Elnézem az állomáson tolongó tömeget; a búcsúzkodó diákok és tanárok sokaságát, akik mind abban reménykednek, hogy egy sokkal szebb év vár ránk, ha visszatérünk ide, s mindannyian képesek leszünk magunk mögött hagyni a sötét múltat; mindazt a rosszat, ami az idei tanévzárón történt. Elnyomok magamban egy halk, formázatlan sóhajt; tekintetemet a mellettem álló lányra szegezem és igyekszem bátorítóan mosolyogni rá, bár nehéz úgy, ha már én magam sem hiszem el mindazt a jót, amit Dumbledore próbált meg belénk nevelni az évek folyamán. Mi van akkor, ha valami nagyon rossz vette kezdetét? Valami olyan, amiből nem bírunk kimaradni; ami elől nem bírunk elbújni, hiába is keressük a fedezéket? Talán még nem készültünk fel erre a háborúra; talán még nem akarjuk, hogy a realitás valósága minket is utolérjen, pedig már itt lohol a sarkunkban. Mire következőleg feleszmélnék, addigra már a vonat egyik fülkéjében ülök, velem szemben pedig az egyik legjobb barátom, Catherine.
- Persze, hogy maradok. Amúgy se tudom, hogy a többiek merre vannak. - apró mosolyra rándul ajkam széle és tudom; most kellene felhoznom valamilyen semleges témát, hogy eltereljem a lány figyelmét mindarról a szörnyűségről, amit magunk mögött hagyunk. Fogalmam sincs, milyen érzéseket fog kelteni bennem a visszajövetel; vajon félni fogok attól, hogy újra megtörténik? Vagy esetleg megkönnyebbülök, ha végleg elhagyhatom ezt az iskolát, ami oly’ sok éven keresztül adott otthont? - És… mi jót tervezel a nyárra? Elkezded már az aurori gyakorlatot, vagy egyelőre kiélvezed a szabadságot?
Olyan stílusban csevegek, mintha ez lenne a Világ legtermészetesebb dolga; hogy két fiatal, akik hazafelé tartanak, a nyárra szőtt terveiket osztják meg egymással. És ennek valóban természetesnek kellene lennie, nem szabadna, hogy ilyen mértékű lelkiismeret-furdalást érezzek. Mert nem önzőség, ha jól szeretném érezni magam…
- Én több laphoz is beadtam a jelentkezésemet, mint gyakornok. Jó lenne egy kis betekintést nyerni, hogy egyáltalán lássam, mennyire tetszik az egész, mert ha úgy döntök, mégsem nekem való, akkor még mindig van időm gondolkozni egy B, esetleg C terven. - ujjaimmal szórakozottan húzom meg a pulóverem ujját; a talárt nem voltam hajlandó magamra ölteni, mintha az is egy lenne a gyászoló tömeg közül. Mert ha nem is akarjuk bevallani magunknak, akkor is tényként kezelendő, hogy meghalt egy társunk a támadás során; egy ötödikes leányzó az életét vesztette ebben a csatában. S ez még talán csak a kezdet. Belegondolni is szörnyű, hogy a mindennapok monotinása egyszeriben mennyire eltörpül a valódi problémák mellett; immár nem a vizsgákra kell csupán koncentrálni, nem arra, hogy milyen felnőtt váljék belőled, hanem arra, ami a nagyvilágban is zajlik. - De őszintén megmondom, hogy fogalmam sincs, mi mást csinálnék szívesen. Szerinted mi illene hozzám, mint munka?

A baráti köröm eléggé szűknek mondható, hiszen nagyon is megválogatom, hogy kiknek nyílok meg teljesen; hogy kik azok a személyek, akiket közel engedek magamhoz, vállalva azt is, hogy a későbbiekben esetlegesen hatalmasat csalódok, vagy összetörök a procedúra közben. Methode esetében teljesen más a felállás; az érzelmeim lassan, de annál biztosabban alakultak ki irányába, amiről a mai napig tudomása sincsen, de ez jobb is így; többször mérlegeltem a lehetőségeimet és mindig arra jutottam, hogy inkább megpróbálom visszanyelni a szerelmemet, ha ennek az az ára, hogy egy életre magam mellett tudhatom őt és a barátságát. Tétován pislogok párat a velem szemben ülő lányra, szám szegletében akaratlanul is megjelenik egy vérszegény mosoly; pontosan ezért vagyunk jóban, mert szinte ugyanolyanok vagyunk; ő is bármit megtenne a családja boldogságáért és hihetetlenül rosszul érinti már maga a tudat is, hogy esetlegesen csalódást okozhat nekik. Megértem, teljes mértékben megértem őt, hiszen én magam is mindig arra törekedtem, hogy a szüleim büszkék lehessenek rám; hogy a sikereimet nézve azt mondhassák; igen, megcsináltuk, egy nagyon jó fiút sikerült felnevelnünk.
- Édesapád szeret téged és biztos vagyok benne, hogy megérti majd a döntésedet és maximálisan támogatni fog abban, amit szeretnél csinálni. - a józan eszem nem küld jeleket, így nem is realizálom a tényt, miszerint talán átléptem egy határt azzal, hogy az eddig ölemben tartott kezeimmel most Catherine ujjait szorongatom bíztatásképpen. - Eleinte talán nem lesz felhőtlenül boldog, hiszen az aurori pálya nem könnyű és rengeteg veszélyt rejt magában, de… ha tényleg ezt szeretnéd, akkor ne mondj le az álmaidról!
Lehet, hogy csupán üres fecsegésnek tűnik mindaz, amit kiejtek a számon, de tény és való, hogy most mindennél jobban ragaszkodnunk kell az álmainkhoz; nem hagyhatjuk, hogy csak úgy kútba essenek, mindent meg kell tennünk, hogy elinduljunk a valóra váltás ösvényén, hiszen ki tudja, hogy mi fog történni holnap, vagy akár a következő pillanatban; nem akarom, hogy úgy legyen vége az életemnek, hogy még el sem kezdtem igazán élni.
- Nem, sajnos nem tudok olyanról, akit mostanában felvettelek volna, de ne csüggedj, te biztosan bekerülsz, hiszen okos és kitartó vagy. - Bíztató mosolyt küldök a lány felé, óvatosan húzva el tőle a kezemet, s hazudnék, ha azt mondanám, nem érzem jobban magamat a társaságában; Catherine mindig is azon emberek csoportjába tartozott, akik a pozitív hozzáállásukkal mosolyt tudtak varázsolni az arcomra, ez pedig most sincsen másképpen. A vonat lassan, kissé döcögősen, de érezhetően megindul London felé; gyomrom gombostűnyire zsugorodik össze, ha csak arra gondolok, hogy nemsokára újra láthatom a szüleim féltő-aggódó tekintetét, valamint a húgom zsörtölődő, mégis kedves mosolyát, ahogyan törékenyen odabújik hozzájuk. Mielőtt azonban a túlzott érzelmek világába csöppennék, újra nyílik a kupé ajtaja és egy kedves ábrázatú, idősebb hölgy jelenik meg, maga előtt tolva egy zsúrkocsit. Pont erre volt most szükségünk; némi nassolnivalóra és csokoládéra, hogy a kedvünk ne legyen a láthatatlan béka feneke alatt. Nem is hezitálok sokat; rögtön felpattanok az ülésről, hogy aztán a farmerem zsebéből előhalászva némi pénzt, felvásároljak pár csokibékát és annál több édességet, amit majd a lánnyal közösen elfogyaszthatunk. Jólesően dőlök hátra az ülésben, immár Catherine mellett, hogy aztán egy óvatlan pillanatban a csokibéka fedelét felnyitva, a kis “jószág” hatalmasat ugorjon, így a lányon köt ki; hiába kapok utána, a pillanat heve már régen elszállt és különben is, túlságosan késő lenne, plusz a szituáció egy igen kínos eredményt hozott volna magával, így inkább csöndes durcaságban süppedek vissza az ülésbe.
- Amúgy… valamit tennünk kell az utolsó évben, mert valószínűleg mi vagyunk az egyetlenek, akik le vannak maradva a rosszalkodással. Se egy éjszakai kilopózás, se pontlevonás, se büntetőmunka, vagy tiltott ivászat… - fújtatok egy hatalmasat; a szüleim legnagyobb örömére mindig is betartottam a szabályokat, de ez szült már nem egy kellemetlen pillanatot az életemben. Talán itt az ideje változtatni; a szüzesség kérdése is igencsak kényes terület. Számomra mindenféleképpen. - Egyezzünk meg abban, hogy amint visszajövünk, írunk egy listát azokról a dolgokról, amiket meg akarunk csinálni, mielőtt kilépnénk a nagybetűs életbe.