Egész éjszaka hallgathattam, a kis nyomi fritz rablómeséit – mert biztos, hogy a fele sem volt igaz annak, amit összehordott, csak nagyon akart imponálni, vagy tudja a fene. És nem az zavarta legjobban, hogy ezt csinálta a rohadtul idegesítő akcentusával, hanem hogy nyilvánvalóan ezt mindenki élevezte rajtam kívül, én meg legszívesebben fogtam volna egy üveg gint és a sarokba vonultam volna, ahogy azt terveztem még pár nappal ezelőtt, de közbejöttek apróságok, mint mondjuk az, hogy karácsony óta, érthető okokból nem iszom egy kortyot sem, és meglepetésemre ezzel sem tudtam Mrs Dalton zavarba hozni, minden piának összekotyvasztotta a szűz változatát, mintha túlásgosan is sok tapasztalata lenne az alkohol megvonós szilveszterekkel.
Mikor már hajnal felé jár, és az asztalnál már csak mi maradtunk, és neki - mármint Wolfienak -  még mindig be nem áll a szája, megelégelem a dolgot, és duzzogva félbehagyom az órák óta tartó Monopoly játszmát, amiben melleslges nyerésre álltam - de mégis kit érdekel - és kabátomat magamra kanyarítva kimegyek inkább a ház elé.
Lehet akármennyire büszke a zsákmányaira - vagy nevezzük őket bárhogyan, de a fél karomat rátenném, hogy jó párat közülük nem éppen tisztességes eszközökkel szerzett – nálam büszkébb ebben a kibaszott pillanatban biztos nem lehet. Ahogy lekuporodok a félhomályban még mindig égő tábortűz felé, ami az este elején még a magasba lövellte az égig a színes, neonfényű szikráit, de persze rakétákat nem használhattunk, mert attól az állatok és a lények megijedtek volna, így is jó messze kellett rakni a tüzet a karámoktól, kockáztatva ezzel, hogy az egész ház leégjen, amíg a társaság nagyrésze meglepő gyorsasággal illuminált állapotba kerül. Mondjuk én éppent kivételt erősítem. De én nem számítok. Mert egy is valami komfortos, csilláporos és tojáslikörtől ragacsos valóságomban élek.
A pár alig pislákoló lángcsóvák fölött túloldalra pillantok, és önelégült tekintetem a leomló szőke tincseken pihentetem. Nem mondom, hogy könnyű volt, azt sem, hogy tisztességesen jártam el, de Agatha Greewyt sikerült becserkésznem. És mint valami megrögzött gyűjtő, úgy siklik rajta végig a tekintetem, büszkeséggel, valami furcsa melegséggel, ahogy arra az öt tyúkra szoktam nézni reggelente, amiket Mrs Dalton nekem adott karácsonyra.
Állig a sállába burkolózva, kezében valami gőzölgő itallal kémleli az eget, én meg hosszú percekig csak figyelem, ahogy figyel, de nem megyek közelebb, aztán rámnéz, és én még csak zavarba sem jövök. Valahogy túlvagyunk már ezeken a kamaszos pillanatokon, tudja a franc, hogy mikor történt. De valahogy sokkal természeteseb, sokkal felszabadultabbnak érzem, mint a Roxfortban valaha, vagy akár a szüleim házában elképzelném. Sosem jutott eszembe, hogy Agathat akár a Carrow birtok közelébe vigyem, de itt, a Dalton házban, amit már lassan három hónapja otthonomnak mondhatok - még akkor is, ha mindig hangsúlyozom, hogy ez csak átmeneti állapot – valahogy sokkal természetesebbenek hat minden.
Lassan emelkedek fel, aztán indulok meg feléje, de most nem azzal a tartozkodó visszafogottsággal, ahogy eddig tettem, mintha félnék, hogy elijesztem, hanem inkább azzal a bizonyossággal, hogy tudom, ráérek, nem fog faképénl hagyni, mielőtt még dönthetnék önállóan bármiről is.
- Azért tudod, ugye, hogy még nem láttál mindent? A legjobb részeket reggelre tartogattam. Nem csak azért, mert egy-egy példány marhára unalmas alvás közben, hanem mert ezzel akartam valami biztosítékot, hogy nehogy lelépj az első adandó alkalommal – a tekintetem előbb a szemén, majd az ajkain nyugszik, csak utána simul a kivörösdött kezekre.
Most először, nyugtalanabb, kapkod mozdulatokkal rángatom le a saját kesztyűmet, hogy aztán pár pillanat múlva már a szabad kezét a kezemben tartsam, és megpróbáljam rá bénázva felerőszakolni az egyébként méretekkel nagyobb, de hatékony ruhadarabot.
Pedig egészen eddig nem kellett erőszakot alkalmaznom, még akkor is, ha tulajdonképpen  elraboltam. Bele sem gondolva, hogy talán van, akivel szívesebben tölti az újév első fagyos óráit. Például barátok, akikről sohasem kérdeztem, ahogy ő sem várta el, hogy a barátaimról meséljek.
A keze még így jéghidegen is rettentő puha, és az egész lánynak erdőillata van, és föld. Nedves moha. Nem a Daltonék erdőjének illata, hanem a Tiltott Rengetegé, még ha minden bizonnyal meg is fürdött azóta jó párszor, mióta utoljára ott járt, én már csak ezt az illatot érzem, nyár óta, amikor a szükség szobája előtt esett össze előttem.
- Láttad már az unikornist, meg a doxykat, a krupot és a kneazleket, és azt szárnyas lovat, ami szerintem egy kicsit tényleg túlzás – határozott léptekkel indulok meg a karámok felé, nem is kételkedve afelől, hogy követni fog. - De még nincs vége - bólogatok elszántan és megindulok a kikövezett ösvényen befele. - Meg sem kéreztem, hogy nem lett volna-e jobb dolgod, mint velem az egytől-egyig gyanús és rémulnalmas átmeneti lakótársaimmal tölteni szilvesztert és kihagyni az év első nagy buliját, ahol mondjuk azért az átlagéletkor nem súrolja a harmincat   - persze va rá okom, hogy miért nem kérdeztem ezt eddig, és miért kerültem olyan jól a témát, mint ahogy annak is megvan az oka, hogy miért állítom be sokkal kínosabbnak Daltonékat, Fletchert és Wolfiet, mint amennyire érzem valójában.

   

Amycus & Agatha