Kattog egy óra a falon. Le kéne szedetni a családot ábrázoló festményt, amiből Agatha három évvel ezelőtt egy éjszaka kioldalazott. Emlékszem, csak egy pillantást vetettem a merev tekintettel ülő alakokra, és már fordultam is vissza az előttem heverő papírhalom irányába, mikor a legidősebb lányom festett arcán legördült egy könnycsepp. Felemelkedett a székről, amelyen ült, rangidősként az anyja mellett - és rám se nézve, kisétált. Oldalra, mintha a keret mögött menedéket találna. Ebből azonnal tudtam: megtalálták. Megtalálták, és nem is akárki. A Nagyúr vadászai senkit nem engednek messzire futni.

Azóta egy kezemen meg tudom számolni, hányszor tért vissza. Hiába próbáltam ellenállni a kísértésnek - az épületben minden képen őt kerestem, mégsem találtam sehol. Otthon is átnéztem az őt ábrázoló festményeket, de mindegyikből kilépett. Megbüntetlek téged. Szenvedni fogsz. Mintha ezt üvöltené felém a hiánya. Te tehetsz róla. Te tetted ezt velem. Nem védtél meg, apa. Pedig életében sosem ártott senkinek. Tizenhét év kevés is erre.

Ismét a papírhalom mögött ülök. Fél óra múlva újabb tárgyalás kezdődik, durva ellenszegülés egy aurortól. Az ilyet a Wizengamot elé viszik, és nincs más dolgom, mint végrehajtatni az ítéletet.
Néhány koppantás az ajtón. Felnézek. Ki a fene lehet ez ilyenkor? Bárki is, nem tudok sok időt vesztegetni rá. Gyors pálcamozdulattal összerendezem a papírhalmot az asztalomon.

- Jöjjön! - szólok ki felemelve a hangom.

Tudtam, hogy túl büszke ahhoz, semmint hogy hagyja, hogy kiderüljön róla, hogy az elmúlt éjjeleken nem a saját házában aludt, így még viszonylagos fesztelenséggel mosolyogtam a titkárnőjére. Nem tudom már, mit hazudtam neki, hogy beengedjen hozzá, mindenesetre készségesen tovább engedett, hogy az irodájának ajtaja előtti döbbent magányban végül gond nélkül úrrá legyen rajtam a kétségbeesés.
Minden eddigi szavam süket fülekre talált nála, tudod, nagyobb részt nem is reménykedtem abban, hogy ezúttal másként lesz, de próbáltam a valómnak arra az apró töredékére összpontosítani, ami még abban bízott, hogy előbb végig hallgat, semmint hogy pálcát emelve kiátkoz innen.
A hajamba túrtam. Lassan kifújtam a levegőt. Megemeltem a kezem, kopogásra készen, de az utolsó pillanatban, mielőtt a behajlított ujjaim a fa lapját érték volna, végül leengedtem a karom. Fel-alá mászkáltam. Párszor újrajátszottam az előbbi rítust. Törvényszerűen alulmaradtam a saját aggodalmammal szemben.
Nyeltem egyet. Bámultam az ajtót. Perceken át. Végül már csak arra tudtam gondolni, mennyire kapart a torkom. A nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, mind hátrébb csúszva, egész a lány részekig. Ez alighanem valami torokgyulladás.

Megráztam a fejem. Nina-ra gondoltam, meg hogy valamit végre tennem kell. Most kell, mert most akarom. Vagy akartam én ezt? Nem tudom, de addigra már nem is igazán számított. Erősen ökölbe szorítottam a kezem, finoman kopogtam, másodperceken belül az ismerős, karcos basszus szólított fel a belépésre.
Egy mély sóhaj, aztán beléptem.
- Jó napot! - valahogy hülye dolog volt öt nap után így köszönteni. - Beszélnünk kellene. - és talán csak ez a folytatás volt hülyébb.

Marius úgy lép be, mintha az oroszlán barlangjába sétálna. Talán valóban ez történik. Talán csak a képzeletem játszik velem, mikor félelmet látok a szemeiben. Nem hibáztatom ezért. De még annál is együgyűbb, mint amilyennek hittem, ha úgy gondolja, kereszttűz alá vehet a saját irodámban, az íróasztalom mögött.
- Csukja be az ajtót, és üljön le - szólítom fel ridegen, afféle köszönés gyanánt. Napok óta kerülöm már a kölyköt, ha tehetem, haza sem megyek, nehogy belé botoljak a folyosón, vagy meglássam, amint az alagsorba vezető lépcsőn felé somfordál. Feszes kézmozdulattal intek az asztallal szembeállított karszékek egyikére.

Csak akkor folytatom, ha megtisztel a hely elfoglalásával, de különösebben az sem zavar, ha állva marad. Ne rendezkedjünk be hosszú eszmecserére fél órával a tárgyalás előtt, úgyis sejtem, mi lesz a téma.
- Fél óra múlva fontos tárgyaláson kell megjelennem, szóval azt javaslom, álljon elő a farbával - ösztökélem színtelen hangon, jóformán rá se nézek. Ujjaimat egymásnak támasztva ülök, tekintetem éppen csak egy pillanatra állapodik meg a falra függesztett festményen. Alakjai érdeklődő tekintettel fürkészik a jelenetet. Agatha az anyja mellett ül.
- Nos?

Az ajtó kilincs ezüstös gombját szorongatva, mint ahogy az alighanem törvényszerű ilyenkor, már fele annyira sem tűnt jó ötletnek ez a látogatás, mint az előbb a szűk előtérben. A szemeim fürkészni kezdték, le akartak leplezni minden rezdülést, az irántam való érdeklődés legapróbb morzsáját is, de hiába. Apám, akár egy jégszobor, úgy ült ott, a legnagyobb természetességgel figyelmen kívül hagyva, hogy bármilyen látható érzelem úrrá legyen rajta jelenlétemtől. A következetes, mindenre kiterjedő érdektelenséget leszámítva.
Dühített a közönye. Mindennél jobban gyűlölöm ezt a fajta modorosságot. Illetve nem. Nem, tényleg nem. Sokkal jobban gyűlölöm magamat, amiért hagyom, hogy hasson rám, hogy ennyi év után is részt veszek ebben az ostoba játékban. Ő mond valamit, én azt csinálom, őszintétlen természetességgel, ösztönszerűen - már nyúlok is az ajtó kilincse felé, már be is csuktam. Néha igazán pompásan idomított báb vagyok.
Komótos léptekkel az íróasztallal szemben lévő székek egyikéhez léptem. Helyet foglaltam. Megnyálaztam az ajkaim. Az imént még ott volt rajta minden szó, amit mondani akartam, de valahogy nem ment összeszedni őket. Fél óra. Ennyit kapok? Talán kevésnek tűnik, de ha tényleg meghallgatná, amivel hozzá jöttem, tíz másodperc is elég lenne.
- Nem akarok sokáig zavarogni. Ha meg nem sértem, - ugyan, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy azon már régen túl vagyok. - egy kérést szeretnék intézni önhöz. - az arcát figyeltem, addig, ameddig figyelhettem, Amíg nem kezdett perzselni a tekintete. - Jöjjön haza.

Engedelmes fiú. Idomított báb. Keskeny mezsgye választja el ezt a két címkét, és Marius valamiként mindig jól tudott lavírozni közöttük. A szememben ő mindig nagy játékos volt. Olyan, aki csendesen játssza a magáét, ostobán és képzetektől bódultan, mint egy kisgyerek, de a gyerekek mögött mindig áll egy anya, aki összefont karokkal megáll a férjével szemben, és azt mondja: "Miért nem tudod támogatni őt?". A gyerek szószólója mindig a nejem volt.

Ő nem volt rest bármilyen hadat elviselni akár hónapokon keresztül, ha ki akart járni a kölyöknek valamit. Most mégsem Leandra ereszkedik le velem szemben a székre. Nem az asszony, aki annyiszor fordított már más irányba, még ha ő nem is tudott róla. A fiú egészen más. A fiú vékony jég a talpam alatt. A fiú megalázott, mikor az együgyűek házába került. A fiú, aki kutyákat rejteget az alagsorban, és mégis, mégis kénytelen vagyok elviselni. A fiú, aki ártalmatlannak látszott, s mostanra sarokba szorított.

Arcom éppen csak egy árnyalatnyit rándul meg, mikor a zavarogni szót meghallom. Ilyen szó nem létezik, morrannék rá, azonban már folytatja is, a kérése pedig valóban váratlanul ér. Nem hittem volna, hogy még meg tud lepni. Szemöldököm magasra szalad, talán látja is, mennyire megdöbbent, de csak egy pillanatra. Erre használja az audienciát?
- Érdekes kérés. De mint látja, rengeteg munka vár még rám. Esetleg ön kívánja mindezt megoldani? - mutatok széles karmozdulattal mindarra, ami az íróasztalon tornyosul. - Felteszem, nem. Tehát, ha nincs más, távozhat.
Most, talán először azóta, hogy belépett az irodába, egyenesen ránézek. Csak egy gyerek. Egy veszélyes gyerek. Az anyja kedvence. Ne űzd el őt is, Cyprian.

Valóban lenyűgöző, mennyi energiát befektet abba, hogy úgy tűnjön, ez az egész hidegen hagyja. Következetesen keresztülnézett rajtam, míg én egyre fokozódó érdeklődéssel fürkésztem a kezeit, az arcát, a vállait, vagy bármit, ami az érdeklődés legapróbb szikrájáról árulkodna. Apámmal beszélni sok szempontból hasonlít arra, mintha egy bútordarabbal állnál le társalogni. Máskülönben pontosan kiszámítható minden egyes szavunk, gesztusunk, vagy azoknak ordító hiánya - az évek folyamán megírta magát ez a forgatókönyv, egy ponton pedig a törvényszerűnek tűnő páni félelem helyét átvette bennem az esélytelenek boldogtalan nyugalma. Legalábbis eddig meg voltam győződve róla, mégis azon kaptam magam, hogy izgatottan fészkelődök a széken, a válaszára várva.
Komplett őrültség, amit teszek. Ebben még egyetértek vele, sőt, tulajdonképpen soha nem is tagadtam, de ha a sokszázezer más rossz megoldásból csak egyetlen kevésbé rosszat találok, meg se próbálom őt is és mindenki mást is belerángatni. Valahol törvényszerű, hogy úgy reagált, ahogy. Nem, nem akarom jobb – mit jobb? más belátásra téríteni, úgy bánhat velem, ahogy akar, nevezheti akárminek az embereket, akiken segíteni akarok, tényleg, amihez csak kedve van, de attól még szükségem van rá. Nekem is, és mindenki másnak is, aki abban a házban él. Elvégre mégis csak ez a tettetett tökéletesség a mi örökös színjátékunk kulcsa, ez visz sikerre, ez tesz feddhetetlenné, a családfő nélkül pedig, ha jól emlékszem, nehéz fenntartani ezt a látszatot.
Nem hiszem, hogy csakugyan arra várt, hogy majd meghátrálok az élcelődésétől, először csak hidegen mosolyogtam a szavain – akkor most pontosan melyikünk a gyerekes - de aztán egyből meg is bántam, ahogy rám nézett.
- Ha büntetni akar, készségesen asszisztálok hozzá. De ne úgy tegye, hogy az a felesége, vagy a lányai kárára történjen. - Nem néztem viszont a szemeibe, direkte olyat sose szoktam, kicsivel feljebb, a szemöldökére fókuszáltam.

Ha büntetni akar, készségesen asszisztálok hozzá. De ne úgy tegye, hogy az a felesége, vagy a lányai kárára történjen. Milyen égig érő szavak ezek egy gyerek szájából! Mert valóban gyerek. Csak egy gyerek. Egy veszélyes, egy felfelé kapaszkodó, egy mindig menedéket lelő - ha tudná, milyen vérző indulattal szánt belém a féltékenység a látványától, már rég az ajtón kívül lenne! Az anyja, aki előbb a nejem volt, minden egyes lélegzetvételéről számot ad, mindent kimagyaráz előttem, a világ előtt - és ha ezért én, a család feje fizetem meg az árat, hát nem tudom elég egyenesen tartani a hátam? A lány halála óta én viselek el mindent. A megkülönböztetést, a publikációim visszautasítását. A Nagyúr kegyének tűzkörén kívül dermesztő a hideg. Fagy járja át minden ízemet, de a feleségem erről tudomást sem vesz. Hidegháború. A kölyök felett. Mint oly sokszor - és meddőbb már nem is lehetne.

Felvont szemöldökkel rágom a szavait. Arcom máskülönben kimeríti az érdektelenség értelmező szótári fogalmát. Túl vagyunk már azokon az időkön, amikor meg tudott lepni. S most mégis beférkőzik a falaim mögé.
- Ön bünteti az anyját és a húgait helyettem is. Ön mozgatja a szálakat, életében először. Remélem, érzi az ezzel járó kéjt, ha már felelősséget érezni képtelen.
Fél szemmel a fiú háta mögött függő portréra nézek. Agatha még mindig ott van. Egy arcizmom megrándul. Talán tikkel a bal szemem. Néhány másodperc alatt a kölyöknek is feltűnhet, mert jó megfigyelő, hogy most nem az övé a figyelmem. Tekintetem az arcára szegezem. Nincs helye gyöngeségnek.

- Nézzen a szemembe! - utasítom keményen, egy kiképzőtiszt hangján, igyekezvén ezzel elterelni a figyelmét az előbbi, néma vigíliáról. - Ismeri a feltételeimet. Amíg nem hajlandó eleget tenni nekik, mire számít? - kérdem. Nem várok tőle többet, minthogy a vándorcirkuszát áttelepítse. Más esetben félő, hogy hazatértemkor mindannyiukat a falhoz láncolnám, és kiéheztetném.

Soha nem kértem tőle semmit. Mostanáig biztos nem. Most is egyetlen dologra volt szükségem – időre. Marha sok időre.
Ha apám urát tényleg annyira érdekelné a Lowell család sorsa, vagyis inkább az, hogy ne legyen folytatódó sorsuk, úgy nem hiszem, hogy kijutottak volna élve abból az égő házból. Nem azt mondom, hogy szánt szándékkal kaptak egérutat, mindenesetre nekem úgy tűnt, mintha a Nagy Úr körének kisebb gondja is nagyobb lenne annál, minthogy őket mindenáron kézre kerítse. Mármint - minden ordító jel ellenére - én sem vagyok teljesen hülye. Ha bárkit is igazán érdekelne, hogy meglegyenek, könnyű szerrel megtalálnák őket, szóval igen, ilyen szinten értem apám aggodalmait is, ugyanakkor mennyi idő telt el?
Hány nap?
Hány hét?
Mióta nálunk vannak, nem történt semmi. Nekem pedig égető szükségem lenne még több ilyen eseménymentes napra, hétre, vagy nem tudom, mennyi időre, amíg megszerzek mindent, hogy… hogy, hát, tegyem, amit tennem kell. Mondom, hogy nem vagyok hülye, tudom, hogy nem maradhatnak ott örökké, de azt is tudom, hogyha egyszer elmennek onnan, akkor egy olyan helyre kell menjenek, ahová én sem mehetek utánuk. És akármennyire is szeretném minél gyorsabban letudni ezt az egészet, idő kell, míg ezt a helyet megtalálom.
Addig meg, drága apám, nyugodtan nevezzen felelőtlennek, ostobának, aminek csak akar. Mindketten tudjuk úgyis, hogy túl sok irányba nem tudom mozgatni azokat a szálakat. Olyanba pedig, ami mindkettőnknek jó, pláne nem.
De nem, amúgy nem feleltem semmit, csak elfojtott dühvel meredtem rá, míg ő szemmel láthatóan valahová a hátam mögé bambult. Ismerem ezt az irodát. Minden négyzet centiméterét. Nagyon jól tudom, mit lehet látni onnan. Azt meg csak sejtem, mi volna az, amitől a szoborszerű arc képes így megrezzenni. Szinte már kíváncsian méregettem, míg újra rám nem förmedt.
Szóval… mit tehettem volna? A szemeibe néztem.
- Sajnálom, de magának meg azt kell megértenie, hogy nem tudom a feltételeihez tartani magam. Nem fogom őket megölni.

- Persze, hogy nem hajlandó! - jóformán kiköpöm a szavakat, rá erre a hányingerkeltő nemeslelkűségre, mely csak gyerekes álca, vagy még rosszabb, kétszínűség, és ezt valahol mindketten tudjuk. Ha a kölyök nincsen tisztában az általa kavart vihar horderejével - nos, az sem változtat semmin. A kockát elvetette, és ugyan a semmirekellő pereputtyot, az alagsorban tárolt útlevelünket a biztos halálba nem hajlandó eltenni láb alól, azért a családjával már nem ilyen könyörületes. Gyomorforgató a tudat. Legszívesebben megpofoznám. De, ha eleget fegyelmezted a gyereked egy bizonyos kor alatt, ha átlép a felnőtt életbe, testi fenyítés álló bőrt, arcot és erkölcsöt növeszt magára. Én legalábbis így vettem észre. Apám, aki hajdan szintén a poroszos nevelés mellett tette le a voksát, nagyjából tizenhét éves korom után egyszer sem emelt kezet rám, mert felismerte: a verbális hadviselés sokkal körülményesebb és kifinomultabb fegyver. Egy gyereket, aki cukormázas ujjakkal bizonygatja, hogy nem lopott süteményt vacsora után a konyháról, még megrettent az arcán csattanó tenyér. Egy fiatal férfi már aligha érzékeny erre.

- Hát, ez esetben hordja nekik az ízletes süteményeket az édesanyja legfinomabb porcelánjain, ameddig önnek jól esik. Kínálja őket teával naponta ötször! Vezesse körbe az undorító férgeket a birtokon, szervezzen táncos mulatságot a tiszteletükre! - szavaimból gúny csepeg. Elfordítom a tekintetem Agatha megfestett arcáról, felemelkedem, kimérten a kölyök fölé magasodok. Ebből a perspektívából nem több, mint a kisfiú, akit annak idején, a hóban térdepelve tanítottam móresre. Mégis, mennyi megbocsáthatatlan kár okozására képes!
- De ha úgy viselkedik, mint egy ostoba szolgáló, ne avatkozzon többé a férfiak dolgába, mert Merlin látja lelkem, a saját kezemmel torlom meg a próbálkozásait! Esztelen, elkényeztetett ficsúr maga, semmi több, csak egy ingyenélő, aki elunta magát azon, hogy lopjon az apja cigarettatárcájából, és úgy döntött, véghezvisz valami hősieset! Valami izgalmasat! Hát, takarodjon haza, és élvezze a kalandját, amíg teheti!
Nem tudnám megmondani, mikor emeltem fel a hangom. Mikor tettem ilyet utoljára Marius jelenlétében. Megigazítom a talárom gallérját, és csupán egy pillanatra érzem meg a tarkómon kiütköző izzadtságot.
Agatha még mindig ott ül. Még mindig néz.

A nyakán kidagadó erekkel, megfeszülő inakkal ordítás közben sokkal inkább hasonlított dühös szörnyre, mint emberi lényre. Semmi értelme nem volt ennek a vitának, minél tovább hallgattam, ez annál világosabb volt. Gondoljon erre, gondoljon arra, csinálja ezt, csinálja azt, aztán várja majd, ahogy lesújt a haragom! Meg a nagy fenét! Tulajdonképpen röhögni akartam, főleg inkább kínomban, fájdalmasan torz hiénavihogással. Kicsit sem volt vicces ez az egész.
Nem, egyáltalán nem vártam, hogy komolyan vegyen, de azért nem bántam volna, ha legalább saját magát komolyan veszi. Jó, ne beszélgessünk, csak adjon valami kioktatásszerű szentbeszédet, amit majd szokásom szerint tökéletesen figyelmen kívül hagyhatok, de ne komplett idiótának nézzen! Ez tényleg ilyen nagy kérés? Igazán?
Végül is nem én kezdtem a játszmát, és tulajdonképpen ez volt az a pont, amiről tökéletesen megfeledkezett. Mind az a veszély, ami szerinte miattam fenyeget bárkit a családból, nem lenne a nyakunkon, ha egy nap úgy nem dönt, hogy halálfejes tetoválással lépi át a ház küszöbét. Évek óta tökéletes pontossággal szabja meg az emberi élet értékét, pedig az egész feljebbvalóságát tulajdonképpen csak az biztosítja, hogy elhiszi, hogy bárkinél is feljebb való. Veszélyes játékot űzök? Én? Pont én? Porszem sem vagyok magához képest, apám, és tudja mit? Ha már maga itt az egyetlen játékos, akinek lépéseket osztottak, legalább megpróbálhatna nyerni.
Felém magasodott, én pedig felnéztem rá, sunyi, szikrákat szóró szemekkel, ahelyett, hogy kicsinek és szánalmasnak érezném magam.
- Igen, megint magának van igaza, - nem, a közelébe se értem annak a gúnyosságnak, ami belőle sugárzott. Az én hangom zaklatott volt, remegett, de tisztán, de kétségbeesetten csengett. – Lowell-ék megérdemlik a halált, nem? Mint ahogy Agatha is megérdemelte. – hülyeség volt ezt mondani, de nem tudtam befogni. – Ahogy minden rohadt féreg, aki valaha sárvérűekhez szól. Miért nem dob fel inkább engem velük együtt? Minden problémája azonnal megoldódna. Gondolja csak meg!

Mint ahogy Agatha is megérdemelte.
Ebben a pillanatban meg tudnám ölni, és ezzel valószínűleg, mindketten tisztában vagyunk. De egy ilyen lépéssel a család széteséséhez járulnék hozzá, és a vért, a foggal-körömmel óvni vágyott vért a tapéta inná be, nem táplálná többé a fát, melyből vétetett. Mérsékelnem kell az indulataimat, bármilyen nehéznek is tetszik ez. Nem bánthatom a kölyköt, és nem csupán az anyjára gondolva ereszkedik le a kezem, miután el nem csattanó pofonra emelem. Sosem tűrtem a szemtelenséget! Sosem tűrtem a gúnyt a házamban! Marius mégis pökhendi módon új szabályokat kreál magának, ő dönti el, mi a jó és mi a rossz, mi a veszélyes és milyen áldozatot érdemes meghozni. Irányítani akar? Kötve hiszem. Csak szeretné ép bőrrel megúszni, de ösztönösen rossz lapokat választ, és fogalma sincs, hová álljon. A szavam többé mit sem ér neki.

– Azt mondtam, menjen innen, mielőtt olyat teszek, amit maga már nem fog tudni megbánni! – most ismét éles, pattanó hangon szólok hozzá, ez nem mezei kérés, nem, ez erős felszólítás, ez kihívás, tegye, amit tennie kell, mert ha még pár percig habozik, Merlin a tanúm, megátkozom, hogy szégyenszemre, nyüszítő kutyaként rohanjon ki az irodámból!
– Csak azért, mert a tiszteletreméltó anyja megkért erre, csak ezért nem büntetem meg! De ha tovább gyalázza a nővére emlékét, nem lesz ekkora szerencséje! – fél szemmel felpillantok, Agatha nincs ott a festményen, és ettől az észrevételtől megrándul az állam, mintha görcsös zokogást igyekeznék visszagyűrni a falak mögé. Már nem tud meghurcolni a halálának emléke, ha egyszer minden nap meghurcoltatássá vált. Beteges, sóvár színjátékká, hazugság és nemlét közt őrlődéssé, a fiú néhány hónapja még akár büszkévé is tehetett volna, de nem, többé nem tudok rá úgy nézni, mint örökösömre. Időzített bombát nem szokás lőporgyár élére kinevezni.
– Takarodjon! – és ezúttal megkerülöm az asztalom, pálcámat kivonva a mellkasára szegezem, nehogy azt gondold, Marius, hogy nem tudnám megtenni csak azért, hogy elkotródj a francba, és végre ne kelljen veled foglalkoznom legalább tetves öt percig!

Felkészültem az ütésre – már ha fel lehet készülni az ilyesmire – a legnagyobb csapás mégis az volt, hogy… egyáltalán nem csapódik. Amolyan pánikszerű döbbenet lett úrrá rajtam – nem túl nagy, épp csak akkora, hogy ezredmásodpercek alatt körvonalazódjon előttem a gondolat, amitől aztán heteken, hónapokon át nem sikerült megszabadulnom: nem érdeklem.
Apám és a köztem lévő kapcsolat – lehet ezt egyáltalán kapcsolatnak nevezni? – évek óta arra épül, hogy ilyen-olyan élénk vagy lomha próbálkozásokat tesz, hogy valahogy jobb belátásra térítsen. Vagy legalábbis olyasmire, amit a sajátjának érez. Tulajdonképpen jogos a kérdés: mi a francért nem vagyok képes hallgatni rá? A világ legboldogabb embere lehetnék, most szivarozva sztorizgathatnánk, amíg ki nem futunk az időből, majd aztán sok szerencsét kívánok neki a tárgyaláshoz, vacsora közben pedig koccinthatnánk arra, hogy az a fél nyert, aki lobbizott neki. Hahaha. De mégis: miért olyan elképzelhetetlen ez az egész?
Tudom, hogy miért nem akarja, hogy Lowell-éknek segítsek. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy azt tudja-e, miért tartok ki mellettük. Ez nem csak Nina-ról szól, és nem, nem is a kibaszott humanizmussal akarok példálózni (bár valójában megtehetném), de… hát, szóval Lowell-ék megérdemlik azt az esélyt, amit Agatha nem kapott, nem kaphatott meg. Sőt, a világon mindenki megérdemli azt az esélyt! Én is pont annyira arra vágyom, hogy ki tudjam juttatni őket abból a rohadt alagsorból, mint amennyire ő arra vágyik, hogy ne legyenek ott. Végül is közösek a céljaink, vagy legalábbis azt hittem, közösek, de most a szemeibe nézek és csak az ordító közöny és a céltalan düh bámul vissza rám. Tegyük fel, hogy tíz perc múlva Lowell-ék már valahol a mexikói tengerparton gyűjtenek kagylókat; mérget mernék venni arra, hogy ez a szempár akkor sem nézne többé rám máshogy.
Hát jó.
Azt hiszem, megértettem.
Ha nem is abból, ahogyan rám nézett, de a mellkasomra szegeződő pálcából már mindenképp. Lassan felemeltem a kezeim. Nem, nem fogok visszatámadni. Nem ment el az eszem, legalábbis nem így. És maga hogy van, hm? Odafent minden rendben? Vettem még egy mély levegőt, mint aki mondani akar valamit, de hát eddig se használtak a szavak. Hirtelen az ölembe néztem. Csóváltam a fejem, mint aki a gondolatait próbálja elűzni, vagy épp hitetlenkedik a helyzet ostobaságán, nem tudom. Lassan felálltam, még egyszer utoljára a szemeibe néztem.
- Elnézést, hogy feltartóztattam. – sértettebben hangzott ez, mint szerettem volna, de már nem érdekelt. Hátat fordítottam, elindultam a kijárat felé. Mielőtt lenyomtam volna a kilincset, még a bejárat felett lévő családi képre sandítottam. Pontosabban a magam, évekkel ezelőtti képmására. Tizennégy voltam, mikor ez készült? Tizenöt? Most pedig mintha próbáltam volna valahogy lemászni arról a képről.