Vajon hogy nézhetek ki egy külső szemlélő szemszögéből? Azon kívül, hogy borzasztóan, sőt inkább rémisztően, mint aki most lépett ki egy horror regényből, hogy elinduljon fölfedezni egy új világot. Csak jellemző ezekre a szereplőkre, hogy annyira idegen helyre csöppennek, hogy még ők maguk sem hiszik el, hogy ez megtörténik és legfőbb fegyverük az, hogy sértetlenül vagy minimális sérülésekkel érkeznek az új világba, nem pedig úgy, mint akit egész éjjel vertek és üldöztek. Rosszabbra sikeredett ez az éjszaka, mint amire számítottam, de természetesen nem emlékszem semmire, csak a fájdalomra, ami bal lábamba hasított, mielőtt magamhoz térhettem volna, rögtön utána pedig a fájdalom, mintha szétosztódott volna bennem mindenütt. Mozdulni sem tudtam csak az az egy gondolat járt a fejemben, hogy itt halok meg a Rengeteg közepén, reszketve a fájdalomtól és a félelemtől, hogy magatehetetlen állapotomban tökéletes préda vagyok bármely lény számára, minden különösebb erőfeszítés nélkül a napszaknak megfelelő koszt válhat belőlem. Fény nem szűrődött át a fák sűrű lombjai között, a sötétség ölelt körbe egyedül és a néha-néha felvillanó, elsuhanó szempárok üdvözöltek és sugallták, hogy ideje távoznom, de képtelen voltam megmozdulni. Mindennek dohos, rothadó szaga volt a Rengeteg mélyén, ami vegyül a vér fémes szagával és a saját ocsmány kórom szagával, ezek elegye pedig elviselhetetlen keveréket alkotott minden egyes apró rezzenésem után. Forgott a gyomrom, fáztam de vert a víz, nem csak a fájdalom miatt, közrejátszott a félelem és a magatehetetlenség pálcám hiányának végett, bár kételkedtem benne, hogy valaha is föl fogok tudni állni onnan, hogy akár négykézláb ugyan, de kimásszak valahogy az erdő külső rétegére az elrejtett ruháimért és a táskámért. Mennem kell, de nem tudok. Szemeim csukódtak volna vissza, hogy ugyanaz a sötétség fogadjon, mint amit perceken keresztül nézegettem riadtan, de ez a sötétség megnyugtatott és abban a hitben ringattam magam, hogyha még alszom egy keveset rendbe jön minden, elmúlik a fájdalom, elmúlnak a szagok és talán némi napfényben is reménykedhetek. Hogy ezeknek a gondolatoknak mi volt az alapja magam sem értem, még most sem. Nyugodtabb nem lettem semmivel és pihenés helyett sürgettem magam, hogy ideje fölvenni a nyúlcipőt, mielőtt valami úgy gondolja, hogy kitűnő alkalmat nyújtok neki arra, hogy megkóstolja a fiatal vérfarkas húst.
'Mozdulj meg Agatha, gyerünk!' - suttogtam magamnak és a földet markolva próbáltam testemet életre kelteni, de az első egyetlen apró rezzenést követve bal lábam, mintha ki akarta volna magát tépni jelenlegi helyéről, mind e mellé, mintha meg is mozdult volna benne, ami egyáltalán nem szokványos és hétköznapi. Fejem zsongott, meg is szédült azonnal, amint fölemeltem, agyam pedig fúrt-faragott-kalapált, hogy minél jobban fájjon, nem beszélve testem többi részéről, ami nagy valószínűséggel sérült, talán még valamim törött is.
'Próbáljuk meg újra...' - ösztöneim egyre sürgetőbbnek érezték, hogy elhagyjam a helyszínt, ha kell repülve. Az ágak egyre sűrűbben reccsentek meg körülöttem, a lehullott száraz levelek hatalmasat roppantak az erdő csendjében, ahogy valami átgázolt rajtuk, fénylő szempárok villantak felém minden irányból. Tarkómon felborzolódott a haj, torkomban a hangszálak sikításra készen álltak, minden egyes izom megfeszült a testemben, amikor váratlanul a talpamat súrolta valami, ami nem fűszál lehetett, ez annál szőrösebb volt, szuszogása pedig közeledett az arcom felé. Azt hiszem ez éppen elég volt ahhoz, hogy az adrenalin és a félelem fájdalomcsillapító hatása, ha nem is olyan erős hatással ugyan, de szétáradjon bennem és mozgásra bírjon a másodperc tört része alatt. Egyik percben még feküdtem, a másikban pedig már futottam az életemért - jó, futásnak túlzás lenne nevezni azt az elkeseredett bicegést fától fáig -. Hátra nézni értelmetlen lett volna, mert úgyis a nagy semmit láttam volna a változatosság kedvéért, így csak reménykedtem, hogy lábaim jó felé vezetnek, bár a hátra nem nézésnél nehezebbnek bizonyult a sérülések fájdalmának figyelmen kívül hagyása, ugyanis az adrenalin hatása arra volt elég, hogy egy nagyszerű rajttal nekiiramodjak a kastély felé vezető útnak és körülbelül a második vagy harmadik lépésig volt elég, ami igazán nem elég egy hosszabb túrára. Alsó ajkamat beharapva kényszerítettem magam a hallgatásra, bár erős szuszogásom és elfojtott zihálásomat így is hallani lehet, de legalább a torkomnál várakozó sikoltást nem engedtem ki. Fejem zsongott továbbra is, éreztem, ahogy mindenem gyengül el és egyre lassabban szedem a lábaimat, forog körülöttem a sötétség és eszembe jutott az a téli éjszaka, ami örökre megváltoztatta az életemet. Ott, akkor is elájultam, mert nem bírtam tovább és mindenki látja az eredményt. Többé-kevésbé mindenki. Viszont, hogyha megadtam volna magam az idegrendszerem akaratának, akkor a végeredmény igencsak szétszórt és darabos lett volna. Szó szerint.
Magam sem tudom, hogy mivel tartottam ébren az agyam, talán a rettegéssel, hogy érezni fogom, amikor szétmarcangolnak, nem fogok elájulni és ébren leszek egy bizonyos ideig, amíg föl nem adom végleg, ez pedig valljuk be, nem a legkellemesebb. Leizzadva borultam a bokor mellé, ahová a táskámat és a ruháimat rejtettem, testem pedig itta magába a nap sugarait, már azon részei, amiket nem borított alvadt vér, aminek a java már lepattogzott. Térdem viszont rosszabb állapotban volt, mint ahogy arról álmodni is mertem volna. Úgy tűnt megint összekaptam a kentaurokkal és hálájuk jeléül a térdemet átlőtték egy nyíllal, aminek a felé elhagytam valahol az éjszaka folyamán, de a feje még mindig kikandikál a helyéről. Már nem voltam rosszul, nem akartam sikítani és elájulni, csak véget vetni ennek az egésznek és persze kiadni magamból a gyomrom tartalmát a fájdalom végett. De képtelen voltam, mert egyre csak azon voltam, hogy a nyilat azonnal el kell távolítanom és be kell jutnom a Szükség Szobájába.
Képszakadás és utána már csak arra emlékszem, hogy a nyíl darab a fűben hever véresen, én pedig kábán kutatok a táskámban gyógyszer és kötszer után, ami nem fogja a vérzést enyhíteni, de kitart, amíg föl nem érek. Mindig megfogadom magamnak, hogy soha többé nem lesz még egy ilyen este, de sajnos ez nem egy választható dolog. Még.
Lábam cuppog a cipőben, amibe belefolyt a vér menet közben, vállammal a falat súrolom, ahogy haladok bicegve, sziszegve és senkire rá nem nézve. Szőke hajzuhatagom csatakosan lóg koszos arcomba, nadrágom szára vértől szennyes, hogy az ingemről ne is beszéljünk, amit a felső testemet borító sebek áztattak át. Talárom az egyetlen mentsváram, ami a legtöbbet takarja belőlem, de így is kérdőjeleket hagyok magam után mások fejében, amíg el nem érek a hetedik emeleti üres folyosóra a jól megszokott üres fal elé.
'Engedj be kérlek, mielőtt bárki meglátna...' - kérlelem kétségbeesetten a szobát és fixírozom közben a padlót. Mindjárt vége, mindjárt pihenhetek és senkinek nem kell tudnia róla.

Reszkető lábakkal állok a még mindig üres fal előtt és minél erősebben gondolok rá, annál jobban várom, hogy meghalljam az ismerős reccsenéseket és neszezéseket a közelemben, ami jelzi, hogy zöld utat kaptam a külön bejáratú búvóhelyemre, de most akármennyire meg akarom hallani végre, csak a folyosó néma csöndjét megtörő hörgő légvételemet hallhatom. Gondolataim nem cikáznak minden irányba, mint máskor, amikor ide jövök, mégis lassabban jut el a kérésem a szobához, mint általában. Mi történik most? Miért nem segít? Jó falnál állok egyáltalán? Persze, hogy jó helyen állok, csukott szemmel is tudnám már az idevezető utat, de még ebben az állapotban sem tudnám eltéveszteni. Elgyötört arccal nézek föl a sima falfelületre, ami változatlanul bámul vissza rám, mintha tiltakozna az ellen, hogy bemehessek. Bocs, Agatha, de ma nem fogok rajtad segíteni. Oldd meg máshogy.
Lemondó sóhaj kíséretében fordítok hátat a falnak és dőlök neki, hogy legalább addig legyen a támaszom, amíg kitalálok egy másik tervet arra, hogy hogyan rejtsem el a terngernyi sebet, ami beborít, hogyan hozzam helyre a szebb napokat is látott lábamat és hogyan foglalkozzak a többi aprósággal, ami másoknak feltűnhet és gyanakvásra vagy aggodalomra adhat okot nekik.
'Te is jókor hagysz cserben mondhatom.' - jegyzem meg hangosan a falnak címzett dorgálásom, de a többi mondanivaló rögtön a torkomra forr, amint meghallom, hogy a folyosó csöndjét nem csak én töröm meg, hanem egy pár cipő sietős kopogása. Kipp-kopp-kipp-kopp, hallatszik gyors egymás utánban, én pedig megpróbálom a legtermészetesebb testtartást fölvenni, amit ebben a helyzetben csak lehet, de a levegővételem továbbra sem hangzik úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én csak egy várakozó diák vagyok, itt sem vagyok igazából, mindjárt indulok tovább és... Megszakad a gondolat menet, amikor ismerős illat csapja meg az orromat. Megtanultam együtt élni ezzel az állapottal - mondjuk - , de érzékszerveim  felerősödött állapotáról valahogy mindig megfelejtkezem. Szinte facsarja az orromat a parfüm erős illata és szeretném csak befogni, hogy ne érezzem többé, de nem tehetem. A koppanások hangja lassan elhal mellettem, ahogy ideérkezik a pár cipő a gazdájával, én pedig csak kémlelem a sajátjaimat, mintha észre sem venném, hogy valaki itt áll mellettem. Nem kell Amycusra néznem, hogy el tudjam képzelni az arcát, miközben végignéz a koszos, szakadt viseletemen és kérdeznie sem kell, mert szinte hallom a gondolatait és tudok rá minden választ, amiket nem akarok neki elmondani. Két napja láttam ezt az arcot utoljára, mielőtt felszívódtam volna. Egy rendes kapcsolatban az ember már az első nap után hiányolja a párját, én pedig még egy hétig is képes lettem volna halogatni vele a találkozást, amíg teljesen föl nem épülök, hogy ne kelljen az aggodalmának palántáját táplálnom, most pedig abból az aggodalomból egy egész esőerdő fog kinövekedni, megszámlálhatatlan levelei pedig mind azok a kérdések lesznek, amikkel el fog árasztani meglehetősen rövid időn belül. Hangjától úgy rezzenek össze, mintha valaha is lett volna bármi félnivalóm tőle, a válasz pedig már ott van a nyelvemen, szívem arra sarkall, hogy legyek vele őszinte, meg fogja érteni és nem szükséges tovább hazudnom legalább ennek az egy embernek, agyam viszont ezeket hamar felülírja és megváltoznak az eddigi kimondatlan szavak.
'Szia' - nézek föl rá, hajamat véletlenül sem simítom ki az arcomból és hibát hibára halmozva intek neki azzal a kezemmel, amelyiknek a tenyerének a közepén hatalmas vágás éktelenkedik, a kötés pedig már lassan fekete azon a részen az alvadt vértől. Számat mosolyra húzom, mert tudom, hogy muszáj, de ez annyira béna és elcseszett próbálkozás arra, hogy a gyanakvást elaltassam benne, mintha a Titanicon keletkezett sérülést, amit a jéghegy okozott egy darabka ragasztóval próbálták volna meg helyrehozni, nem beszélve arról, hogy nem mozdulok felé egy millimétert sem, nehogy az amúgy is sajgó lábam megmozdítása könnyeket csaljon a szemeimbe.
'Micsoda? Ja, hogy ez!' - nézek végig magamon és leeresztem közben a kezem, mintha csak egy kis semmiséget vennék észre az öltözékemen. - 'Kirándultam egy kicsit és rosszkor voltam rossz helyen, véletlenül egy... egy... egy kentaur csata közepén voltam... és egy trollt próbáltak meg legyőzni. A troll meg ahogy kalimpált véletlenül eltalált a kezével és... és nekirepültem egy fának... kettőnek... és egy bokorban kötöttem ki, de ez igazán semmiség. Kicsit pihenek és újra a régi leszek.' - néha őszintén elcsodálkozom, hogy mennyire képes vagyok az emberek agyának helyére egy darab követ képzelni, ami a hazugságokat, még ha ilyen finoman szólva is bénák, minden gondolkodás nélkül igaznak véli és gond nélkül folyhat tovább a nap. Arcomon a mosoly egyre jobban torzul viszont, ahogy átszúrt térdem kezd a gyógyszer kábító hatásából feléledni, nem beszélve minden apró sajgó pontomról és úgy érzem, mintha lángra kapna az egész testem, a tűz középpontja, ahonnan indul minden, a térdem. Apró izzadtság cseppek gördülnek végig az arcomon, ahogy reszketve próbálom magam tartani a falnak támaszkodva, hogy ne essek össze a földön, mint egy zsák szalma, de egyre erőt próbálóbb feladatnak bizonyul. Az sem hoz felüdülést számomra, hogy Amycus figyelmét egy pillanat erejéig elvonja a mögöttem lévő fal, ami végre a jól ismert reccsenéseit hallatva változik át ajtóvá. Mintha csak arra várt volna, hogy megérkezzen és utána boldogan teljesíthesse a kérésemet. Pillantásom a kezére esik és pislogás nélkül figyelem a tiszta, hófehér ujjakat, amelyek most bepiszkítják magukat azzal, hogy hozzám érnek. Nem akar bántani, tudom, mégis olyan feszületen figyelem minden mozdulatát, mint az űzött vad, amikor nem bízik meg még az emberben, de elfogadja a jelenlétét és közelebb engedi magához. Képes leszek neki valaha is elmondani a szörnyű titkomat, amit magammal cipelek nap mint nap, vagy egyszerűen hazugságokkal próbálom meg tovább hitegetni, hogy minden rendben? Nem járható egyik sem, de valamelyiket mégis választanom kell, és ha már muszáj lesz, akkor maradok az első gondolatnál. Nem jár sok magyarázattal, ő dönti el mit kezd vele, míg a hazugságba bele lehet bonyolódni és sokkal súlyosabb, rosszabb következményei lesznek, hogyha ő kezd el magában következtetéseket levonni, képzeleteket fölállítani, amiből nehéz kimászni és elmagyarázni egy már saját magát meggyőzött személynek, hogy mi is az igazság valójában. Nem akartam, nagyon nem, de más lehetőség hiányában ez az egyetlen opció maradt.
'E-ez...' - kezdeném kiszáradt szájjal magyarázni, hogy mi folyik a hátam mögött, de nem adja meg nekem a lehetőséget arra, hogy végigmondjam, hanem derekamat megragadva mozdít el a helyemről, lábam fájdalma pedig annyira elviselhetetlenné válik, hogy egy ordítással taszítom el magamtól és könnyáztatta szemekkel ülök - vagy inkább zuhanok - a folyosó kövére, hogy a fájdalomtól elködösült aggyal fogjam a vért lövellő lábam, mintha bármit is segíthetnék rajta. Még a legapróbb sérülések is égető fájdalmat okoznak. Saját nyüszítésemet és ordításomat hallom felváltva, a nadrágomból kicsöpögő vér pedig kezd kisebb tócsát képezni a lábam alatt. Fogaim összekoccannak, miközben reszketek, szemem sarkából pedig látom, hogy a szoba kitárta teljesen ajtaját és bentről hívogatóan néz rám a kis rejtekem, ahova ha kell hason csúszva jutok be, de meg kell próbálnom.
'Vigyél... be... oda... most!' - szűröm ki a fogaim között az utasítást Amycusnak címezve. Könyörgöm, drága, ne most fagyj le és bámulj rám hitetlenkedve, hanem cselekedj is.

A fájdalom egyre nagyobb hullámokban önti el a testemet, minden egyes levegővételkor és érzem, hogy lassan egyre távolabb sodródom a valóságtól, sajgó lábam viszont nem engedi, hogy az eszméletvesztés határát át is lépjem. Csak mint élettelen rongybaba csüngök Amycus karjaiban, félig nyitott szemekkel és próbálom fejben elkapni a valóság léggömbjéhez tartozó fehér fonalat, de az örökké kicsúszik a kezem közül. Bár nem kellene, mégis ösztönzöm magam az ébren maradásra, sebesült lábam erre csak rásegít, hiszen az általam kialakított benti világban magamra maradok, Amycus nem tudja, hogy mit hol talál meg a felcímkézett fiolák, üvegcsék rengetegében, amelyek a falra erősített polcokon sorakoznak végestelen végig, én pedig vajmi kevés segítséget tudok neki nyújtani élettelen nyöszörgésemmel és mutogatásommal. Félig lehunyt szemhéjaimon át érzékelem a szobát teljes egészében bevilágító éles fényeket, a még be nem fejezett bájitalom gyógyszerszerű, kesernyés illatát, ami elegyedik a szobát örökösen körbelengő menta illatával, ami máskor frissítően szokott hatni az elmémre, most viszont csak a gyomromat kavarja fel és azt kívánom bárcsak lenne bennem annyi erő, hogy megszüntethessem a varázslatot. Erőnek erejével nyitom ki újra szemeimet, mint aki egy igazán hosszú nap után elszenderedett olvasás közben a foteljában és már álmában is érzi, hogy a nyaka sajogva próbálja fölébreszteni, hogy menjen lefeküdni az ágyba, mert ott sokkal kényelmesebb, mégis túlságosan kimerült mindenhez és elviseli a fájdalmat. A fájdalom könnyeitől elhomályosult tekintettel vizslatom a makulátlanul fehér plafont, ami azóta sem veszített színéből és tisztaságából, amióta először beléptem ennek a szobának a falai közé és megpillantottam a kristályosan csillogó fiolák sokaságát, amik a végtelen hosszúságúnak tűnő polcokon sorakozva vártak arra, hogy különféle bájitalokkal és főzetekkel megtöltsem őket. Ma már ez a polc nem üres üvegcséknek ad helyet, hanem egyenesen rogyadozik a színültig telt, más-más színű, felcímkézett fioláktól, amelyeken az írás már megkopott, a pergamen rajtuk sárgás, gyűrött. Ahányszor belépek ide, pillantásom először mindig a polcokra esik, arcomon pedig halvány mosoly húzódik végig és büszkeséggel tölt el, hogy ezeket a magaménak tudhatom. Érzem, ahogy az emlék hatására ajkaim valami mosolyhoz hasonló alakba torzulnak, pilláim pedig ismét nehezedni kezdenek, de már nem próbálok küzdeni ellene. Elönt egyfajta belső melegség, a biztonság érzete, hogy nem kell a folyosón kóborolnom a rémült tekintetek kereszttüzében, nem kell várnom, hogy az ajtó feltáruljon és menedéket nyújtson, mert már bent vagyok és megpihenhetek, mielőtt bármit is kezdenék magammal. Teljesen megfelejtkezem a megmentőmről, akinek a hangja távoli morajlásként ér el hozzám, nem tudom kibogozni a szavait, a motyogását hallom és semmi mást. Később megkérdezem. Később... Elúszott a valóság léggömbje, végleg elveszítettem a madzagját, de már nem kapkodom utána kétségbeesetten, átadom a tudatomat a mentsvárat jelentő tudatvesztésnek, hogy majd később magamhoz térjek, ki tudja mikor. Lehet ez percek kérdése, de akár óráké is, vagy napoké. Egyszer visszajövök...
Éles fájdalom hasít a karomba. Érzem az erőteljes szorítást, érzem, ahogy a körmök belevájódnak a vérző sebbe, amelynek hatására kiserken belőle a vér és elindul lefelé világot látni, mielőtt megalvad. Szemhéjaim kipattannak és ismételten a patyolat plafon köszön vissza, de van itt valami más is. Az a más, amitől minden holdtöltekor rettegek és egy csettintés alatt átveszi fölöttem az irányítást, hogy a legszörnyűbb tetteket követhesse el, amíg én a saját elmémbe vagyok bezárva. A fájdalom fölébresztette a szendergő fenevadat és készen áll, hogy újra napvilágra bukkanjon. Egyre erősödik a nyomás a mellkasomban, mintha be akarnám szippantani saját magamat, testem megfeszül a fájdalomtól és torkomból a vadállat dühödt ordítása tör fel, nem az én sikolyom. Ujjhegyeim, mintha szétrepednének, ahogy a pengeéles karmok nőnek vissza a körmeim helyére, ínyem sajog a fájdalomtól, mint a csecsemőé, aki elkezdett fogzani és az apró fogak át akarják törni mindenáron a gátat. Szabad kezemmel erőnek erejével markolom a vastag matracot, de másodpercek alatt megadja magát a fenevad erejének és reccsenve hasad ketté az anyag, a fájdalomtól sajgó kezem ujjai pedig Amycus csuklója köré fonódnak és szorítják, amíg meg nem szűnik a vér áramlása a csuklójába. Csapdában vagyok. Ismét a saját testem rabja vagyok, amit nem én irányítok. Nem tudok szólni, segítségért kiáltani, csak könyörögni az ösztönlénynek, hogy bármit is akar tenni, ne tegye. A testemet marcangoló fájdalom nem szűnik meg, csak enyhül valamelyest, a fenevad pedig tekintetét Amycusra emeli. Torkomból mély, állatias morgás tör elő, mint amikor egy állat támadni készül, csak vár a megfelelő pillanatra. Nem eresztem el, még erősebben szorítom, mint eddig és mohón a levegőbe szimatolok, miközben felülök és közel hajolok a fiúhoz annyira, hogy az orrunk hegye jócskán összeér. Szimatolja, de nem támad, csak elképzeli az ízét, ahogy a finom fehér bőrt feltépi, hogy a vértől áztatott hús felszínre kerüljön és lakmározhasson. Nyál csöppen a földre. Az én nyálam. A morgás egyre haragosabb, agresszívabb, de úgy hal el, mintha elvágták volna. Visszazuhanok az ágyra és újra önmagaménak érzem a testemet. A morgást hangos zokogás veszi át, újra csak homályosan látok mindent a könnyeimen át. A fenevad gyenge, de nem felejt. Volt még annyi ereje, hogy egy utolsó bivalyerős ostrommal kitaszítson a saját testemből és szemügyre vegye, kiszagolja a következő áldozatát teliholdkor: Amycus Carrow.
Nem tudom mennyi idő telhetett már el úgy, hogy a fal felé fordulva, magzatpózba gubózódva zokogok, amíg a zokogás csak egyenetlen hörgéssé csitult, könnyek nélküli sírássá és csöndes tombolássá. Felszáradtak a könnyeim, kicserepesedtek az ajkaim a szájon át vett légvételtől és száraz szivacsnak érzem a nyelvemet. Nem merek megfordulni. Nem merek ránézni és látni az arcán a rémületet, ami valószínűleg olyan tisztán látszik, mint a Nap az égen. Mégis meg kell tennem. Nincs több kertelés, hazugság, kitalált harcok trollokkal és a Rengetegben élő lényekkel, akik mindig akkor támadtak meg, amikor véletlenül arra jártam. Nincs több rosszul sikerült varázslat, bájital vagy esetleg varázs szerkezet, amire rá lehetne fogni a sebhelyeket, legkevésbé nem az átlyukasztott térdemet. Ő is látta azt, ami bennem lakik kicsi gyermekkorom óta. Látta az átkomat, ami egy életre velem lesz és nem szabadulok meg tőle soha. Miért nem ment el végre, Miért nem állt fel és rohant ki fejvesztve a szobából, hogy riassza a kastély összes lakóját, hogy egy szörnyeteggel osztják meg a mindennapjaikat? Miért nem? Lassan mozdulva fordulok felé, arca pedig holt sápadt még mindig, szemei kereken merednek ki üregükből, majd kiesnek a helyükről, egész testében reszket, de tartja magát. Életlében először levetette magáról a sziklakemény és sérthetetlen Carrow fiú álarcát és kimutatta, hogy őt is halálra lehet ijeszteni. Sajnálkozva nézek rá, de nem szólalok meg hosszú percekig, csak nézek rá, szipogok egyet néha, arcomat pedig szakadt talárom ujjába törlöm.
'Gondolom nem erre számítottál, amikor megtaláltál a folyosón, vagy, amikor behoztál ide.' - szólalok meg rekedten, megtörve ezzel a szoba csendjét. Hangosan sziszegve ülök fel lassan az ágyon és vizsgálom meg sérült térdemet, jelenleg csak az érdekel, a többit várólistára tettem. Újra a rémült Amycusra nézek és érzem egész testemben, hogy reszketek. Tartottam ettől, hogy bárkinek is valaha elmondjam a titkomat, de ő látta és ezt hazugsággal már nem lehet elterelni. Látta.
'Most biztosan sok kérdést fel akarsz tenni. Egyet mindenképp. Öhm... vagy el is futhatsz, hogyha az úgy kényelmesebb megoldás és nem foglalkozol velem többet. Mindenbizonnyal ez lenne a lehető legbölcsebb döntés, nem akadályozlak meg benne. Ilyen lábbal nehéz is lenne utánad szaladni...' - felszakad belőlem egy erőltetett nevetés, miközben óvatos mozdulatokkal kikelek az ágyból és sántikálva indulok el a fiolákkal teli polc felé. - 'Mi tagadás, sejtettem, hogy előbb vagy utóbb kiderül, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Ostoba voltam, mert elhitettem magammal, hogy egy életen át titokban tudom tartani úgy, hogy csak a családom tudjon róla és más nem, de sajnos mégsem voltam annyira okos.' - üvegcsék sokaságával a zsebeimben sántítok el az üstömig, ami mellé katonás sorrendben lerakom a bájitalokkal telt üvegeket, hogy aztán óvatos mozdulatokkal levethessem magamról a rongyos, alvadt vértől és földtől mocskos iskolai egyenruhát, s csak egy szál fehérneműben ülhessek fel a székemre. Még mielőtt bármibe is belekezdenék, újra a fiúra pillantok és ujjbegyeimmel dobolni kezdek a márványból készült pulton.
'Emlékszel még, amikor ősszel kocsmáztunk és azt mondtad, hogy a karomon lévő sebekről később szeretnél hallani? Azt hiszem elérkeztünk ahhoz a bizonyos későbbhöz. Legalábbis szerintem most van itt az ideje, amíg friss a dolog és érzem magamban az erőt meg az elhatározást, hogy válaszolok mindenre, amit kérdezel. Ha akarod mesélek is mindenről.'  - lenézek a saját testemre, amelyet számtalan heg, sérülés, forradás borít, talán már nincs is olyan porcikám, ami sértetlen lenne. Lábam remeg a fájdalomtól és a padlót vérnyomok borítják, amerre jártam idáig a szobában, mióta kikeltem az ágyból, hogy a vértől szennyes ágyneműt ne is említsem.
'Francba... Amycus, megkérhetlek, hogy hozd ide a pálcámat az ágyról? Kieshetett a zsebemből. Szívem szerint elsántikálnék érte, mert tudom, hogy te most egy másik bolygónyi távolságra szeretnél lenni tőlem, de szeretném kímélni a lábamat és magamat is még több fájdalom megélésétől.' - kezemet kérlelően nyújtom az ágy felé, miközben le nem veszem a tekintetemet róla. Védtelen vagyok. A fenevad alszik. Amycus akár rám is támadhat, hogyha úgy gondolja és van hozzá ereje. Véget vethet az életemnek egy átokkal, hogy ne bántsak senki mást a kastélyban, kiváltképpen ne Alectot, hogyha elszabadulnék. Érzem, hogy pengeélen táncolok, főleg a Roxfortban folytatott tanulmányaim és a szabadságom. Kezem továbbra is nyújtom az ágy felé, gondolataim pedig cikáznak a fejemben, szívem hevesen dobog a mellkasomban, már-már fájóan hevesen. Nem tudom, hogy mit várhatok tőle, túl sok mindenre van most esély ebben a szobában. Itt dől el a sorsom, ez fogja életem hátralévő részét meghatározni.