Az elmúlt hetek igazolták, hogy Rayne, mármint az idősebbik tényleg egy flúgos, megszállott szuka, és még büszke is rá. Sosem volt dolgom még ennyire céltudatos hajcsárral, mert hát azért első körben lekoptattam a nagyszájú kis pöcsöket, akik próbáltak okosabbak lenni nálam, de ez most más volt. Majdhogynem lehetetlen feladat, igazi kihívás, és hát egy magamfajta fickónak már ez is elég lenne, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy milyen busásan megfizet majd ezért. Az a másfél hónap, amit a kutakodásba beleöltem, majdhogynem semmiségnek tűnik. Milyen ár ez ahhoz képest, amit ez a kis szarság nyújtani tud annak, aki a nyakába veszi és megpörgeti?
Már három napja itt lógott a szekrényemben, jól elrejtve az avatatlan szemek elől egy kis bűbájjal, amitől mindenki csak egy koszos alsógatyának látja. Egy manónak sem lenne gusztusa hozzá nyúlni, nemhogy Gilnek, vagy a másik három félkegyelműnek, akikkel osztozom a szobán. Már rég oda kellett volna adnom a csajnak, és learatni a babérokat, megtömni a zsebem friss ropogós galleonokkal és mégis, valami belül nem eresztett. Sosem ragaszkodtam tárgyakhoz, szentimentális baromság és mégis, a napfelkeltére várva azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne vele visszamenni, összeszedni bármit, amit csak el tudok adni a jelenben és senkinek sem tűnne fel, hogy valaha ottjártam. Bármi az enyém lehetne, vagyis bármit meg tudnék szerezni a kuncsaftoknak. Vagy vissza tudnám pörgetni az időt és visszatartani a muteromat, hogy lelépjen. Vagy jól orrbabaszni saját magamat, amiért ilyen szentimentális pöcs vagyok.
Olyan hirtelen lesz úrrá rajtam a féktelen düh, olyan lendülettel kapom le a szekrényből azt a rohadt láncot, hogy csaknem leszakad és már indulok is az ajtó felé, de közben rá kell jönnöm, hogy már rég feljött a nap, és ha nem vigyázok és ezzel elkapnak, akkor nekem végem. Mehetek egyenesen a Roxfortból az Azkabanba. Ez az átka, ha már rohadtul nagykorú az ember.
A nyakamba teszem azt a kis szart, és némi habozás után pördítek egyet a finom szerkezeten.
Részt vettem már több órán is a hopp-tanfolyamból, és mégis, ez még csak nem is fogható hozzá, érzem, ahogy megpördülök a tengelyem körül, nem is egyszer, egyre gyorsabban és a szoba is fokozatosan sötétedik előttem, majd világos lesz újra és emberek jelennek meg, gyorsan mozognak, mintha egy filmet néznék felgyorsítva. Aztán megint sötét lesz, aztán újra világos, és én már annyira szédülök, hogy nem bírom, be kell csuknom a szememet.
Az első dolog, amiért a megállás után nyúlok az Gil üstje. De az is lehet, hogy a sajátom, tudja a franc, ha mindkettőt Ackerley papa vette. Nála nem léteznek különbségek. Minden egyformán puccos. És egyformán gyanúsnak néz ki benne a hányásom.
Az arcom falfehér, de nem törődök vele. A többiek még csak fel sem ébredtek a hangokra, talán a jó kiadós kviddics edzés tehet róla. Úgy rohanok le a klubhelyiségbe, majd fel onnan az emeletre a tornyok irányába, mint egy félőrült és még azt sem tudom, hogy hogy fogok bejutni a Griffendél toronyba, de azt a dagadt nőszemély elég könnyű lesz levenni a lábáról. Érzem.
Csakhogy arra nem gondoltam hogy mennyire messze van, és hogy azért éjszaka is járőröz egy-két eltévedt taknyos prefektus. Nem mintha félnék tőlük, de azért úgy nézek Casparra, mintha épp egy csótány lenne, akit el kéne taposni.
- Merlinre, Bradley, te még mindig ilyen rohadtul drámai vagy? - türelmetlenül forgatom a szemeimet, és próbálom észrevétlenül a pólóm alá gyúrni az időnyerőt, mielőtt még kiütné a szemét. – Nyilván ez volt a célom, mert évek óta nincs jobb dolgom, mint a nyomodban koslatni és zaklatni – ironizálok kellőképpen. Pontosan emlékszem az utolsó napra, amikor Caspart khm.. „zaklattam” és az biztos nem tegnap volt. Bár a franc se tudja, most éppen milyen nap van. Abban sem vagyok biztos, hogy tényleg három napot mentem-e vissza, mint ahogy terveztem, vagy inkább két hónapot. Basszus, lehet, hogy Olivia még le sem adta a rendelést?
- Így van, lebuktam, szépfiú, de most hagyjál menni a dolgomra – biccentek türelmetlenül és letörlök egy izzadságcseppet a homlokamról, miközben megpróbálok eloldalazni mellette.

Az az idióta félkegyelmű. Vajon tényleg komolyan elhiszi, hogy bármit is változtat azon, hogy az utamba próbál állni? Olyan harcedzett prefektusokkal bántam már el könnyűszerrel, akikhez képest egy véreb csak szelíd, nyálcsórgató kuvasz. És akkor itt van Bradley. Akinek a felkarját könnyűszerrel átérem az ujjaimmal, és aki még a saját árnyékától is behugyozna, de ha mégsem, hát nem lenne nehéz dolgom, hogy alaposan megszorongassam. Ha érted, mire gondolok. Megvannak a módszereim, és ezek közül az erőszak csak valami tizedrendű a fontossági sorrendben, nem is vetemedek rá, csak ha nagyon muszáj.
Na persze, gondolhattam volna, hogy egyből a szokásos rinyával jön. Fogalmam sincs, hogy ez bárkinél is beválik-e, de abban már biztos vagyok, hogy nálam kibasztottul nem fog.
- Valóban, és mégis mit értesz az alatt, hogy a helyzetem? - szememben megcsillan valami kegyetlen, ugyanakkor csintalan fény, mint amikor valami ártalmatlan baromságot készülök éppen elkövetni, pedig ez most azért komolyabb az eddigi kispályás ügyeimnél. - Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy baromira nincs itt semmiféle helyzet, csak te akarsz kihozni ebből többet. A kérdés csak az, miért? - úgy teszek, mintha komolyan elgondolkoznék a dolgon, pedig erről szó sincs, nem kell túl nagy iq fighternek lenni ahhoz, hogy kiérezzem a levegőből a kétségbeesett túlbuzgóságot és a kibaszott bizonyítási vágyat. - Csak nem hiányzik a társaságom? Ha ennyire kettesben akarsz velem lenni, csak szólnod kell, tudod, hogy vevő vagyok bármire – hangom nem sejtet semmi jót, főleg, hogy még pimaszul rá is kacsintok és csak utána indulok tovább. Vagyis indulnék, de valami visszatart. Nem, nem a bűntudat szakadt rám hirtelen, csupán fizikailag képtelen vagyok mozdulni. Érzem a rántást a pólóm anyagán, és mivel rohadtul szeretem ezt a pólót és nem akarom, hogy az anyag kinyúljon, inkább megállok és kelletlenül hátrafordulok.
Méltatlandokni akartam, elküldeni a búsba meg ilyenek, de azok az őzikeszemek összezavarnak egy pillanatra. Hiába próbál erélyes lenni, határozott hangot megütni, ha a szemei arról árulkodnak, hogy legszívesebben visszabújna az édesanyjába. Legalábbis nem néznék ki belőle egyebet.
- Szóval a házvezető? És miből gondolod, hogy hagyom ezek után szaladj akármelyk házvezetőm elé? - arcomon felsejlik egy gonosz vigyor. Nem szándékozom semmit csinálni vele. Legalábbis semmit, ami fáj. Vagy inkább semmit, ami után panaszkodhatna, de ezt nem fogom feltétlenül az orrára kötni. Nem mintha lenne amúgy is rá időm.
Már azelőtt meghallom a cipők kopogását, mielőtt még Caspar felfülelné. Nagyon jól ki vannak élezve erre a csápjaim. De ez most nem arról szól, hogy fényezzem magam. Összevont szemöldökkel hallgatózok, ahogy a léptek egyre közelednek, majd hamarosan beszédhang is társul hozzájuk. Nem vagyok olyan nyugodt, mint lehetnék. Bradleyvel még csak elbántam volna, de ha erősítést kap, akkor rohadtul nincs sok esélyem.
Csak nagy későre esik le, hogy valójában miről is van szó. Nem is annyira az értelme, mint a csupasz szavak jutnak el a tudatomig. Olyan szavak ezek, amiket már hallottam. Nem is egyszer. De csak távoli sutyorgásként Roxforti falak között. Olyan dologok, amikhez kibaszottul nem akarom, hogy közöm legyen, és olyanok, amikről legszívesebben nem is vennék tudomást, de úgy néz ki, most nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Azon kapom magam, hogy kurvára mardos a kíváncsiság, hogy vajon kik lehetnek azok, és már azon volnék, hogy valami biztos helyet találhassak magamnak, ahonnan megleshetem őket, de a feljebbvalókank úgy néz ki, más terveik vannak velem.
Annyira meglepődök, hogy ellenkezni is elfelejtek, és hagyom, hogy a kis taknyos Bradley maga után vonszoljon. Mivel nekem sincs jobb ötletem, csak megyek utána, egy pisszenés nélkül, majd amikor a félhomályban kirazjzolódik előttem a szertár ajtaja, magasba szökik a szemöldököm.
- Most komolyan nosztalgiázgatni támadt kedved, Bradley? - szólalok meg fojtott hangon és türelmetlenül hátrapillantok, tudom, hogy már csak másodpercek kérdése, nincs idő faszságokon agyalni. Lassan, finoman nyitom ki az ajtót, de annál durvábban lököm be a hollóhátas fiút, majd én is utána megyek és becsukom magam mögött az ajtót.
Bradley olyan hangosan lélgzik, hogy egy pillanatra elhiszem, hogy ezeket a hangokat én adom ki. Hamar előkajtatom a pálcámat, és előre szegezem, egy faszom kis fénygömböt varázsolva a hegyére, hogy megtaláljam a fiú száját és a szabad kezemmel betapaszthassam.
- A faszomba! Most komolyan a lihegéseddel akarsz minket lebuktatni? - sziszegem alig hallhatóan, miközben egyenesen a szemébe nézek, és a szorításom nem enyhül, de közben már az ajtó felé hallgatózok megint. A léptek még mindig közelednek, de beszélgetést már nem hallok.

Nem vagyok híve a fölösleges rinyának, pánikkeltésnek, de azt hiszem, ez most egy olyan helyzet, amikor illő és okos dolog fülünket-farkunkat behúzva a szertárban rostokolni. Abból, amit hallottam, nem diákok, ha nem diákok, akkor csak tanárok lehetnek, hacsak nem Hagrid állt be esetleg halálfalónak, amit egyébként teljes mértékben elképzelhetetlennek tartok, és én aztán tényleg rohadtul ismerem az embereket. Vegyük például Bradleyt. Pontosan láttam előre, mintha egy kibaszott filmként pörgött volna le előttem a jelenet, hogy mi fog történni akkor, ha a testünk egymásnak feszül, hogy hogy fogja magjd kapkodni a levegőt, hogy mozog majd fel le a mellkasa, és igen, azt is tudtam, hogy minderre reagálásképpen valami különös izgalom lesz urrá a testemen. A kikényszerített helyzet, ahol megint én vagyok úgymond felül, ahogy a kezem a húsos, párás ajkakra tapad, nem túl erősen, mégis elég ahhoz, hogy kiderüljön, ki diktálja a tempót. Egyetlen pislogás nélkül képes vagyok egyszerre a háttérzajokra figyelni és Caspar kipirult arcát vizsgálni egyszerre és bármennyire is szorult a helyzetünk, egy rosszindulatú, győzedelmes vigyort képtelen vagyok magamban tartani.
Meglepődök, de hagyom, hogy eltolja a kezemet, pedig nem igazán vagyok rá kíváncsi, hogy mit akar mondani. Tényleg kurvára utálom a fölösleges dumát, amikor annyi mindent lehet csinálni helyette. S ha köntörfalazásról van szó, hát Bradley nagyon tudja a dolgát. Van azonban egy-két dolog, amiben mondjuk Caspar úgymond kitűnik a többiek között, és nem a tenyérbemászó stílusról beszélünk, egész kis féreg lényéről, amitől egyszerre szeretnéd eltaposni és nekivágni a falnak, odaszorítani, nem ereszteni. Testem automatikusan reagál, ahogy olyan lehelletkönnyen ér ajka az ajkamhoz, mintha meg sem történne az egész. Minden érzékszervem egy helyre koncentálódik, érzem, hogy bizsereg a szám, olyan rohadtul forró, és olyan kikerekedett szemekkel nézhetek rá. Az az elcseszett Bradley, mintha tanult volna egy-két dolgot, de az is lehet, hogy az egész zsigerből jön, onnan mélyről, az ösztönök bugyraiból. Mire lereagálhatnám, már el is húzódik, kezem pedig autómatikusan csúszik a derekár és tartom vissza, hogy ne rebbenjen túl messzire. De mintha az ujjaim is egészen elzsibbadtak volna, vagy csak ő lett hirtelen baromira erős, úgy csusszan ki a kezeim közül, mint egy kis mezei állatka és abban a pillanatban a csörömpölés kizökkent. Olyannyira, hogy egyszerre látom, ahogy Bradley balfaszkodik, és ahogy a másik pillanatban ránktörnek a halálfalók és mi már halottak is vagyunk.
Olyan gyorsan reagál az agyam, hogy a testem alig tudja követni és ahelyett, hogy nekiéesnék Casparnak, és jól megérdemelten elgyepálnám, amiért hülyeségeket beszél össze-vissza, átkarolom a derekét. Ezúttal olyan határozottan, olyan erősen, hogy esélye se legyen kiszabadulni. A szemébe nézek, mint aki nem tűr ellentmondást. Testünk egészen egymásnak feszül, érzem a lélegzetét, az egész remegést, ami átjárja a testét. De az is lehet, hogy én remegek, mert bassza meg, én is félhetek valamitől egyszer a rohadt életben.  
- Legalább egyszer az életben hallgass már el – szavaim keményen pattognak a falon, és szállnak el valahol az éterbe a plafonon keresztül. A következő pillanatban már előkerül a kis arnyláncra fűzött szerkezet én meg egyetlen fordítás után már érzem, hogy elveszítem az irányítást nem csak Bradley teste fölött, hanem a sajátom fölött is. Szédült pörgés következik, a szertár mintha ránkborulnak, mégsem történik semmi ilyesmi. Émelyegve veszem tudomásul, hogy leálltunk. A szertár ugyanolyan sötét, fogalmam sincs, hogy működött-e, de ha eddig nem hagyott cserben, akkor most sem fog. Érzem, hogy a vérem olyan sebeen cikázik végig a testemen, érzem, hogy egészen megszédülök. Ha Caspar most nem lenne, lehet megint kidobnám a taccsot, pedig lassan már hozzászokhatnék. Mivel Bradleyt határozottan finomabb fából faragták, mint engem, persze lehetetlenség rá támaszkodni. Érzem, ahogy testét a falhoz préselve dőlök rá, esküszöm, akaratomon kívül. És fülelek. Semmi egyebet nem csinálok, még a nyakláncot sem veszem ki a nyakunból. Hallgatózok a folyósó felé, de se léptekre utaló jelet, sem beszédet nem hallok. Leplezni sem tudnám, hogy mekkora kibaszott nagy kő gördül le a mellkasomról, ahogy lehunyom a szememet és a homlokamat Bradley homlokának támasztom, és lehunyom a pilláimat.
- Te szerencsétlen fasz – csak ennyit tudok rebegni, az adenalin még ott dübörög a testemben, most úsztam meg a halált, és rohadtul jó érzés. - Ha kedved támad következőkor meghalni, csak szólj előre, én majd gondoskodok rólad – hangom uganolyan kemény, mint korábban, még mindig iszonyatosan dühös vagyok, de képtlen vagyok megütni. Leveszem a láncot a nyakunkból, mindenféle magyarázat nélkül és kinyitom a szemem, úgy meredek vádlóan a prefektusra, mintha most rögtön megakarnám ölni, vagy csókolni. Hol itt a különbség? Ajkaim iszonyatos erővel csapnak le, mintha valami természeti katasztrófa előhírnökei lennének. Ujjaim határozottan ragadják meg a csipőjét és  egy nyikkanás sem hallatszik, amikor háta nekicsapódik a falnak. Legalábbis én nem hallok egy nyikkanást sem.

Mintha valami kibaszott időhurokba kerültem volna. A fejemben úgy örvénylenek a gondolatok, egymás elé vágva, mindenféle különösebb cél és irány nélkül, mintha valami maradandó károsodást szenvedtem volna a napi többszörös időutazás mellékhatásaként. Ha egyszer innen kijutok, a javasasszony nem nyugszik tőlem, amíg rendbe nem teszi őket, mert perpillanat nagyon is összezavarja a józan ítélőképességemet a tény, hogy egyszerre kell olyasmin gondolkoznom, hogy mi volt a halloweeni menü, amikor másodévesek voltunk, és azon, hogy mondjuk Bradley a szüzességének elvesztésének a pillanatában is ilyen kínzó bambi szemekkel mered-e majd rám, mert akkor biztos felképelem. Vagyis hát honnan szedem én egyáltalán, hogy nekem kell majd felképelnem? Nem, még csak az kéne.. Majd felképeli az, akinek kell ez a nyűg a nyakába. Bár, biztos rohadtul hálás és agybaszó feladat lenne egyszerre. Mondjuk egy olyan kihívás, amikbe egyébként szó nélkül fejest ugornék úgy általában, de a rohadt életbe, hogy már  így is túl sokat pörögtem a témán, miközben fontosabb dolgaink is vannak. Teszem azt, a smárolás egy fontosabb dolognak tűnhet, és egy végtelennek tűnő, hosszú pillanatig ezzel mélyen egyet is értek, mert valahol le kell vezetni azt az átkozott feszültséget. És mégis, miközben ajkait ostromlom és arra várok, hogy ettől majd kurvára rendben leszek, és azokkal a cingár, erőtlen ujjakkal a tarkómat birizgálja, amitől sokkal inkább felmegy a pumpám, mintsem lenyugodhatnék,végül valahol kibaszottul ott vagyok, ahonnan elindultunk. Mert igen, rohadtul felizgultam, akkor sem lennék képes ezt már leplezni, ha most fognám magam, és kisétálnék a szertárból, de helyette inkább a tudtára adom azzal, hogy a farkamat az ágyékának nyomom, mert hát ennél egyértelműbben és világosabban rohadtul nem vagyok képes kommunikálni, pláne nem tele szájjal, pláne úgy, hogy a szavak amúgy sem az erősségeim.
Csakhogy még azt nem sikerült valahogy megjegyeznem egy életre, hogy amitől én valamit kurvára akarok, az a másiknak nem biztos, hogy ugyanolyan kibaszott jó. És tulajdonképpen nem találok rá értelmes magyarázatot, hogy Bradley miért akarná ezt abbahagyni, miért akarna elhúzódni tőlem, de megteszi és Merlinre mondom, kurvára felbassza az agyam. Úgy nézek rá, mintha éppen pofoncsapott volna, de persze tudjuk, hogy ha valaki emberfia alaposan felhúz, aztán csak játssza az agyát, az bizony kellemetlenebb tud lenni, mint egy jó atyainál is.
- Úgy tűnt mintha… mi? – hátrébb húzom a fejem, befejezem, amit Bradley úgy tessék-lássék elkezdett és próbálom McGalagony nézését utánozni, de inkább csak egy átbaszott, kanos tinédzsersrác méltatlankodására hasonlít végül. Hallom amit mond, de még mindig nem jut el receptoraimig. – Mégis mi a fasz bajod van neked?
Szinte alig észrevehetően szorulnak ökölbe az ujjaim, de ahelyett, hogy jól odabasznám a fejéhez, inkább csak a falnak támaszkodok, éppen a feje fölé téve a kezem, úgy próbálom temetni a férfiasságom utolsó morzsáit. Mégis mióta lett fontosabb, hogy magyarázkodjak, mint mondjuk, hogy jól meghúzzak egy bambiszemű prefektust, akinek igazából minden rohadt sejtje azért kiabál, hogy meghúzzák, és mégis képes itt játszani az agyát.
- Mi az, hogy nem lesz jó vége, Bradley? Azért szerintem kicsit alábecsülöd a jó öreg Dungot. Hát nem bízol bennem? – talán túlságosan is nagy hangsúlyt fektetek a teátrális picsogásra, és mielőtt még számon lehetne kérni tőlem, pillanatok alatt kihúzom magam és a megszokott, kemény hangomon szólalok meg újra – Azt hittem, hogy semmi sincs jelenleg, ami nálam érdekesebb lenne, de kösz, hogy valami vásári bóvlit elém helyezel. Sokat dob az önbecsülésemen – makacsul gombolom be az inget, amíg már szorítja a nyakamat, hogy nyíltan a tudtára adjam, bármi van is nálam, eszem ágában sincs mégegyszer mutogatni. – Ha azt hiszed, hogy ezek után, még engedem, hogy bármelyik becses kincsemhez hozzányúlj, hát rohadtul tévedsz – jegyzem meg csak úgy, mintha egészen mellékes lenne a téma, és nem baszná annyira az agyam, mint ahogy teszi, de sértődöttségemnek akkor adok igazán hangot, amikor elhúzódok tőle egészen, éket verve közénk, megszakítva a srác folyamatos menedékkeresését, ami valahol azért mégis csak meghat egy pillanatig. Nem csoda, hogy össze van zavarodva, pedig jóval kevesebbet tud, mint én, és még nekem is nehezen megy összerakni a dolgokat. Csakhogy én szeretem elodázni a dolgokat, meg nem történté tenni őket, és szarni rájuk, ameddig csak lehet, de szemlátomást ez Bradleynek nagyon nem megy.
Az órámra pillantok, a mutatók is átrendeződtek a nagy kavarodásban. Fél tizenkettőt mutat, és az ajtó alatt beszűrődő  fényből arra következtetek, hogy még nappal lehet. A fordítás meg egészen pici volt.
- Na jó, merre voltál ma déli fél tizenkettőkor? – adom meg magam nagysokára, és végre ismét szólok Casparhoz árnyalatnyival enyhültebb hangon. – Csakmert jó volna, ha el tudnád kerülni azt az utat, nem volna tanácsos, ha magaddal találkoznál. Elég sok mindent kéne megmagyaráznod – vetek egy sokat sejtető pillantást magunkra. Igen, nekem is jó sokat kéne magyarázkodnom saját magamnak, például, hogy mit keresek álló farokkal egy szertárban Caspar Bradleyvel.