Fogolyként éreztem magamat, és nem csak a bátyám idióta elvei miatt vagy a család szoros ölelése miatta, hanem mert a felnőtté válás olyan erővel szorította a nyakamat, hogy néha alig kaptam levegőt. Szerettem volna kilépni, ellökni magamtól, búcsút inteni neki és gyermeki bájjal rohanni előle mezítláb. Erre azonban nem volt túl sok lehetőségem, a nyomomban loholt, lihegett, mint egy kiéhezett farkas és csak arra várt, hogy lecsaphasson. Ő pedig minden egyes nap meg is tette és nyálas csámcsogással tépte a húsomat csak, hogy érezzem nincs menekvés.
Ezért is örültem mikor a nővéremnek eszébe jutott, hogy találkozzunk. Ilyenkor mindig egy kicsit kislány lehettem, az én nagy és okos nővérem mellett. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy ő hogy lépett túl ezen, hogy engedte el magától a felnövés gondolatát vagy, hogy fogott vele kezet? Ugyan kitől kérdezetném meg, ha nem tőle?
Forróság önti el a testem mire az Abszol út zsivajában végre a megbeszélt helyre érkezem. Megszámolni se tudnám hányszor láttam ezt a tündéri mosolyt testvérem arcán, mostanában azonban egyre kevesebbet és ez elszomorított. Szerettem látni a csillogást a szemében, a nevetését mikor már szinte alig kap levegőt és a könny is kicsordul a szeméből, mert olyankor tudom, hogy boldog. Most nem vagyok benne biztos. Akármennyire is tudom, hogy én vagyok a kisebb, pont annyira akarom őt biztonságban, boldogságban tudni, mint a húgomat. Ebből azonban mostanában elég kevés jutott ki neki is, mint ahogy az egész családnak. A bátyánk durván próbára tett mindannyiunkat.
- Mabel! – ölelem át, ugyanolyan szín szőke tincsibe temetve orromat, mint amilyen az enyém is. Az övé azonban rövidebb, lágyan csiklandozza nyaka tövét mégis ez az, amitől az én nővérem igazán Mabeles. Ettől olyan vad, szenvedélyes mégis bohókás. Magamba szívom enyhén barackos virág illatát és megnyugvást érzek a napok óta görcsös gyomromban. Nem hiába, a család mindig mindenek fölött állt.
Bárgyún elmosolyodom és el is engedem fülem mellett a bókját. Mégsem mondhatja a saját húgának, hogy nincs a legjobb passzban, pedig így volt. Fáradt és nyűgös voltam, az alvászavaraimról nem is beszélve. Lágyan rámosolyodok Mabelre amolyan köszönés képen, hogy mégse hagyjam lereagálatlanul mondatát miközben zavartan megigazítom az egyik kósza vállamra omló tincset.
- A terasz tökéletes! – bólintok, és bár az emberi tömeg általában iszonyt vált ki belőlem a sok egyedüllét után most simogatja a lelkemet a zsibongás, egyértelművé teszi, hogy nem vagyok egyedül, hogy hosszú magányos hónapjaim után emberek vesznek körbe.
- Mit iszol? – bökök orrommal a csésze felé, miközben kihúzom a székemet, hogy helyet tudjak foglalni. Ilyen helyzetekben kifejezetten döntésképtelen voltam. Vagy mindig ugyanazt ittam, vagy ha mégis új dolgokat szerettem volna, kipróbálni hosszú percekig vacilláltam azon, hogy jó lesz-e az nekem. Végül mindig a megszokott győzedelmeskedett.
- El sem hiszem, hogy egy ilyen híres játékossal ihatok meg egy ilyen löttyöt. – bököm meg ujjam hegyével a csészéjét miközben erőltetett mosolyt húzok az arcomra. Igazából örültem a nővéremnek, örültem a jelenlegi helyzetnek, mégis olyan fáradtnak és semmilyennek éreztem magamat, hogy fájt néha maga a gondolkodás is.
- Mesélj, hogy telt a nyarad? – támaszkodom meg az asztalon, kissé előre dőlve, hogy bizalmasabb legyen a társalgásunk. Már ha két testvér között lehet ilyenről beszélni. Igazából nem sokat tudtam vele beszélni a nyár folyamán. A bátyám teljesen begolyózott, és nem volt hajlandó sehova elengedni, olyan volt mintha a saját apám lenne, persze a kivételezés csak engem érintett, mert úgy gondolta így, hogy a pályaválasztás előtt állok, még véletlenül se juthasson eszembe a halálfaló karriert választani, és ne is tudjon befolyásolni senki sem. Mintha amúgy gondolkodtam volna rajta. Addig, amíg fel nem vettek, házunk börtönébe voltam zárva és csak azután nyugodott meg a lelke, mikor már biztos volt, hogy nem tántorodom el a választásomtól.