlan, gyűlöletes ennyire gyengének lenni. Látni se bírja.
Elengedi a füle mellett a megjegyzést. Várható volt. Ennél jobban is megerőltetheti magát a csaj, ha fel akarja cseszni az agyát.
- Bocs, hogy megszakítom az önsajnáltatást, de ha ennyitől összeomlik a Roxfort, akkor az alapítóatyák és -anyák nem gondolták át eléggé – fintorodik el ingerülten, és tényleg beleszivárog a hangjába egy kis lekicsinylés. Ez, ami most történik, semmi. Ez jutalomjáték az ilyen Greyback-féle elmebetegeknek. Stratégiailag jelentéktelen. Semmi mindahhoz képest, amit a Nagyúr tehetne, ha akarna. És amit idővel tenni is fog. – De ennél jobb rejtekhelyet is találhattál volna. Foglalt volt az összes seprűtároló, vagy csak nem lett volna elég otthonos, ha nem mások tuszkolnak be oda?
Nyugodtnak nyugodt, mint mindig, de nincs oka rá, hogy örüljön. Megalázott inkább. De ezt pont úgy nem akarja Selwyn orrára kötni, mint ahogy a diadalittasságot sem akarná, ha történetesen feldobná a felfordulás. De nincs benne része, és egyébként is, mindig is bántotta a szemét a fegyverteleneken való győzelem. Megtenné, persze, ha ura azt parancsolta volna, hogy vegyen részt benne, szívesen engedelmeskedett volna. Egyébként viszont visszataszítónak, primitívnek találja ezt a gyengékkel szembeni erőszakot, ami sajnos a Nagyúr követői nagyrészének sajátja. Itt van például Selwyn. Három pálcával a kezében és a vállára akasztott mugli kalasnyikovval is védtelennek számítana. Elég lenne összeragasztani a száját egy elsős szintű átokkal, és elég lenne. Plusz porig alázni mindazokkal a dolgokkal, amiket önként szolgáltat maga körül mindenki más kezébe – több, mint kielégítő. Sportot űzni a kínzásából viszont…
Remek, elfogadta a zsebkendőjét, megtörölte az arcát, innentől kezdve egy szempillantással sem emlékezteti rá, hogy bőgött. Igazság szerint pozitív csalódás, hogy ilyen gyorsan összekapja magát, úgyhogy ezt a nagylelkűséget veheti buksisiminek is. Inkább felejtsék el. Rohadtul kínos volt belőle ennyi is.
A halovány, újszülött majdnem-tisztelet ugyanazzal a lendülettel szerte is foszlik. Összevonja a szemöldökét, sőt szárazon, minden élvezet nélkül felnevet.
- Tehát hemzseg a kastély a halálfalóktól, és te ezt a pillanatot szemelted ki arra, hogy elveszítsd a pálcádat. Micsoda tehetség – bólint most már csak gúlyosan elismerő grimasszal. Végignéz rajta, ahogy a falnak simul (gyámoltalanság, kibaszottul idegesítő, ingerlő, ezerwattos gyámoltalanság), és úgy lép el mellette, hogy ne is súrolják egymást. – Selwyn, természetesen én megyek elöl – veti oda. – Ne maradj le.
Megindul, és igazít a pálcatartáson, hogy a végén a fénypont mindkettőjük számára bevilágítsa az előttük álló, meredek, barátságtalan lépcsőfokok körvonalait.
Felhorkant. Nem lepődik meg a feltételezésen. Azt gondolta, hogy a Mardekárban vérrel-verítékkel kiharcolt, korrekt pozíciója és a végzős aranycsapattal való felületes tűrhető kapcsolata ellenére háztársai közül még mindig róla gondolnák a legkevésbé. Elvégre, a név kötelez. És ő sosem mondott ki egyetlen átkot sem ok nélkül, a kínzás puszta szenvedélyéért.
- Te semmit nem tudnál elmondani rólam – szisszen a hangja hidegen, de harag csikordul benne. Mégis hogy meri csak úgy odasorolni valakik közé, akikkel talán azonos oldalon állnak, de inkább csak névleg. Azok közül, akik vele együtt megkapták vagy ezután kapják majd meg a Sötét Jegyet, talán féltucatnyian gondolják komolyan. A többiek az árral sodródnak. – Talán ha nem lettél volna öt évig elfoglalva azzal, hogy jobbnak tartsd magad mindenkinél, esetleg lenne valami fogalmad arról, kik a háztársaid. Nem, Selwyn, fogalmad sincs, miről beszélsz, úgyhogy inkább kussolj. – Tehetetlen és dühös. – Szerintem téged sokkal inkább hiányolnak odakint…
Bár ki tudja.
Talán ő is félreismerte az alapján, amit látott belőle. Végül is, ha tényleg feleségül megy Dolohovhoz, annyira nincs mitől félnie; Dolohov nem tűnik az örömmel osztozkodós típusnak. Tulajdonképpen most már szabadon vadászhatóból védett állatfajjá minősítették, és ki tudja, a hangos hisztik mögött elégedett-e a helyzettel. Neki mindegy: annyira nincs fából, hogy ne hasson rá a lány bicskanyitogató aurája, de erre a szintre, hogy engedjen a kísértésnek, egyelőre nem kíván lesüllyedni. Még a tanúja is utált lenni. Talán épp azért, mert Selwyn szenvedése újra meg újra emlékezteti rá, hogy ugyanolyan felsőbb célok nélkül való vadállat valahol mélyen ő is, mint a többiek, akiket méltatlannak tart a Sötét Nagyúr szolgálatára.
Egy darabig teljesen csöndben halad lefelé, a por pereg, aztán már nem csak egészen por, és a távoli kiáltások valami darabos zúgássá erősödnek, mintha egy méhkas belsejében lennének. Megtorpan.
- Állj – mordul, és felemeli a pálcáját, hogy jobban megnézze a mennyezet illesztéseit. Tényleg biztonságos itt továbbmenni, vagy az lesz a vége, hogy tényleg rájuk omlik ez az átkozott alagút?

I´ve seen witches

Attól még, hogy Barty Crouch Jr. valamit nagypofával, teljes bizonyossággal állít, még nem kell, hogy igaz legyen, de valami azt sugallja, jobb, ha most befogom a számat. Egyrészt, mert rossz ómen egy beomló kastélyról beszélni, aminek kvázi a rabjai vagyunk, másrészt meg nála van pálca, nálam meg rohadtul nincs. Nem mintha egyébként sem lenne mindegy. Ha úgy adódna, semmi az égvilágon nem védene meg Crouch-csal szemben, de minél kevesebbet agyalok ezen, annál könnyebb túllépnem rajta.
Szememben egy pillanatig mély megvetés villan a seprűtárolók említésére. Mármint nem mintha annyira felkavarna. Már rég túlvagyok a klausztrofóbiás rohamokon és már évek óta nem férek be abba az átkozott tárolóba.
- Az túl evidens lett volna. Egyből ott keresnének – mivel bizton állíthatom, hogy zömében mardekárosok a halálfalók oldalán harcolók és ugyanebből a halmazból kerültek ki azok is, akik tudnak a seprűtárolóban töltött délutánjaimról. Persze nem emiatt jöttem ide. Egyszerűen csak, mert itt remélek legalább valami kiutat. És nekem fáj a legjobban elismerni, de Jr. nélkül meglehet, hogy sohasem jutok ki innen. Bár az is igaz, hogy kurvajól működik a túlélőösztön bennem, de pálca nélkül, valljuk be, tényleg elég esélytelen vagyok. Persze a fiú erre is lecsap, és már érzem, hogy lassan feladom az egészet, és bevallom, hogy igen, ekkora béna vagyok – Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy pálcával vagy anélkül, nem túl jók az esélyeim – nem tudom, mi vezetett rá, hogy még én is magam ellen szurkoljak, talán csak egyszerűen fáradt vagyok ahhoz, hogy most hadakozzak. Mert ezt az igazság, rohadtul fájnak a lábaim, a fülem még mindig zúg, és olyan nehéznek érzem minden egyes porcikámat, mintha mázsás súly nehezedne rajtuk. Az sem kizárt, hogy ha megérem a holnapot, akkor olyan izomlázam lesz, hogy majd abba pusztulok bele. Nekem senki se mondja, hogy nem rohadtul kimerítő futni az életedért. És akkor jön egy ilyen kapitális barom, mint Jr. és még tetőzi az amúgy is felhőtlen partykedvemet. Legszívesebben mindezt hangosan vágnám az arcába, de aztán rájövök, hogy a csendben szenvedő típus vagyok úgy egyébként.
Visszafojtom a lélegzetem, amikor elmegy mellettem, hogy ne kelljen éreznem azt a szagot mégegyszer. Habár az enyém sem lehet sokkal kellemesebb, most hogy végigszaladtam az egész kastélyon és alaposan leizzadtam.
- Nem igazán értem, hogy mit aggódsz ezen annyit. Mármint ha lemaradok, és betemet majd a vakolat, akkor legalább erőfeszítés nélkül megszabadulhatsz tőlem – úgy indulok meg a nyomában, óvatosan lépve előre, mintha mezítláb egyensúlyoznék törött poharakon, és közben próbálok kikukucskálni a válla fölött, hogy legalább lássam, mi van előttünk, de a méreteinkből adódó alapvető különbségek ellenem játszanak.
- Hogy rohadnál meg, Crouch. Ne próbáld meg bevetetni velem, hogy indokolt ez a két feldoppingolt felkar a kvaff elkapásához – csattanok fel méltatlankodva, és éppen csak egy pillanatra érek hozzá, igazából azzal a szándékkal, hogy megtapogassam, igaziak-e vagy tényleg egy varázslat segítségével vannak felfújva, mint ahogy azt mindig is sejtettem. De aztán hamar rá kell jönnöm, hogy valószínűleg úgysem érezném a különbséget, úgyhogy hamar vissza is húzom a kezemet, főleg, mert ugyanebben a pillanatban szisszen fel dühösen, és egy pillanatig azt hiszem, hogy az érintésemmel sikerült felhúzni.
Nem sikerül rögtön elsőre levágnom, hogy mitől van most úgy oda, mert az egészen biztos, hogy nem amiatt van megsértődve, hogy szartam a fejére öt évig, nem, itt sokkal inkább arról lehet szó, hogy miért is van itt az alagútban. Mert sokmindent el lehetne mondani róla, de azt, hogy fülét-farkát behúzva rohanna fedezékbe, az biztos nem. Ahhoz túlságosan nagy az egója, túlságosan szomjazza a figyelmet és az elismerést. Az, hogy ezt nem kaphatja meg, olyan érzés lehet, mintha ráléptek volna a tyúkszemére, vagy még rosszabb: mintha az apja számításba sem venné, bárhogy is kapálózik az elismerésért. Vagyis tehette egykoron. Bizony, Barty Crouch az idősebbik sohasem járt el a csemetéje kviddicsmeccseire, sohasem küldött szívhez szóló, kedves ajándékokat, kisállatot, vagy buksisimit a fia tizenkét rohadt RBF-jének ürügyén.
- Lehet, hogy fogalmam sincs, hogy kik a háztársaim, és igazad van, rohadtul nem tudott érdekelni sohasem. És nem mintha ez az érzés nem lett volna kölcsönös – teszem hozzá az utolsó mondatot most már egészen halkan és mellékesen, majd újra megemelem a hangomat – De legalább nem vagyok olyan indokolatlanul átlátszó, mint te. Szóval hogy is volt az egész? Azt mondták, hogy őrizd a kijáratokat, vagy hogy rendelj előre hat hordó akácbort a Szárnyas Vadkanban, hogy a győzelemtől ittas halálfalóknak legyen mivel ünnepelni, miután felkoncoltak pár tucat tizenévest? – egy pillanatig szünetet tartok. Szememben valami különös diadalfény villan, ahogy érzem, nagyon közel járok – Egyszóval kispadra ültettek, már megint. És baromira rosszul viseled.
Továbbra is tapogatózva, de a tempót betartva haladok mögötte, kiélvezve most már minden pillanatot – Egyébként hogy értetted azt, hogy engem biztos hiányolnak? – szöget ütött a fejemben ez a megjegyzés, és őszintén nem tudom hova tenni. Mármint az tény, hogy a családom most már hemzseg a halálfalóktól, de azért az még mindig abszurd elképzelés, hogy ebből valaha is valami előnyöm származhatna.
Némán haladok még mindig a nyomában, amikor érzem a vakolatot a vállamra hullani, és a zúgás, amit korábban a csatazaj járulékának tartottam, most egyre hangosodni kezd. Annyira meglepődök, hogy még fékezni is elfelejtek és egyenesen Jr. hátába ütközök. Hogy ezúttal ne találjam magam a földön, a korábban becsmérelt felkarokba kapaszkodok. Igen, határozottan igazinak tűnnek. A zúgás meg egyre csak erősödik, és a vakolat is szaporábban hullik, majd remegni kezd a talaj. De az is lehet, hogy az a mennyezet. Nehéz innen bentről megállapítani. Szorításom erősödik, egészen belevájom a körmömet a bőrébe.
- Én sem vagyok mindig felhőtlenül boldog, ha igazam van. De most kurvára igazam volt. Ránk fog dőlni ez a kicseszett kastély – szavaimat mintegy cáfolja a hangom, ami nem nyivogós, nem ideges, mint ahogy azt mondjuk hasonló helyzetben elvárná az ember, hanem meglepően nyugodt, sőt, mintha tényleg örülnék valahol, hogy basszameg, igazam volt.

they´re burning for you my friend

Ha nem őrjítené meg azzal, hogy mennyire életképtelen, talán tudná csodálni, talán tisztelné azért, mennyire könnyedén képes beleállni saját maga lealázásába. Nem elég elnagyoltak a szenzorai ahhoz, hogy ne érzékelje, az önirónia is pajzs, az egyetlen, amit Selwyn nagyon is hatékonyan forgat. De olyan pajzs, ami nem érdemel tiszteletet önmagában. Ennyi.
Nem kommentálja a pálcával kapcsolatos kijelentést sem, bármennyire is igaz, mert ezzel megint csak annyira felbassza az agyát, hogy ha megpróbálna válaszolni rá, valószínűleg üvöltene. Üvöltene, hogy hogy lehet valaki ennyire életképtelen, amikor ránézésre nem született súlyos fogyatékossággal. És ha üvöltene, akkor ezután le kellene mondania a védjegyeként szolgáló, 0-24 gunyoros pléhpofáról. Úgyhogy inkább összeszorítja a száját, és inkább nekiveselkedik a lépcsőknek. Csak remélni meri, hogy most látja Selwynt utoljára, mert ősszel már el lesz foglalva azzal, hogy Dolohov első generációs tenyészfattyait hordja ki, mert ezt nem lehet elviselni (ez a gondolat annyival undorítóbbnak bizonyul még csak fejben kimondva is, mint az előre sejthető lett volna). Csak annyit kellett volna tennie, hogy megtanulja megvédeni magát, és békén hagyták volna. Ennyit. De akkor persze nem lehetne maga a megtestesült törött lábú őzike, és felborulna a tér-idő kontinuum, és megsemmisülne a világegyetem. Bassza meg magát Selwyn, bassza meg a méretre igazított, élére vasalt, kibaszott áldozatszerepét.
Prefektus vagyok – mondhatná a magától értetődőt, mert ez az első ösztönös gondolata a picsogásra, hamarabb gondol erre, mint arra, hogy fenn kell tartania az inkognitóját. De nem mondja. Nyilvánvaló és röhejes is egyben ez a nyálas, kisiskolás kötelességtudás. A lány meg csak aggódjon, ha ennyire feltételezni akarja, hogy mindjárt megfordul, és kinyírja. Mintha valaha is hozzáért volna. Mintha valaha is ráfanyalodott volna, hogy részt vegyen a kínzásában.
- Ne értékeld túl a helyzetet. Bármikor megszabadulhatok tőled erőfeszítés nélkül – közli szárazon, az érintés viszont annyira váratlanul éri, hogy belerándul, és az undor és az irritáltság valami nagyon idegborzoló keverékének hatása alatt bele kell taposnia a fékbe, mielőtt önkéntelenül is elkezdene arról beszélni (hebegni a kurva életbe hebegni), hogy ha Selwyn mondjuk nem kómában töltötte volna az elmúlt roxfortos éveket, tudhatná, hogy terelőposzton, a gurkók ütögetéséhez viszont indokolt, és hogy tűrhető terelőből van kettő a csapatban, őrzőből viszont… A hangjában azonban teljesen önazonosan és megnyugtatóan éles a gúny, amikor végül tényleg sikerül kipréselnie magából a megfelelő mondatokat. – Ez valami „itt a világvége, nem akarok baszatlanul meghalni” epizód felvezetője akart lenni? Mert kurva rosszul csinálod.
De értette az utalást, és minden további nélkül annyira félrehúzódik az útból, amennyire csak lehetséges, és féloldalasan nekisimul a falnak, hogy a középre tartott pálca fényében a másik is lássa a lépcsőfokokat. Ez viszont kényelmetlen és jelentősen lelassítja őket – bár valószínűleg kevésbé, mintha a fekete nyáj fehér feketebáránya kificamítaná a bokáját. Valahol mélyen talán azt is hiszi, hogy ezzel és a korábbi epés megjegyzéssel sikerül lezárni ezt a beszélgetést, és fegyverszünetszerű kussban hagyhatják el az alagutat. Aha. Pont így történik.
Annyira hirtelen fordul hátra, és állja el az utat ismét, hogy Selwyn egészen biztosan beleütközik, és beletörli a testmelegét, ami eddig is szinte sütötte a hátát, és lenyomja a torkán a félelmei fullasztóan addiktív verítékillatát, az egész nyomorult, tehetetlen, gyámoltalan, gyűlöletes kibaszott lényét. Torz testű árnyékaik táncot járnak körülöttük, ahogy a most az egyszer rosszul kontrollált haragtól remeg a kezében a pálca a végén a fényponttal. Hogyan átkozhatna meg valakit, aki önszántából kviblivé alacsonyítja magát, hogyan vághatná szájon, amikor csak egy nagypofájú, buta, ártalmatlan liba, ugyan hogyan, de Merlinre, rohadtul vágyik rá, hogy megtegye, ezt és még annyi mindent, csak fájjon neki, mert követeli magára a haragját a két nagy sötét szemében rázkódó pálcafény-tükörkép, a világítóan fehér bőre, minden, bassza meg, minden sejtje követeli, hogy bántsák.
- Nem tudsz te semmit – félelmetesen nyugodtnak hallja a saját hangját, pedig megbicsaklik a lefojtott indulattól, és a harmadjára elismételt szavakba könnyeden keserű mellékíz vegyül.
Aztán visszafordul, és mintha mi sem történt volna, ugyanúgy féloldalt a falhoz simulva tovább indul. Egy-két perc múlva még a kérdésre is válaszol, ugyanolyan hidegen és gúnyosan, mint az előző intermezzót megelőzően. Vagy még kegyetlenebbül.
- Gondolod, hogy van olyan buli, amit ne tudna feldobni a felkoncolásod? Lehet, hogy Dolohov istenfélő jó keresztényként várni akar az esküvőig, de kétlem, hogy a barátait is értesítette.
Blöff. De talán Selwyn se így festene, ha Dolohov nem lenne ilyen híresen önmegtartóztató, istenfélő jó keresztény. Vagy mégis. Fogalma sincs, mi rázná meg Selwynt és mi nem mindazok után, amit már végignézett belőle. A méltatlan és paradox módon kukkoló-taszuló gondolatok mindenesetre összemosódnak az omladozó mennyezet morajával és azzal, ahogy Selwyn ujjai a karjára szorulnak, és a körmei a bőrébe vájnak, és ez (a kis, finom körmök, a vékony ujjak, az érintés, a fájdalom, ~~Selwyn~~) olyan megalázóan, undorítóan, borzalmasan jó, miközben groteszk és gyűlöletes is egyben, hogy egyből kitisztul tőle a feje.
Vissza valószínűleg közelebb van, de felfelé kellene futniuk. Előre azt sem tudják, hova mennek, és ha beomlik az alagút, később omlik ugyan az aljáig, de a feljebb lezuhant törmelékek lavinaszerűen utánuk jöhetnek. Az alapokhoz közelebb eső épületstruktúrák viszont lehet, hogy stabilabbak. Két szar közül bármelyik szar potenciálisan élve temetéssel végződik. Néhány tizedmásodpercig mérlegel, aztán:
- Majd később gratulálok – sziszeg, és erőszakkal letépi magáról a lány ujjait, aztán ugyanazzal a saját magán vett erőszakkal nyomja a kezébe a pálcát, és maga elé rántja (nem sokkal később már egy egészen nagy darab hullik le a fejük mellett, vagyis leginkább Selwyn nagy pofája hűlt helyén). A derekánál fogva – stabilan, mert amilyen hülye, most fog elesni – előretolja az alagút biztonságosabbnak ítélt mélye felé, de ha nem lenne világos az utasítás, azért verbális instrukciót is ad. – Tartsd magasra a pálcát, és szedd a lábad! Képzeld, hogy üldözlek, ha ez segít.
Talán van az a helyzet, amikor nem tudna gúnyolódni. De ez nem az.

I´ve seen witches

Nem tudnám megmondani, hogy mit utálok a legjobban Juniorban. A fellengzős, leereszkedő stílusát, amivel minden egys alkalommal méltat, nem csak engem, hanem bármelyik másik nyomorultat ezen a földgolyón, vagy azt, hogy valami csodával határos módon a vesémbe lát, hogy olyan dolgokat mond a szemembe, amit senki más. Szeretném, ha most valahol máshol lenne, tök mindegy, hogy hol, csak ne itt baktasson előttem, de ha már itt van, legalább kíméljen meg a lekezelő modorától. Persze ez túl nagy kérés.
- Van egy olyan érzésem, hogy ha bármit osztanék vagy szoroznék ebben a helyzetben, már megtetted volna – ez egy olyan megállapítás, ami nem kívánna további magyarázatot, én mégis veszem rá a fáradságot. - De tudod jól, hogy csak szívességet tennél vele – tudom, tudja, nincs ezen mit lovagolni.
Sejtettem, hogy az érintésem majd kihozza a sodrából, de engem is meglepett, hogy mennyire. Egy pillanatig tényleg megszeppenek és csak bámulok rá, miközben ujjbegyeim annyira bizseregnek, hogy félő, leesnek a helyükről. Végül is lehetnél leprás is, az sem változtana sokat a helyzetemen.
Szemberöhögöm, de olyan szarkasztikusan, hogy ne legyen kedve még egyszer hasonlót feltételezni. Még, hogy én meg akarom baszatni magam vele.
- Végül is minden emellett szól. Én elbújtam ebben a sötét alagútban, hogy ha majd az utolsó partyképes férfi erre őgyeleg, akkor gyorsan rámásszak, mielőtt még minketten itt pusztulnánk – olyan gyorsan replikázok, hogy ne legyen ideje közbeszóli, de közben annyira erőlködök, hogy az egész mondandóm valahogy abba a groteszk irányba terelődik, mintha leplezni próbálnám az igazságot. Talán emiatt pirult ki az arcom is - De nem kell félned, te nem tartozol a partyképes férfiak közé. Meg vagy mentve – teszem hozzá sietve, és közben tűntetően olyan arcot vágok, mintha egy trágyagránátot tartana az orrom elé.
Ha volt az egész közjátéknak valami értelme, akkor az az volt, hogy legalább méltóztatott félrellni az útból, hogy én is lássam, hova tartunk éppen. Nem mintha egyébként változtatna ez bármit is a tényen, hogy rá vagyok utalva.
Tudom, hogy szavaimat nem hagyja majd szó nélkül, úgyhogy próbálok már előre felkészülni a közelgő viharra, ami mégsem érkezik. Diadalittas vigyor terül el az arcomon, amikor látom, hogy minden idege belefeszül, de mégsem megy bele a játékba. Milyen kár. El akarja venni az utolsó szórakozásomat is.
Már Dolohov puszta említésétől is kinyílik a zsebemben a bicska, de a kontextus az, ami igazán alpárivá teszi. Nem véletlenül ért ehhez Crouch a legjobban.
- Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinál Dolohov istenfélő keresztényként – alaposan tagolva, minden egyes levegővétellel préselem ki magamból a szavakat. Érzem, ahogy a lábam újfent megremeg már a gondolattól is, hogy egyszer majd mit fog művelni velem az a szennyláda, de ezt nem fogom Jr. orrára kötni. Jobban félek tőle, még mindig, mint egy csapat kiéhezett halálfalótól és ez azért elgondolkodtató valahol.
Fogalmam sincs, hogy vajon azért kezdem szaporábban kapkodni a lvegőt, mert ennyire felkavart ez az idióta, vagy csak egyszerűen csökken a nyomás. Valhol mégis a fejemre omló vakolat a legnyugtalanítóbb mindközül, és talán van ahhoz is köze, hogy hirtelen szó nélkül maradtam. Olyan öntudatlanul vájnak a körmeim a bőrébe, hogy csak akkor veszem észre, amikor Jr. erőszakosan letépi az ujjaimat a felkarjáról. Annyira zavarba jövök, hogy egy pillanatig csak mozdulatlanul állok, nem is ellenkezek, mint egy bábu, hagyom, hogy ide-oda rángasson, és ezzel valószínűleg megmentse az életemet. Persze ez első bliccre úgy tűnik, mintha azért húzott volna maga elé, hogy magát mentse, és az én világomban ennek valahogy sokkal több relevanciája van, mint az előbbi verziónak.
Azt sem tudom, hogy hogy került a pálca a kezembe. A markolata nyirkos és meleg és olyan hosszú, hogy egész biztos nem lehet az enyém. Hogy is lehetne, ha egyszer elhagytam menekülés közben?
Attól, hogy két erős kar fonódik a derekam köré, még nem érzem magam biztonságban. Az egész szűk folyósót betölti az ide-oda mozgolódó kövek moraja, és hunyorítanom kell, hogy legalább lássam a pálca hegyét, ami most az én kezemben világít. Mindjárt meghalunk, és nekem mi a legnagyobb problémám? Hogy mi a fészkes fenét keres Barty Crouch Jr. keze a derekamon??? És mi a francért félek annyira attól, hogy egyszer elenged?
Persze valahol ezt meg lehet magyarázni, és valószínűleg nem a fermonoknak és a testmelegnek van köze hozzá, csupán a szomorú tény zavarhat hogy ha elenged, tuti nem állok meg a saját lábamon.
Méltatlankodva pillantok hátra, de azzal már taszít is előre az alagút mélye felé, én meg valami csodálatos módon nem esem össze az első pillanatban. A falat tapogatva futólépésben haladok lefele. Igaz, hogy jó és tapasztalt futó vagyok, de azért az akadálypálya már egy másik szint. Az sem tudom, hogy Jr. még a nyomomban van-e, a fentről jövő zajok elnyomják az esetleges lihegését.
Olyan erővel szorítom azt a nyomorult pálcát, mintha a karomhoz lenne nőve, a szapora levegővételek közben meg annyi port nyeltem, hogy annál több már csak az orromban lehet. A lépcső meg nem akar végetérni. Esélyes, hogy ha az adrenalin nem futkosnak kétszázzal az ereimben, már rég halott lennék. Nem, nem Barty Junornak köszönhető ez.
Hiába van a kezemben az a rohadt pálca, és világítja meg előttem a teret, minden olyan gyorsan történik, hogy még csak fékezni sem tudok, azzal a lendülettel, amivel fentről elindultam, beleütközöm az előttem álló kőfalba.
Fájdalmas nyikkanást szakad fel belőlem, ahogy a vállam a falnak csapódik, de annyira dolgozik bennem az adrenalin, hogy nem foglalkozok vele. Hanem azonnal tapogatni kezdem, hátha kikerülhető, hátha csak egy rossz vicc, de nem az.
- A francba! – mindössze ennyi telik tőlem, meg egy kevésbé jól irányzott rúgás a kőfalba. Mintha a szívem a fülemben zakatolna. Nem hallom a fejünk fölötti dübörgést, de persze ez nem azt jelenti, hogy elmúlt volna a veszély. Kétségbeesett arccal fordulok hátra, nem foglalkozva az arcom elé hulló csapzott tincsekkel.
- Gratulálok, kitűnő ötlet volt lefele menekülni. Úgyis mindig mélyen fekvő sírra vágytam - szólalok meg két levegővétel között. Hangom egészen megremeg, és szinte felnyársalom a tekintetemmel Juniort. Mert hát ki lenne a hibás, ha nem ő?

they´re burning for you my friend

Annyira nyugodt ez a megjegyzés, hogy csak azért is mondani kell rá valamit, hogy tudja, ő aztán nem veszi be ezt a kényelmes mártíromságot. Megpróbál mondani rá valamit.
- Ha ezt tényleg így gondolnád, te is tehetnél érte. – Tudja, hogy hangzanak a szavai, pedig nem feltétlenül abban az értelemben mondja, hogy Selwynnek magának kéne felvágnia végre az ereit. Sőt. Az semmivel sem érne többet a szemében. Épp csak valamivel aktívabb módja lenne az abszolút megadásnak. – Kicsit hisztizel, kicsit csapkodsz, kicsit toporzékolsz, de azért végső soron jó így neked. Kényelmes. Megszokott. A világon semmit nem tennél, hogy máshogy legyen. Úgyhogy kérlek, kímélj meg az üres önsajnáltatásodtól.
Hátrapillant, ha csak futólag is. Azt hitte, hogy erre most felrúgja hátulról, a messzi földön híres, cseppetsemmardekáros sunyiságával, vagy legalább zavarba jön, és káromkodni fog, vagy valami. De nem jön zavarba, pislog kettőt az idegesítő, mélységes őzikeszemeivel, aztán kiröhögi. Persze, még ha zavarba is jött volna, a helyzet nem kedvez annak, hogy kiélvezhesse a diadalt, tekintve, hogy háttal neki tapossa az egészségtelenül repedezett lépcsőket. Meg aztán tényleg tökmindegy.
Kár, hogy annyit pofázik erről, és szokás szerint semmi értelmeset, hogy amíg hallgatja, unalmában már az is eszébe jutott, hogy elképzelje. Hogy voltaképpen milyen lehet Selwyn egy ilyen armageddonfűtötte félórában… De nem, ezt egyszerűen nem tudja elképzelni. A testét, persze, igen, arról vannak elképzelései, de azt, hogy egyébként milyen, azt nem. Senkivel nem látta publikusan enyelegni. Még csak ábrándos pillantásokat se látott tőle a kedvenc nem-mardekárosai felé. Talán a lányokat szereti. Vagy a kentaurokat.
Elvigyorodik, Selwyn úgysem láthatja, legfeljebb majd a hangján hallja. Ki gondolta volna reggel, hogy még ma ilyen mélyre kell süllyednie.
- Ó, köszönöm. – Emeli hálás intésre a pálcátlan kezét, és csettint hozzá. – Gondoltam, hogy ameddig nem keverek le neked két-három pofont, esélyem sincs nálad, de azért mindig jól esik a megerősítés.
Mi sem mutatja jobban, hogy sikerült láthatóan lehiggadnia, mint hogy Selwyn se forszírozza tovább a témát, és így a labda újra nála van. Lenyűgöző, mennyire rá tud feszülni Dolohovra. De ő se mondta volna persze, ha nem tudná, hogy elevenébe talál. És ezek ketten összeházasodnak. Valami nagyon bizarr Stockholm-szindróma lehet ez.
- Várj csak… tényleg. Nekem nincs – fintorodik el önkéntelenül. – De szerintem nem kell aggódnod. Miután végigkefélte a fél Roxfortot, kétlem, hogy túlzó igényei lennének. Csak tedd, amit szoktál. Szorítsd össze a szád, rogyj össze dekoratívan, beszélj csúnyán, ilyesmi.
Vagy a pálca teszi, vagy a szemét szavai, vagy végre tényleg kifizetődik a sok kergetés, mert Selwyn annyira gyorsan üget előre, hogy szabályosan lemarad mögötte, és hiába nyúlna érte (hogy ne tegye tönkre az ő pálcáját is, mi a faszért adta a kezébe, mégis mi a faszért), hogy visszarántsa, amikor felvillan előttük az alagút vége (vége, baszdmeg, hogy lehet vége), túl messze van, lépésekre, a keze csak a levegőt markolja, és Selwyn olyan erővel csapódik neki a kőfalnak, hogy még ő is felszisszen. Aztán egyből a pálcára pillant. Az úgy tűnik, rendben van, legalábbis még világít a hegyén a fény.
Szeretne káromkodni, de a lány megteszi helyette, úgyhogy inkább hallgat, és vérszomjasan néz körül, tapintja végig a köveket ő is, hogy hol a picsában van az út, mert lennie kell, bassza meg, lennie kell. Mintegy mellékesen rángatja el a faltól a felkarjára marva, mielőtt még komolyabb kárt tesz magában (és a pálcájában), sőt ha huzamosabbnak látszik ez az önbüntető házimanó-komplexus, netán idegroham van készülőben, akkor még arra is hajlandó, hogy lefogja egészen, ami más körülmények között zavaróan hasonlítana egy ölelésre.
De nincs szüksége a vádló őzszemekre. Pontosan tudja, hogy az ő hibája, elvégre kettejük közül ő hozott döntést, övé a felelősség. De a mea culpával most nem sokra mennek. Állja a tekintetét.
- Akkor feküdj le megdögleni – szól rá ingerülten inkább, mintsem nyilvánvaló rettegéssel, és kiveszi a kezéből a pálcát (próbálja, tényleg próbálja úgy, hogy közben ne érjen hozzá, de összesúrlódnak az ujjaik, és az idegrendszere emlékszik az előbbi zárlatra, újabb áramütés, viszkózus borzongás, dögölj meg, Selwyn, feküdj csak le, és dögölj meg, ha annyira vágysz rá), végighúzza rajta az ujját repedést keresve, ne, csak ne most. Az ujjbegyében ugrál a pulzusa, nem is fog fel semmit a tapintás ingereiből. Biztosan nem repedt el. Biztosan. Majd később megnézi. A fülében dobog a szíve. De a hangja legalább szilárdnak hallatszik, miközben körbehordozza a remegő fényt, hogy alaposabban megnézze ezt a falat. Puszta rutin. Mert amúgy csak a pálca remeg. Nem a keze. – Ez egy átjáró. Nem lehet zsákutca a vége. Biztosan van valami trükkje, vagy…
Mormogásba fullad a hangja, igen, ez így logikus, ennek így kell lennie, de hol van itt bármi jelzés vagy a többitől eltérő kődarab vagy bármi? Rákiáltja az első fél tucat varázslatot a falnak, ami eszébe jut, mágiafelismerő, felderítő, leleplező bűbájokat, de semmi. De legalább a morajlás se hallatszik. Itt legalábbis. Pár kisebb kődarab kacsázik le a lépcsőn melléjük. Megemeli a pálcát, pár aranyló fénypászmát küld a mennyezet felé, ártalmatlan szikrák hullanak vissza a vállukra.
- Úgy tűnik, hogy ez szerkezetileg egy másik épületrész, mások a kövek, a stílusa sem hasonlít. Egyelőre stabilnak látszik – állapítja meg a legközömbösebb, leghűvösebb hangján, hátha ezzel képes megnyugtatni Selwynt is. Kis törmelékdarabkák pattognak le a lépcsőn. Ja, lehet, hogy ez a rész nem fog rájuk omlani, de ha a lépcső fölött leszakad a mennyezet, az pont akkora szopás lesz. De ezt inkább nem említi meg. – Csak ki kell találnunk, hogyan nyílik… - Tapogatja végig újra a köveket, megint nem talál semmit, aztán Selwynre néz kutatóan, még a becsmérlés is kifogyott a pillantásából.
- Megsérültél? Mert nem hiányzik, hogy még téged is cipelhesselek – teszi hozzá azonnal. Magához képest már vérszegény a gúny a hangjában.

I´ve seen witches

Ha akarnám se tudnám titkolni a kóros mazochizmusomat, de hogy valaha esetleg valami komolyabb megforduljon a fejemben? Jó, az is megtörtént már, de ha valaha ki akarom nyírni magam, annak biztosan nem lesz köze Juniorhoz. Bár, ha így folytatja, lehet hogy tényleg öngyilkosságba kerget a baszogatásaival. Választanám a bogyókat, a konyhakést, a kötelet, a fejre húzott zacskót, bármit, csak ne kelljen még tíz percet vele összezárva lennem. Érzem, hogy a szavai a húsomba marnak, tökéletes célba találnak és ettől egy pillanatig annyira zavarba jövök, hogy azt sem tudom, mit mondhatnék védekezés képpen.
- Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha inkább egyedül, csendes magányomban merülhetnék el az önsajnálat bugyraiban. Végső soron én voltam itt előbb. Igazán kereshettél volna magadnak valami más búvóhelyet, de nem, neked ide kellett jönni, hogy életem legfaszább napját még pazarabbá tedd – nem is akarom, hogy válaszoljon. Nem is akarok hozzászólni. Jobb lenne, ha inkább csendben maradna, de lehet ezt csak úgy tudnám elérni, ha fejbevágnám valamivel, és pár órára elájulna. Vagy ha az omladozó alagút megtenné helyettem a piszkos munkát és maga alá temetné. Túlságosan is olyan helyen kavirnyászik, ahol egyébként semmi, de semmi keresnivalója.
Majdnem elvétek egy lépést, amikor újra megszólal, mert egy pillanatieg tényleg voltam olyan naiv liba, hogy elhittem, ezután már csendben marad. Érzem, hogy az arcomat elönti a pír, annyira forró, hogy akár tojást is lehetne rántani rajta. Összeszorítom a számat, éppen csak toporzékolni felejtek el, és drámaian összezuhanni, egyébként minden stimmel.
- Ó, a pofon ide kevés. Nem árt, ha meg is rugdosol egy kicsit, és a fojtogatást se feledjük... szóval tényleg nem érdemes vele fogalalkozni, mert ha nem vagy elég brutális, akkor nem is élvezem – érzem, hogy egy hatalmas gombóc növekszik a torkomba, amit nem tudok lenyelni. Leagszívesebben kiköpném. Mondjuk Crouch szemébe egyenesen. Cseppet sem vagyok elragadtatva, hogy én és a nem létező szexuális preferenciáim vannak éppen terítéken. Nem akarom felvenni, nem akarok belegondolni, és mégis akaratlanul felsejlenek az emlékeimben olyan képek, amiket képtelen vagyok kitörölni. Próbálom kontrollálni a remegést, hogy a lábamról ne terjedjen tovább, de nem megy, érzem, hogy a kezem is beleremeg már. Akárcsak a gyomrom. Mintha újra átélném egy hosszú, kínos pillanatig, hogy milyen amikor Dolohov karjai erőszakosan körülzátnak, nem engenek menekülni, milyen, amikor a teste egészen nekem feszül.
- Túl nagy kérés lenne már, hogy befogd végre a szádat?? - olyan hangosan, olyan hisztérikusan csattanok fel, hogy még én magam is meglepődök. Nem nézek rá, a földet bámulom. Ha arra várt, hogy ezután most valami csattanós replika érkezik, akkor most biztos csalódást okoztam. De leszarom.
Tényleg ki akarok jutni. Hála neki, érzem, hogy minden porcikám meglepő módon most a menekülés mellett teszi le a voksát, és még a saját testi hiányosságaim sem gátolnak meg abban, hogy az életemért rohanjak. De főleg, hogy megszabaduljak tőle.
Azt hiszem, ebben az idegállapotban talán elkerülhetetlen is volt a kőfallal való találkozás. Ha egy bazinagy barlangi troll állt volna elém, én azt sem vettem volna észre. Rohadjon meg Crouch, a francba is. Minden egyes nyilalásnál ő jut eszembe, és szerencsétlenségemre ezek egyre erősebek lesznek, amikor abbahagyom a fal tapogatását, vagyis pontosabban amikor elkapja a karomat hátulról. Ahelyett, hogy lecsillapodnék, csak méginkább rángatózni kezdek, próbálom magamat kitépni a szorításából, de hatástalan, mert olyan szorosan tart. Pedig esküszöm, most úgy felpofoznám, vagy belérugnék. Bármi, csak fájjon neki.
Amikor rájövök, hogy hasztalan az egész, aztán fokozatosan csillapodik le a testem, és legnagyobb meglepetésemre ez tényleg működik. A szorítás enyhül, végül már csak a kezének a nyomát érzem, ahogy égeti a bőrömet. Odanyúlok frissen felszabadult kezemmel, és mintha egy nyílt sebet próbálnék lefedni, úgy tapogatom. A nyilallások egy előre kiszámolt ütemben érkeznek, miközben továbbra is őt fürkészem szemrehányó tekintettel, majd a pálca végéről záporozó szikrákat. Crouch elszántnak tűnik, de persze mind hatástalan. Hiába az életemről van itt most szó, mégsem tudom elrejteni kárörvendő vigyoromat a hiábavaló próbálkozásai láttán. Tehát Barty Junior sem tud az égvilágon mindent. Ez felettébb megnyugtató, és ugyanakkor kétségbeejtő is.
- Tehát fogalmad sincs arról, hogy kell kinyitni. Legalábbis a mellékelt ábra ezt mutatja – állapítom meg mindenféle részvét nélkül. Kezemet még mindig a sajgó vállamhoz szorítom, nem mintha ettől jobb lenne vagy valami. - Nem kell cipelned. Nem mintha ezek után még egyszer elkövetném azt a végzetes hibát, hogy megbízok benned– olyan dacosan húzódik el, hogy még véletlenül se érjen hozzám még egy újjal sem. Ha megteszi, akkor egészen biztos felrobbanok, mert annyi feszült kis góc növekedik már a bőröm alatt. Inkább hátat fordítok neki, ezúttal a lépcsőnek szentelve, legalábbis látszólag a figyelmemet, de egyszerűen képtelen vagyok összpontosítani. És kimásznál, bassza meg a fejemből? Így képtelenség gondolkodni N em mondom ki hangosan, de ezt szeretném a fejéhez vágni. Helyette inkább hallgatok, csak akkor szólalok meg, amikor a fény elkezd pislákolni. - Mi lenne, ha rendesen fognád azt a rohadt pálcát, Crouch? Csak nem beijedtél? - fordulok hátra egy lendülettel, de mielőtt még megmoccanhatnék sűrű sötétség ereszkedik ránk.

they´re burning for you my friend

- Legközelebb majd szólj előre, hogy nem szeretnék tömegsírt, és akkor távolmaradok a választott nyughelyedtől – mordul vissza félszívvel, igazából ez a megjegyzés túl vértelen volt ahhoz, hogy reagáljon rá, de valamiért Selwyn egész lénye kényszeríti, hogy folyamatosan kontrázzon és kontrázzon, még akkor is, ha néhány lábbal lejjebb kell süllyednie annál, mint amit érdemesnek tartana egy puszta szóváltás kedvéért.
Selwyn végre rendesen beleáll az oltásba, ahogy azt várta tőle, csak a hangja hangzik egy kicsit máshogy, mint szokott.
- Asszem, a nyilvános megerőszakolás kimaradt. Akkor az nem alapfeltétel ahhoz, hogy elhívjalak majd a karácsonyi bálra? – érdeklődik tettetett udvariassággal, pedig ott se volt az ominózus nagyjeleneten (kivételesen, hála istennek, különben biztos megpróbálta volna leszedni róla, csak a közszemérem meg a házirend kedvéért, nyilván), csak mesélték neki, hogy Selwyn felszólította jövendő hitvesét, hogy részesítse a Dolohov-féle speciális kezelésben…
Aztán valahol váratlanul éri az átmenet nélküli hisztérikus kifakadás. Valahol nem. De valami iszonyú, nyálkás elégtételt, sőt diadalt érez, hogy szinte felfordul a gyomra tőle. Pontosan érzi, hogy ezzel megbaszta a saját, felsőbbrendűnek gondolt erkölcsi normáit, mintha egy nyomorékot rúgdosott volna össze, de paradox módon mégis annyira jóleső, hogy Selwyn ki tud akadni ettől a Dolohov-témától, hogy az már önmagában is elviselhetetlen. A saját morális bepiszkoltsága tudata nélkül is. És ez annyi különféle, az alapvonalhoz képest pszichotikusan intenzív indulat, hogy a biztonságos, steril hidegségéhez szokott idegrendszere menten szétrobban, ha még valamit éreznie kell. Pedig ha ennyire kibukik tőle, ha volt valami őszinte az eddigi viselkedésében, akkor biztosan nem akar hozzámenni. De mégis hozzámegy, tehát találnia kell valami beteges élvezetet a helyzetben. De akkor mért bukik ki? Felfoghatatlan. Őrület.
Rendben. Befogja. Méghozzá szó nélkül. Legyen gyereknap.
Viszont amikor már percek óta falják egymás után a lépcsőfokokat levegőt kapkodva, a csend, amibe csak a saját lépéseik, saját zihálásuk keveredik, és a moraj, a koppanások, a reccsenések, a puffanások, na, ez az úgynevezett csend kibírhatatlan. Az adok-kapok legalább elfeledtette a stresszt. Mert attól, hogy ő minden morzsányi akaratát megfeszítve egyben marad és nem esik pánikba, még tisztában van azzal, hogy a helyzetük szorult, ha nem is kilátástalan. De elég egy rossz helyen lezuhanó kőtömb, és könnyen azzá válhat…
Vagy egy zsákutca, izmos, legalább tizenöt hüvelyk vastag kőfallal a végén. Ami biztos (biztos? a Roxfort egy büdös, álnok, hazudós kurva), hogy átjáró, de egyikük sem ismeri a titkát.
És csak egyiküknél van pálca.
És akkor Selwynen tényleg eluralkodik az ideggyengeség.
Dühödten és makacsul szorítja magához a rángatózó, meleg, filigrán testet, ezt a sajátságosan felzaklató testet, ami mindenféle váratlan és szennyes és groteszk impressziót kelt benne így, ahogy vonaglik a keze között, és legszívesebben ellökné magától, mintha égetne, mert Selwyn húsa szabályosan éget, és minél tovább tart az egész, annál inkább olyan, mintha ölelné, és ez még ebben a helyzetben se normális, sőt nevetséges, sőt fel kéne pofozni, hogy helyrebillenjen a világ egyensúlya. Amint egészen biztos, hogy megnyugodott, és az utolsó vergődések is lecsengtek, úgy engedi el, mintha egy denevérguanós hordót kellett volna magához szorítania. És aztán persze nem pofozza meg, nem tépi meg a haját, és még csak nem is tesz gúnyos megjegyzéseket. Inkább úgy viselkedik, mintha az egész meg sem történt volna. Végül is, mi? Nem történt semmi.
Elkapja ugyan a pillantását a kárörvendő vigyorgása felett, de erre se reagál, csak egy savanyú visszanézéssel.
- Én sem látom, hogy te sietnél megmondani a megfejtést, Selwyn – morogja egyre ingerültebben és majdnem türelmét vesztve. Elvégre ketten vannak ebben a kibaszott zsákutcában, az egy dolog, hogy ő, mint az egyetlen jelenlévő kompetens lény, nyilván többletfelelősséggel bír, de azért Selwyn is megerőltethetné magát, ha már sikerült észhez térnie a rohamából.
- Hogy mi? – kérdez vissza meghökkenve, rá abszolút nem jellemző szétszórt pongyolasággal, és egy pillanatra abbahagyja a fáradhatatlan kutatómunkát. Hogy még egyszer megbíznia? Mert megbízott? Mármint nyilván, hogy megbízott, elvégre ő egy értelmes életforma, például nem hagyja el a pálcáját, túljutott a másodéves szintű varázslatokon, persze, hogy lehet bízni abban, hogy tudja, mit csinál, vagy hogy egyáltalán csinál valamit…
Megbízott benne, a halálfalóban, ha már annak gondolja. Megbízott. Még elvei sincsenek. Vagy logikája. Vagy mi a faszról beszél.
Mindenesetre eszében sincs újra hozzáérni. Végre visszafordul a falhoz, próbálja összeszedni magában a koncentrációt újra, megemeli a pálcáját, vannak még felderítő bűbájok, van még annyiféle varázslat, amivel próbálkozhat, előbb-utóbb rá fog jönni, persze, hogy meg lehet benne bízni, akkor legyen mondjuk…
A pálca izzani kezd a kezében, átforrósodik a verítékező tenyerétől csuszamlós nyél is, az egyenletes fénygömb eltorzul, aztán csak szikrákat okád magából, és az az igazán borzasztó, hogy ahogy lenéz, a torz, önmagát csúfoló fényben már látja, de ha nem is látná, tudja, minden sejtjével érzi, hogy mi történik, és nem tehet ellene semmit. A pálca, az imádott pálca, amely majdnem hat éve kiválasztotta magának, hosszában kettéhasadt. Eddig is csak a gazdája akaratának nyers, primordiális mágiája tartotta egyben. És most már nincs, ami egyben tartsa. Az utolsó, amit még hall, mielőtt lezuhanna a dobhártyáira tébolyult kétségbeesés üvöltő csendje, az a delikát, fásult kis reccsenés, amellyel a pálca kileheli magából a lelkét, miután a belsejében elporladt egy rég holt sárkány szívizomhúrja. Tulajdonképpen Selwyn hangja is csak valami hangtompító üvegen túlról érkezik.
Már csak élettelen fadarab, amit görcsösen szorongat a kezében, izzó, égő fadarab. Valahol a tudata perifériáján érzi a gyomorforgató, csípős bűzt, de nem érzi a fájdalmat, ahogy a tenyere is megperzselődik, mert nem engedi el, úgy szorítja, mintha eggyé akarna válni a szikomorvesszővel, úgy, ahogy a pálcájával tudott. Aztán kialszik az utolsó szikra is.
Sötétség. Vakság. Vége.
Végtelenségnek tűnő másodpercekig csak áll mozdulatlanul, szinte nem is lélegzik. Hirtelen ereszti el a botot, most már megvan a fájdalom, ahogy kicsúszik a hólyagosra égett tenyeréből, de az csak az utolsó csepp a robbanni készülő idegeinek. Hirtelen ugrik neki a kőfalnak két ököllel, vakon, mint az előbb Selwyn, csak több izomból, valódi, begyakorolt erővel, üdvöltés és szitkok nélkül, csak a küszködő, gyűlölködő lélegzetvételei hallatszanak, csak egy-egy fojtott nyögés szakad fel a torkából az erőfeszítéstől, miközben rommá veri a saját kezét a részvétlen köveket, megérdemli, mert az ő hibája, a hibája, ő döntött rosszul, rosszul döntött, mért indult lefelé, mért adta oda a pálcáját, mért lépett be a tükör mögé, mért maradt le, mért bizonytalanodott el, akkor talán a pálca egyben maradt volna, mért, mért, bassza meg, bassza meg, bassza meg, itt vannak, pálca nélkül, nincs tovább.
Aztán néhány perc után ugyanolyan átmenet nélkül, ahogy kezdte, abbahagyja. Hallatszik az is, ahogy magától értetődő, kiüresedett, jelentés nélküli nyugalommal lenyalja a vérét az ütésbe görcsösödött ujjperceiről.
- Selwyn. Hol vagy. – A hangja annyira rekedt, mintha nem is az övé lenne. De egyben olyan félelmetesen kifejezéstelen is, mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna. – Be kell húzódnunk a bal oldali sarokba. Ott mélyebb a beugró.
Nem teszi hozzá, hogy további nyomós okot jelent, hogy a lépcső ívéből és meredekségéből ítélve oda fognak utoljára legörögni és bepördülni a lépcső feletti mennyezet darabjai, ha egyszer megindulnak. Kis idő után (nem hallja a morajlást, most épp, de annyira nem hall semmit a világon, hogy talán meg is süketült, nem csak megvakult), erőszakosan megmozgatja az ujjait, fájdalom, józanít, cirógat, otthonos; újra lenyalja a kézfejét, és újra megszólal.
- Vagy megpróbálhatsz visszamenni. Veled megyek, ha akarod. Elöl, nyilván – vonja meg a vállát, és automatikusan kinyújtja a karját, hogy megpróbálja megtalálni a lányt, és ha sikerült megérintenie, nem is húzza vissza a kezét. Nem tudná megmondani, hogy melyiküknek van jobban szüksége arra, hogy emlékeztessék, nem csak ez az iszonyú, üres feketeség létezik körülöttük.

I´ve seen witches

A kölcsönös oltogatás tényleg életmentő tud lenni. Ezt sajnos csak akkor tudom már értékelni, amikor ránkszakad a csönd és minden másodperc csigalassúsággal vánszorog előre, mintha arra lennénk ítélve mindketten, hogy itt rohadjunk életünk végéig. Ami persze lehet, hogy nem is lesz olyan hosszú idő. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy valami ocsmányságot művelhettünk előző életünkben, ha ilyen nyomorultul kell végeznünk. Még lefele szedve lépcsőfokokat is azon kattog az agyam, hogy ez az idióta Crouch most tényleg meghívott a karácsonyi bálba vagy csak üres fenyegetés a dolog? Mindenesetre egy pillaatig átfut a fejemen menekülés közben, hogy ha ezt túléljük, valami csodával határos módon, akkor én üsse kavics elmegyek vele, csak hogy megmutassam, milyen baszottjó a humorérzékem, ami mondjuk nem igaz, csak valószínleg a levegő lesz egyre ritkább, és az agyam kap egyre kevesebbet, azért úszik be néha teljesen indokolatlanul Jr. a tudatomba, annak dacára, hogy tényleg kussba vágja magá, és egy szót sem szól lefelé menet. Mert másképp nem lehet, nincs rá értelmes magyarázat. És mégis, azon kapom magam, hogy szívesebben gondolok akkor inkább már Bartyra, mint mondjuk Dolohovra, a nyilvános erőszakra vagy a hirtelen halálra a törmelékek alá temetve. Ez azért végsősoron rohadt kedves, nem?
Vagyis azt hiszem, amíg mondjuk nem zárnak körül a karjai, és úgy érzem, hogy csapdába estem. Most már nem csak a gondolataim közé tolakszik be, hanem a fizikai értelemben vett privát szférámba. Az a rohadt fal nagyon magas, nagyon vastag és pont arra van, hogy az ilyen idióták, mint Barty Junior távol tartsák magukat. De ő nem fogalalkozik efféle szarságokkal, elvégre ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Mégis miért akarna lecsillapítani? Miért akarnék lecsillapodni? Nem logikus, nincs értelme. Mégis csak nagy nehezen veszem rá magam, hogy lenyugodjak, és csak amikor végre kiszabadul a testem a rabságból, akkor veszem rá magam, hogy a szemébe nézzek, de közben már lépek is el tőle, mintha attól félnék, hogy újra a közelembe jön.
Zihálok, kapkodom a levegőt, és próbálom azokat a kusza tincseket kisöpörni az arcomból, de hiába, mindig visszatalálnak. Nem reagálok a megjegyzésére, miszerint ez közös munka. Ő is nagyon jól tudja, hogy teljesen inkomptens vagyok, és ha még mindig ezen akar lovagolni, ebben a kétségbeejtő helyzetben is, akkor nagyobb balfasz, mint, amilyennek képzeltem.
Reménykedtm, hogy ebben a heyzetben most nem lesz ideje arra, hogy ilyen apró lényegtelen kis szarságokon akadjon fenn, de úgy néz ki tévedtem. Egyáltalán miért kellett felhoznom? Beszélek itt össze-vissza, és az egyetlen mentségem, hogy lehet, hogy mindjárt mehalok. Nem elég jó? Valahogy sikerült zavarba hoznom magamat, vagy arról Crouch tehet? Nehéz lenne megmondani. Ajkaim szólásra nyílnak, aztán csúkódnak, de hang nem jön ki a torkomon. Végül is miért kéne magyarázkodnom, amikor én magam sem értem az egészet? Hogy mi az a furcsa, idegen érzés, ami arra késztet, hogy Barty előtt a halál karjaiba gyalogoljak, és eszembe se jusson kérdezősködni. Szerencsére hátat fordít, de azért nem bízom a véletlenre, én is hátat fordítok neki, és komolyan hasznossá akarom tenni magam, de sötétben baromira nem megy.
Csak bámulok előre a semmibe, ahogy felé forulok, de hiába erőltetem a szemem, attól nem lesz jobb. Nem merek szólni, próbálom kitalálni a hangokból, hogy mi történhet. Tudom, hogy a pálca tönkrement. Tudom, hogy az én hibám. Ezek olyan dolgok, amik tudat alatt már addig is ott voltak, de csak most sikerült utat törniük maguknak az elmémbe. Félek, érzem, hogy a lábam megremeg, ahogy próbálok egy lépést közelíteni abba az irányba, ahol utoljára láttam Juniort és a pislákoló pálca végét, aminek már nyoma sincs. De az egyre növekvő gombóc a torkomban óvatosságra int. Bénultság hirtelen szalad végig a testemen. Nem merek megmozdulni. Csak hallgatom ahogy a pálca a földön koppan, aztán a tompa nyögéseket, mintha valakit éppen most vernének össze előttem, és én képtelen lennék bármit is tenni. Akaratlanul is befuakszik az az alattomos kép a fejembe, pár perccel ezelőttről, amikor Jr. minden erejét latba vetette, hogy engem féken tartson és ne tegye semmi kárt magamban. A zihálás betölti az egész teret, a szám száraz, mintha vattával tömtem volna tele. Visszafolyom a lélegzetemet, de nem lépek közelebb, nem rángatom el a faltól, nem ordítok rá, hogy hagyja abba. Nem merek. De nem tudnám megmondai, hogy miért szállt inamba a maradék bátorságom is. Miért remegek minden idegemmel. A sötéttől félek? Vagy attól, hogy ha odalépek, akkor engem is megüt, elvégre én vagyok a hibás, én törtem el a pálcát és ezzel tisztában vagyok. Vagy talán attól, hogy ügyet sem vetne rám? Hogy a szavaim hatástalanok lennének, hogy az erőm kevés ehhez? Elvégre ki vagyok én? MI jogon parancsolok én neki? Miért érdekel egyáltalán, hogy mit művel magával Jr.?
Csak amikor a hangok abbamaradnak, akkor enged fel a bénultság, és az első mozdulatommal a földre vetem magam. Nincs olyan nagy távolság közte és köztem, sem a falak között, nem olyan nagy kunszt megtalálni azt a pálcát, ha az ember lánya a földön kúszik, biztos beleakad. És éppen ez is történik. Amikor megszólal, éppen akkor találják meg kutató ujjaim a porban. Görcsösen szorítom, és éppen zsebre vágom, amikor meghallom Crouch hangját. Mintha hidegvízzel öntött volna fejen. Vészjóslóan higgadt hangja pont a fejem felől szól, olyan közelről, hogy egy pillanatra kedvem támadna az alagút másik felébe kúszni, de mégse teszem.
- Itt vagyok -szólalok meg olyan rekedten, hogy még én sem ismerem meg a saját hangomat. Mintha ötven évet öregedtem volna, és ebben az ötven évben végig cigiztem volna. Csak hallgatom, de nem válaszolok. Nem tudom, hogy egyáltalán miért törődik még velem, simán kiérdemeltem, hogy belémrúgjon, aztán itthagyjon, és mégse teszi. Összeszedem minden erőmet, és feltápászkodok a földről. Nem tudom, miről beszél, milyen sarokról, de érzem, hogy a sötétség egyre inkább rámtelepszik és ha nem jutok ki hamarosan, így vagy úgy, akkor annak szomorú vége lesz. Elbújhatnék, végül is, az elég testhezálló lenne, de képtelen vagyok elvenni magamtól az esélyt, hogy legalább megpróbáljak kijutni. Végül is, van ötven százalékunk arra, hogy kijutunk, az meg baromi sok.
- Felmegyek – megköszörülöm a torkomat, abban sem vagyok biztos, hogy jó irányba beszélek, csak amikor Barty keze megtalál. - Vagyis együtt felmegyünk – ujjaim görcsösen kulcsolódak rá a ragacsos, nedves ujjakra. Nem foglalkozok azzal, hogy esetleg fájdalmat okozok. Nem mintha ebben túl tudnám szárnyalni valaha is Juniort. Nem kérek bocsánatot, nem állok neki magyarázkodni, csak elindulok felfele. A lábam egyből belebotlik a lépcsőbe, majd csúsztatva halad felfele, de rángatom magam mögött Jr-t, dacának arra, hogy az előbb azt mondta, ő megy elől.
- Nem mindegy rohadtul, hogy ki megy elől? Amúgy sem túl jók a túlélési esélyeink – állapítom meg sötéten a nyílvánvaló, és önkéntelenül is végigsmítok az ujjperceken, de olyan mohón, hogy érzem, a vér újabb rétegben kiserken a felrebedezett bőr alól. És ettől a lépteim is határozottabbak lesznek, mintha Barty Crouch Junior kibaszott fájdalma engem is adrenalinnal töltene el, mintha emlékeztetne arra, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk. Furcsamód élőnek érzem magam. Élőbbnek, mint eddig valaha.

they´re burning for you my friend

- Rendben, felmegyünk – egyezik bele azonnal, hiszen odaadta a döntés lehetőségét Selwynnek, ami egyben azt is jelentette, hogy bárhogy is dönt, támogatja benne. Egy pillanatra elakad a lélegzete, ahogy Selwyn még tovább gyűri az egyébként is rommá tört öklét, de az automatikus reakciója nem az, hogy elrántsa tőle, hanem hogy reflexesen még szorosabban kapaszkodjon a lány kezébe. Abnormálisan vannak bekötve a huzalok. De most nem tud uralkodni rajtuk, és nem is gondol rá, hogy megpróbálja. Annyira jó, hogy itt van, az idegen textúrájú bőr és az alattuk tapintott csontok, a másik sugárzó testhője, annyira jó, hogy itt vannak a feketeségben vele.
Emlékeztetik, hogy nem eshet szét. Egyikük sem eshet szét. Meg kell játszani az utolsó lapokat.
Az akadékoskodásra elfintorodik, de ezt egyrészt úgysem látja senki, másrészt nincs is meg benne a szokásos gúny ereje sem, tehát teljesen felesleges.
- Igaz, te gyorsabb vagy – bólint, amelyet ugyan szintén nem lát senki, Selwyn előző sprintbemutatóját a lépcsőn lefelé menet viszont nehéz lenne elfelejteni, pedig ő sem kimondottan lassú –, ha elkezd megint omlani, neked több esélyed van kijutni és segítséget hozni. Csak ne most kezdd el felfedezni magadban a régóta dédelgetett griffendéles vonásokat. Ha omlik, fuss, és ennyi. Próbálj meg hű maradni a házadhoz. – Annyira erőtlen a gúnyolódás, hogy szinte édeskés utóízt hagynak maguk után a szájában. Abba is hagyja. – Ha elzárja az utat a törmelék, és bontani kell, akkor cserélünk. – Egy-két lépcsőfok csigalassú előrehaladás után még annyit mordul:
- Nagyon lassan.
Aztán már nem mond semmit. Az összegörcsösödött ujjaikból készült, új, közös érzékszerv mellett a további kommunikáció nemcsak teljesen felesleges lenne (úgyis értenek ebben a helyzetben egy rántásból, szorításból, mozdulatból is), hanem mint szemkontaktus a nőgyógyászati vizsgálat közben, egyszerűen túl sok. Túl sok, túl közel. Elviselhetetlenül az. Selwyn vékony ujjainak fájdalmasan erős szorítása a kezén elfogadható ebben a helyzetben, de ha elkezdenének beszélni, akkor le kellene ráznia magáról, és nem biztos abban, hogy kibírná, ha nem mosná át újra és újra az ereit a sérüléseivel – vagy önmagában az érintéssel – járó adrenalin.
Valami rituálé az egész, valami purgatóriumi zarándokút ez a néma, lélegzetvételekből és érintésekből álló morzejelbeszéd ez a kínkeserves vánszorgás felfelé a mennyezet leomlott, az utat helyenként csaknem teljesen eltorlaszoló darabjai között a vaksötétben, időnként sóbálvánnyá merevedve, lélegzetvisszafojtva hallgatózva a moraj után, aztán újra elindulni.

Óráknak tűnő – és valószínűleg tényleg nem percekben mérhető – kitartó, óvatos kúszás után a törmelékek közt végül ott vannak, mocskosan, porosan, fojtottan köhögve, de visszajutottak a tükör mögötti lyukba, ahonnan ez a kibaszott kurva lépcső indult. Fogalma sincs, mennyi idő telt el, vagy hogy mi történt időközben, és bele se gondol, automatikusan lép ki a tükör mögül. A teljes vakság után az első néhány fénysugár is elviselhetetlenül éles, ami a szemébe vág, ahogy félrehajtja a rohadt tükröt, és majdnem le is veri (hét év balszerencse), aztán kihúzza magával Selwynt is, és önkéntelenül lerogy a fal tövébe. Amikor rájön, hogy sikerült a másikat is lerántania magával, akkor ébred csak rá, hogy még mindig szorítja a kezét, ahogy egész végig szorította, és akkor önkéntelenül visszakapja a sajátját: a fényben lassan látni kezdi a portól szürkés, fehéres hajú Selwynt és a határozottan összetört látványú kézfejére-tenyerére alvadt, mocskos vérmaszatot is, ami ugyan az övé, de azért a lány kezét is beborítja. Erőből törli bele a talárjába. Selwynt nézi. Bárhová máshova nézni fáj. Minden túl fehér és túl fényes.
- Tudod – szólal meg a rengeteg hallgatástól rekedten –, mostanáig azt hittem, hogy egyszerűen túl hülye vagy túl gyenge vagy ahhoz, hogy megvédd magad. Nem gondoltam, hogy tudsz még csalódást okozni. – Elfintorodik, de a sokktól kifejezéstelenné fakult arcán a gúny is vértelen és csontsovány. – De az, hogy valójában képes vagy cselekedni, tényleg sokkal visszataszítóbbá teszi a dolgot.
És úgy nézi Selwynt – végső soron ő tehet róla, hogy ő is elindult és kijutott, az alagút talán nem omlott volna be teljesen, már nem hallatszanak sehol detonációk, de lehet, hogy beomlott volna –, mintha valami roppantul undorító bestiát látna. Újra beletörli a kezét a talárjába, de annyira agresszíven, hogy az alig bealvadt sebek újra megnyílnak a bütykei körül. Fáradt, de indulatos lendülettel pattan fel a padlóról.
- Bújj el. Majd szólok a tanároknak, hogy a végén keressenek meg – közli teljesen színtelenül, aztán sarkon fordul, és egyszerűen ott hagyja a folyosón.

» Selwyn, Crouch
» Crouch Jr. & N. Selwyn
» Crouch & Crouch
» Kobayashi & Crouch
» Belby & Crouch

Selwyn vs. Crouch

Selwyn vs. Crouch

Similar topics

Similar topics