Olykor bele tudok feledkezni a hétköznapok apró rutinjaiba. Pár pillanatig megfeledkezem arról, mi kínoz a múltból rám-rám törve olyan momentumokban is, amikor nem is várnám. De az élet nem áll meg, és nem állhatok meg én sem. Elsőszülöttem elvesztése talán örök gyászt jelent számomra, de van három másik gyermekem is, akikről gondoskodnom kell. És nem is tudnék tovább élni, ha nem tennék így.

Aurelia előttünk lépeget, túlzott komolyság van még a vállai gödrében is, egyik kirakattól a másikig libben, hol meglepő érdeklődéssel, hol szokványos érdektelenséggel. Cailin alig egy fél lépéssel előttem, szinte mellettem, de szinte kötelességemnek érzem, hogy egy kicsit hátrébb lépkedjek mögöttük válltáskám pántjába kapaszkodva, hogy egyszerre szemmel tudjam tartani mindkettejüket. Nem mintha pont arra számítanék, hogy az Abszol úton fog történni valami újabb borzalom, ami újabb darabkáját változtatja jéggé a szívemnek. De az ördög sosem alszik. Az ember vállán sátorozik, figyel, kajánul nevet, és a legrosszabb pillanatban dönt a cselekvés mellett…

Aurelia megtorpan két lányka mellett, mindketten a Hollóhát színeiben pompázó sálat viselik, így hamar le tudom vonni a megfelelő következtetést, még mielőtt kérdezhetne. Apró szütyőt nyomok a kezébe, ahogy pár gyors lépéssel beérem - Menj csak. A listádon szereplő dolgokat majd megveszem én - a szívem facsarodik bele, hogy még csak könyörögni sem hagyom, hadd menjen inkább a barátaival, gyomortájékon fáj, hogy ilyen könnyelműnek tűnően menni hagyom, de annak ellenére, hogy ő a legfiatalabb, voltaképpen még mindig Aurelia aggaszt legkevésbé a gyermekeim közül. Hosszasan ecsetelgethetném, miért, de ezt talán még sokáig meg fogom tartani magamnak.

Megfordulok, pillantásomat Cailinre szegezem, futó félmosollyal kérdezem - Hova mennél elsőnek, kedvesem? Van szükséged valamire az iskolai listán túl?