Én tényleg próbálkoztam. Tényleg fel akartam menni abba a tetves hálókörletbe, de a lábaim cserben hagytak, ahogy egyéb végtagjaim is, amik zsibbtan, tehetetlenül lógtak a testem mellett. Sohasem gondoltam, hogy az intenzív varázslás ennyire kiszívja az emberből a maradék erőt is. Hogy tudnak az emberek nap-mint nap hadonászni a pálcájukkal, megállás nélkül, és hogy a francba nem ájulnak el, vagy zsibbadnak le teljesen a nap végére?
Tényleg, igazán próbálkoztam éjfél után nem sokkal, amikor Mulciberrel visszajöttünk klubhelyiségbe, és ő egyből a hálók felé vette az irányt. De én nem voltam rá képes. Mint aki végignyomja az öttusát egymagában, minden egyes porcikám sajog még akkor is, amikor mint egy zsák, úgy dőlök bele a kényelmes, előre melegített fotelbe. Olyan puha, olyan hivogató, hogy ha akarnék vagy tudnék, sem lennék képes már felállni. Arra gondolok, hogy simán csak lehunyhatnám a szemeimet és aludhatnék, de dacára minden fizikai fáradságnak, az elmém olyan tszta, és az agyam úgy zakatol szünetelen, hogy képtelen vagyok jobblétre szenderülni. Arra gondolok, hogy vajon mi lesz, ha soha nem lesz képes Mulciber a mezei kvibli szintről valami a társadalmunk által is elismertebb szintre feltornászni? Vajon mikor veszti el végleg a türelmét, és jön rá, hogy rohadtul nem járt jól ezzel az egyezséggel?
Utolsó fizikai erőmet összeszedve levetem a taláromat és a pulóverem, és a rövidujú póló így túl sok részletet enged feltárni abból, amit jelenleg nem szívesen osztanék meg senkivel, de amíg nincs itt senki, magyarázkodnom sem kell. Nem mintha egyébként is érdekelne bárkit is, hogy Mulciber padavanja és egyben kísérleti patkánya milyen visszataszító hegeket visel a testének minden lényegesebb porcikáján. Szerencsére most csak a karomat borító apró horzsolások, és a csuklómat éktelenítő körkörös véraláfutások jelzik, hogy két óra hosszat vergődtem abban a gúzsban, ami mint egy ördöghurok úgy fonódott rám, és ha megmozdultam, és persze, hogy nem bírtam ki tétlenül, akkor a szorítás mégerősebbé vált. A feketemágiának az a különleges pikantériája, hogy jó sok kísérletezést igényel, és utána mindig nyomot hagy, amitől nem lehet csak úgy egyszerűen megszabadulni. Olyan, mint az az átkozott jeggyűrű, ami mázsás súllyal húzza le a zsebemet és amit mindig a zsebemben hordok azzal az undorító, fércmunkával kidekorált dobozban.
Éppen elmerengve szorongatom a csuklómat, kísérletezve, hogy vajon mekkora rohadtnagy tetoválást kéne magamra varrassak, hogy eltűnjön, amikor az ajtó kivágódik, de olyan erővel, hogy egészen összerezzenek. Nem nézek fel, makacsul bámulom a csuklómat, és abban reménykedek, hogy bárki is jött most be, az hamar a hálókörletek felé veszi az irányt. Lélegzetvisszafojtva várok, nem mintha attól félnék, hogy bárkinek is csevegni támad kedve velem, de azért szeretnék elkerülni mindenféle emberi érintkezést, beleértve akár csak egy sötét, megvető pillantást is.
De a trappoló lépések zaja várat magára, helyette az egész szűk teret betölti a datolya és egyéb illóolajok szaga, amit képtelen lennék beazonosítani, minth valaki egyenesen a prefektusi fürőből érkezett volna egy kiadós fürdés után. Nem tehetek mást, lopva a bejárat irányába pillantok, alig észrevehetően nézek végig a jólismerős alakon, és belémhasít a felismerés, és annak az érzésnek az elegye, amikor végtelennek tűnő órák után végre elengedi a kezemet. Újfent a hideg kőpadlón kuporgok, dacolva a vággyal, hogy menten elájuljak, dacolva az ürességgel, a retinámat égető fényességgel, és ahogy a távolódó léptek zaját hallgatom, és bámulok a távolodó alak után, olyan árva vagyok, mint soha azelőtt.
Felemelem a fejem és egészen a sötét szembogár legmélyéig hatolok a tekintetemmel. Próbálom a szapora szívverésemet tompítani, belső akarattal, vagy mi a franc, mert másképp mégis hogy a tetves életbe lehetne? Attól félek, hogy ő is hallja, és ki fog röhögni. Nem akarom, hogy rajtam nevessen, se azt, hogy gúnyolódjon. Most túl fáradt vagyok hozzá. Azt sem akarom, hogy ott szobrozzon, és miután a saját boldogulását megtalálja, újra kiszipolyozzon, lecsapolja minden maradék belémszorult életerőt, aztán magamra hagyjon.
Bazd meg, Crouch, nem vagyok a hordozható akkumulátorod.  
Végigkövetem a tekintetemmel, ahogy elindul a hálókörletek felé. Ahogy ellép mellettem és az illat egyre intenzívebb lesz, hányingerem támad, lehunyom a szemem, ujjaimmal a csuklómba kapaszkodok. És várok. De ahelyett, hogy egy szó nélkül elmenne mellettem, visszafordul. Hallom tisztán a hangját, egészen közel van hozzám.Nem merem kinyitni a szememet.
- Nem értem, hogy te meg mi a faszért gondolod, hogy bármi közöd is van hozzá? – kinyitom a szememet és a fejemet önkéntelenül is a hang irányába fordítom. Úgy meredek fel rá, minden egyes porcikámmal azt üzenve, hogy lépj már le a francba! Hagyj békén! Határozottnak és vérlázítóan nyugodtnak szánom, mégis megremeg a mondat végére a hangom és a dübörgés ahelyett, hogy megszűnne, mintha kétszer olyan erőssé válna.
Miért olyan nehéz csak szótalanul továbbmenni? Tudtommal nincs semmink a másik számára.

Talán csak a késői órának tudható be, vagy mert Juniort akaratlanul is a saját szemüvegemen keresztül érzékelem, igen, biztosan csak emiatt hat ilyen iszonyatosan gyengének, erőtlennek. Mint egy nyomorult légy a palacsintámon, arrébb pöckölhetném bármelyik pillanatban, ezen a szinten még képtelen lenne bármit is tenni ellene, mégis habozok. Felemelem a fejemet, és várakozva nézek rá, mintha próbálnám kitalálni, hogy mit is akarhat ezzel az egésszel, de végül neki kell kisegíteni. Vagy úgy.
Nem jutok szóhoz, nem azért, mert olyan váratlanul ért a kérdés, pont tőle, és még csak nem is azért, mert annyira magamnak akarnám tartani. Egyszerűen csak még magam sem gondoltam bele, hogy mit is keresek itt. Így a kérdése kínzóan jogosnak tűnik, amivel még csak vitatkozni sem tudok. Mégis mi a francot mondhatnék? Hogy Antonin megengedte? Mert ha azért igazán őszinte akarok lenni, akkor igen, erről van szó. Ha ő nem ragaszkodik úgy foggal-körömmel, hogy visszajöjjek a Rofortba, akkor még az atyaúristen sem lett volna képes közbenjárni. Valmi olyasmit mondott, hogy még úgyse veszi hasznomat, amíg még egy házimanónak sem tanulok meg parancsolni, és amíg ezt a gyerekes gőgöt, ami a sajátom, le nem vetkőzöm magamról. Persze a téli szünetben is nála fogok rostokolni, ahogy a tavasziban is, de az jelenleg olyan távolinak tűnik, mint a gondtalan békeidők Jr. megjelenése előtt. - Akkor mégis mire valók a házimanók? - barátságtalanul, elutasító éllel köpöm ki a padlóra a szavakat, de közben nem veszem le róla a szememet. Van benne valami nyugtalanító, sőt, az egész lényében ott terpeszkedik, ami egyszerűen magához szegez, hiába is próbálnék ellenkezni. Egészen belefeszül, az ér a nyakán kidagad, résnyire nyitja az ajkait, mintha valamit mondani akarna, valamit, amit végül mégis magába fojt. Olyan hihetetlen az egész, olyan hihetetlen, hogy engem ez az egész szarság érdekel, de szinte csalódottan nézem a szemem sarkából, ahogy újfent elindul mellettem a hálókörletek felé.
Mélyet sóhajtok, próbálom kizárni az orromba tolakodó, émelyítő illatot. Lenntartom a levegőt, a mellkasom megemlekedik, de még arra sincs esélyem, hogy befejezzem az optimizáló légzést. Bennem reked a levegő, ahogy erőszakos lendületből visszafordul. Rámförmed, én meg egy pillanatra lehunyom a szememet, hogy eltereljem a figyelmemet arról, hogy milyen rohadtul úgy dörögnek a szavai, mintha számon kérne. Mintha bármi köze is lenne ahhoz, hogy mi van a csuklómmal. Hogy mi van velem. Pedig rohadtul nincs. Aztán lassan kinyitom a szemem, kifújom a levegőt megkésve, és hagyom, hogy kíváncsi, sőt, mi több, éhes tekintetét végighordozza rajtam. Pedig érzem, ahogy a hideg kiráz a tekintetének nyomán, mintha legalábbis nem csak a szemével siklott volna végig a hegekkel barázdált bőrömön.
Akaratlanul is összébb húzom magam a fotelben, olyan kicsire, amennyire csak bírom. Mintha meztelenül kuporognék előtte, érzem, hogy az arcomba szökik a vér. Amúgy sem túl megbízható a keringésem, mióta az önálló életre kelt kötelekkel viaskodtam. Felhúzom a térdeimet és a csuklómat becsúsztatom a lábaim közé.
- Mi a francért nézel így? Hagyd már abba! Ez már kezd perverz lenni - olyan kétségbeesetten kiáltok rá, hogy ha most valaki egy kicsit is alvászavarral küszködik odafent, biztos meghallotta. A hangom visszhangot ver az indokolatlanul magas, csupasz mennyezetről. Mellkasom fel-le hullámzik, és ahogy a tekintetét figyelem, valami különös undort érzek magam iránt, amit korábban nem éreztem. Mintha az ő szemén keresztül látnám akaratlanul is magamat.
A remegés csak akkor fut végig az egész testemen, amikor ráhajol a karfára, alig pár centiméterre tőlem. Ez a fajta közelség már elviselhetetlen számomra. Túlságosan ismerős a mozdulat, ahogy a privát szférám határát lábbal tiporja, és áttuszakolja magát rajta. A mellkasomon dörömböl valami, ki akar ugrani. Védekezően szorítom össze a lábamat, mintha attól félnék, hogy kirángatja onnan a kezemet. Milyen ostobaság, hiszen ilyet nem tenne. Bármennyire is elborult a tekintete. Vagy mégis? Bassza meg, miért gondolom, hogy ismerem egyáltalán Barty Juniort?
Még az émelyítő tusfürdő illatán keresztül is érzem lehelletének gőzét, aminek furcsa, idegen szaga van. Nem tudom, egyáltalán miért godolom azt, hogy tudom, milyen Crouch szájszaga, és hogy ez a reveláció miért szül gombócot a torkomban?
A gombóc akkor sem tűnik el, amikor váratlanul feláll. Még mindg parancsoló a hangja, még mindig egy ostoba kölyöknek érzem magam, és ettől egyáltalán nem érzem magam jobban. Végre összeszedem az erőmet, hogy a tekintetemet kétségbeesetten végighordozzam magunk körül, valami kibúvót, egérutat keresve, hiszen ebben kibaszott jó vagyok. Megtalálom a legapróbb réseket, és kibújok rajtuk, elszaladok. De most itt áll a fotel előtt, földbe gyökerezett lábbal és hiába nem fog rám pálcát, mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok akár egy lépést is tenni. Az egyetlen esélyem, ha megadom neki azt a nyomorult választ, amihez annyira ragaszodik, amitől ennyire kifordult mindig kibaszottul nyugodt önmagából, hogy még engem is képes volt zavarba ejteni.
Alsóajkamba harapva, habozva nézek fel rá, és kényszeredve ugyan, de próbálok rá határozottan nézni, és ugyanilyen határozott nyugalmat erőltetek a hangomra is, mi több, a közöny szurtos leplét borítom rá.
- Én magam csináltam – tudom, hogy mondhattam volna akármilyen nevet, akkor sem érdekelt volna, ha most meghurcolnak valakit azért, mert hamisan tanúztam, de azzal is tisztában vagyok, hogy Jr. nem hinne el akármit. Az viszont, hogy mindezt magmank csináltam, talán ez áll legközelebb a rólam alkotott képből a fejében. Tisztában van vele, hogy milyen undorítóan gyenge vagyok, hát miért ne illene be tökéletesen a képbe? Az persze csak később jut el a tudatomig, mikor már annyira kitisztul a fejem, hogy mennyire ostobának kell lennie valakinek ahhoz, hogy elhigyje, képes vagyok vagy leszek valaha hasonló varázslatokra.

Valahogy az erőtlen vagdalkozások nem találnak célba, de mintha nem is ez lenne létezésük egyetlen értelme. Van valami nyutalanító Jr. egész viselkedésében, van valami, ami önkéntelenül is arra kényszerít, hogy minden egyes porcikámmal rá összpontosítsak, van valami, ami miatt nem akarom, hogy továbbmenjen a hálókörletébe, és ugyanabban a pillanatban azt akarom, hogy húzzon el innen az egész számonkérő lényével együtt jó messzire. Aztán ez a kettős érzés egycsapásra megszűnik, amikor kínos közelségbe kerül, amikor szemével úgy tapad a bőrömhöz, mint valami mesztelen csiga. Gyakran gondolkoztam azon, hogy vajon milyen érzés a csigáknak, ha végigsiklanak a bőrünkön. Vajon ők is annyira undorodnak, amikor végigszánkáznak a száraz, érdes felületen, mint amennyire minket kiráz a hideg a lucskos, amorf teremtmény érintésétől?
Nem azért érzem magamat kiszolgáltatva, nem azért szégyellem magam előtte, mert úgy egyébként bármi bajom lenne ezekkel a maradandó nyomokkal. Mert egyébként nincs. Rohadtul nincs bajom velük, büszkén mutogatnám bárki más előtt, nem úgy mint azokat a régi sérüléseket, amiket otthonról hoztam magammal, mint a ruháimat a csomagomban, amiket olyan óvatosan takargattam és amelyek pár hét alatt nyomtalanul eltűntek. Ezek viszont ittmaradnak, nem fognak soha eltűnni, így viszem őket a sírba. Egész életemben viselem majd, mint egy billogot, és mégsem szégyellem őket, mert emlékeztetnek arra az egy mikromnyi kis szekundumra, amikor úgy döntöttem, életmeben először, hogy teszek valamit. Teszek valamit a saját boldogulásom érdekében, teszek azért, hogy változtassak az addigi bosszantóan megalkuvó, rezignált lényemen. Hogy kiálljak magamért, hogy védekezzek, hogy valamit hozzáadjak az életemhez, ami csak az enyém. Nem másé. Nem a családomé, nem Antoniné, és végképp nem Barty Crouché.
És akkor itt áll ő, zavarbaejtően kapaszkodva minden egyes porcikámba, tudom, hogy orbitális hülyeségnek tartaná Melciberrel kötött egész paktumot, tudom, hogy megvetne, tudom, hogy idiótának nézne, mintha nem tette volna eddig is. Gyengének, csődtömegnek. Mohó, követelőző tekintetét képtelen vagyok dekódolni, csak találgathatok, de valahogy az egyetlen ép magyarázat az, hogy undorodik tőlem a maga sajátos módján. Az érzés nem újszerű, hiszen valahol mindig ezt láttam a szemében, sohasem volt ennyire kiismerhetetlen, soha nem kellett ennyi erőt belefércölnöm, hogy megpróbáljam megérteni őt. Persze az is valószínű, hogy eddig meg sem próbáltam igazán. Bőven elvoltam azzal, hogy felületes megfigyelések alapján általános érvényű dolgokat mondjak ki róla, amiken nem lehet változtatni. De hát miért is akartam volna valaha is tudni, hogy mi jár a fejében? Miért akarom most tudni, és miért félek egyszerre attól, hogy mi fog történni, ha egyszer rájövök?
Egyszere megütközve néz rám, és lassan hátrahúzódik. A távolság erőszakosan tolakodik közénk, én meg ahelyett, hogy felnyögnék, inkább a körmeimet vájom a combomba olyan erősen, amennyire csak bírom, hogy még a nyelvemre is rá kell harapnom. Úgy nézek fel rá, méltatlankodva, követelőzően, mintha nem is én lettem volna, aki azt mondta, hogy hagyja abba. A gúnyos, indulattal telt szisszenés meglepően bántja a fülemet. Arra kényszerít, hogy ha lehet, még összeébb húzzam magam. Legszívesebben összegömbölyödnék és kiereszteném a tüskéimet. Szemem sarkából látom csak az elfehéredett ujjakat, ahogy a karfára szorulnak, mintha élő falakat vonna körém.
Zavart tekintettel nézem egyre inkább zaklatottá, szertelenné vált arcvonásait. Nem értem, de félek tőle, Merlinre mondom. Nagyon. Kiszámíthatatlan, egészen elveszítette a kontrollt. Barty Crouch Jr. nem szokta csak úgy elveszíteni a kontrollt. Soha. Hacsak nincs bezárva velem órákon keresztül egy omladozó alagútba, ahol egy fal állja az utunkat, és én eltöröm azt a kibaszott pálcáját. A reccsenések, a szapora, kontrollálatlan légzések, ahogy erővel püföli véresre az ujjait. Csakhogy akkor sötét volt. Nem láttam az arcát, és ettől valahogy sokkal elviselhetőbb volt, hogy úgy esett szét, hogy én nem látom. De most nem fordíthatom el a fejem, nem hunyhatom be a szememet. Megfordult a fejemben ott akkor, odalent, hogy odalépek, és lefogom még akkor is, ha megvan a veszélye annak, hogy én is kapok egyet, de mégsem volt hozzá bátorságom. De most külön felszólít rá, hogy tegyek ellene.
Résnyire nyitom a combjaimat, és remegő kezemet a karfára helyezem. Az enyéim erőszakosan feszítik szét a görcsösen kapaszkodó ujjait, és ékelődnek be közéjük. Most nem tapad ragacsos vér és izzadság a tenyeremhez. Szinte hiányzik. Ahogy az a jótékony sötétség is, ami most ránkborulhatna megint. Képtelen vagyok őt nézni. A kettő együtt nem megy. Az újabb parancsoló kiáltásra újfent összerezzenek, a kezeim is jobban szorítják az ujjait. Kevés választ attól, hogy elkezdjek sírni, mint egy kisgyerek, aki rájön, hogy rohadtul megérdemli, hogy leordítsák a fejét. Mert tényleg rohadtul nem teszek ellene. Valami önpusztító élvezet lesz urrá az elmémen és a testemen egyaránt, amikor végre foglalkozik velem. És ez valami iszonyatosan nem fair dolog, amiért biztos piros lapot kapnék, vagy egyből kiültetnének kispadra. Szabálytalan, alattomos ez a vágy a kitüntetett figyelmére.
- Mégis mi a francot kéne tennem? Lökjelek félre? Kapcsoljam le a villanyt? Vegyek magamra egy nagykabátot? Költözzek el melegebb éghajlatra minél messzebb tőled, vagy nyírjalak ki álmodban? - olyan kétségbeesetten ömlenek belőlem a szavak, hogy még véletlenül se áruljam el, hogy mennyire igazat adok neki. Igen, ez a perverz.
Kezeimet éppen abban a pillanatban húzom vissza, amikor ő is kiegyenesedik, aztán hátralép. Itt volna a lehetőség. Elmehetnék. De meg sem moccanaok, mert  attól, hogy rájövök, hogy szabálytalanul játszom, még nem fogok hirtelen elememből megváltozni. Nem lehet ezt a csírát kiírtani csak úgy egyszerűen.
Nem tudom, hogy mit gondoltam akkor, amikor a szemébe hazudtam. Hogy belegondoltam-e egyáltalán egy kicsit is, hogy mennyire hihető az egész, vagy csak meg akartam szabadulni tőle. Vagy ami mégrosszabb, csak tudni akartam, vajon mit gondol rólam valójában. Hitetlenkedése, és logikus magyarázatkeresése nem annyira meglepő, vagy nyugtalanító, sőt valahol belül erre számítottam. Könyörögtem azért, hogy ne nézzen ki ilyen ostobaságokat belőlem. Amikor újra végigsiklik rajtam vizsgáló tekintete, nem húzódok össze, nem mozdulok, nem esek zavarba, nem tiltakozok. Nem mintha lenne hozzá már erőm vagy bátorságom, de legfőképpen ahhoz, hogy ezt az egyet megtagadjam Juniortól. És ebben az a megmagyarázhatatlanul szomorú tekintet, ami az enyémbe fonódik, csak méginkább megerősít.
- Ezt meg honnan veszed? Miért tűnik olyan hihetetlennek? - ezt a kérdést nem akartam hangosan kimondani, akarom tudni a választ, mindjárt megveszek itt ültömben, de mégegy kibaszott szabálytalan lépést nem engedhetek meg magamnak. Ráadásul a hangja olyan szokatlanul elcsigázott, belemarkol és szorítja a mellkasomat, hogy ebben a percben megbánom, hogy valaha is hazudtam neki erről.
- Miért akarod ennyire tudni? Miért érdekel egyáltalán? - kérdésre kérdés, a legbénább taktika, ráadásul olyan kérlelően nézek rá, hogy ezzel most bár biztos felborítottam minden létező szabályt. Választ akart, ez nem válasz, én is nagyon jól tudom. - Ez nem valami olyasmi, amihez nem adtam előre a hozzájárulásomat- szólalok meg végül egészen halkan. Lélegzetvisszafojtva várom a reakcióját. Ha most nem megy el... Végül is bebizonyosodott, hogy tényleg én vagyok itt az egyetlen perverz ebben a szobában.

Egyetlen pillanat törtrészéig sem képzeltem azt, hogy az érintésem nyomán majd lenyugszik, hogy én valaha is képes lennék arra, amire ő. Hogy egyetlen mondattal, egyetlen bólintással, egy nézéssel képes megnyugvást hozni akkor, amikor a legkevésbé számítok rá. Alattomos módon kúszik olyankor a bőröm alá, pedig minden porcikám tiltakozik ellene. Ott lenn, az alagútban, vagy fent az asztronómia toronyban, édes mindegy, de valahogy nem engedte, hogy széthulljak, talán, sőt, nem is valószínű, hogy tudatos az egész. Nem valami olyasmi, aminek örülnék, vagy amitől boldogabb lennék.
Az én érintésem képtelen ilyen hatást elérni, és ezzel tisztában vagyok azóta, hogy először, véletlenül megérintettem. De ott lenn, az alagútban, amikor lefele botladoztunk, még nem volt egyetlen érintésemnek sem tudatos célja, vagy akár bármiféle szándékosság a mozdulataimban. Ellentétben ezzel a pillanattal, amikor előbb ujjaimmal csak az ujjai közé férkőzök, aztán megszorítom, és az arca egészen eltorzul, rám se néz, csak előre bukik a feje, és egészen megfeszülnek az inak az ujjaim alatt. Nem, rohadtul nem nyugszik le, és én megtehetném bármikor, hogy enyhítsek ezen a látszólag tébolyult állapoton, bármikor levehetném a kezem az övéről, de kiélvezem óvatosan minden pillanatát, szinte érzem, ahogy elbukik az érintésem nyomán, és még csak akkor sem vetek neki véget, amikor már végképp azt hiszem, hogy megakar ütni. Mert érzem benne az akaratot, a szinte visszafolythatatlan vágyat, amivel kínkeservesen küszködik. Talán ez lehet az oka, hogy nem néz a szemembe, nem akarja elárulni magát.
Hangja csak méginkább megerősít ebben az elképzelésben, gúnyos, egészen közelről mennydörög, mintha elfelejthettem volna egyáltalán, hogy ilyen közel van hozzám.
- Elismerem, az béna húzás volt, és még csak bocsánatot sem kértem érte – pedig tényleg akartam, annyiszor eszembe jutott, de hogy mit mondhatnék, mikor mondhanám, és milyen kontextusban, hogy ne lógjon csak ott a levegőben, mint egy idióta bocsánatkérés valamiért, ami egyébként teljesen jogos. Én is utálnám magam. Fasza kis pálca volt. Biztosan.
Újra nyitnám a számat, hogy ténylegesen kinyögjek valami teljesen oda nem illő, bocsánatkérést, de bennrekednek a szavak. Elnyíló ajkakkal fordítom a tekintetem a csuklómra, ahol Jr. ujjai végigsimítanak a frissen szerzett átokhegeken. Újszerű érzés, az órákig tartó fojtogató szorítás után most a leheletfinom mutatóujj, éppen csak végigszánkázva a barázdák felületén. Akaratlanul is rá kell harapnom az alsóajkamra, mielőtt felsikolthatnék, és nem attól a rohadt fájdalomtól, amire már egyre kevésbé emlékszem, mert a sajgó érzés minden egyes pillanattal erősebb lesz, amikor a kezét visszahúzza, és távolodik az enyémtől. Erősebb lesz akkor, amikor már szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez lesz az a pont, amikor itthagy magamra. Felkészülök az örvényre, a tátongó ürességre, nem akarom, hogy mégegyszer felkészületlenül érjen, mint akkor a folyósón. Szinte annyira ráfeszülök, hogy alig veszem észre, hogy csak egy rohadt zsámolyért ment. Nem megy el, ittmarad. Kellő, biztonságosa távolban ül le tőlem, már ha létezik ez a biztonságos távolság egyáltalán. Én már egyre kevésbé hiszek ebben.
Hallom, de nem hiszem, mit mond most nekem. Egész testemben megfeszülök, ahogy próbálom feldolgozni, mit is akarhatott a szavaival. Válaszolhatnék, megvédhetném magam, de nem szólalok meg, helyette csak húzom a számat, mint egy féléves kisgyerek, aki már megint répapürét kapott cukor nélkül, s semmi kedve az egészhez.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy megmond, mi érdekeljen. És pláne nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyen messzemenő következtetéseket vonj le rólam. Mégis mi a franc alapján? - a remegés centiméterről centiméterre lesz urrá a testemen, de a kitörő, féktelen düh még várat magára, még növekszik, egyenesen arányosan azzal, ahogy Barty Junior a száját jártatja. Pedig olyan egyértelmű és magától érthetődő a válasz, hogy idiótának érzem magam, amiért nem erre gondoltam elsőnek. Jr. kétségbeesett vágya, hogy mindenkinél előbbrevaló legyen, hogy ott üsse bele az orrát a prefektusi jelvényével együtt, ahol csak tudja. Miért felejtettem ezt el? És miért érzem magam szánalmas idiótának, amiért egy pillanatig azt hittem, hogy más van a dolgban?
Olyan erősen harapok rá a nyelvemre, érzem a fémes ízt szétáradni a számban. Elviselhetetlen a gondolat, ettől lepi el igazán egy pillanatra a vörös köd a szememet. Próbálom leplezni elcsigázott, kétségbeesett arcomat, ahogy ránézek, de ezt a szánalmas érzést már képtelenség tovább takargatni. Mindezt csak tetőzi az szenvtelen kíváncsiság, amivel végigmér minden szabad felületet a börömön, amit éppen nem fed ruha. Arcomat elönti az árulkodó forróság, mintha minden vér ide tolult volna, csoda hogy még egyáltalán a szerveim kapnak még vért, vagy hogy a szívem bírja egyáltalán a tempót.
Erőszakosan ragadom meg a polóm nyakát, határozottan markolok az egészen elnyűtt anyagba, de kínos lassúsággal húzom lefele, szabaddá téve előbb csak a nyakam egy apró szegletét, ahol felsejlik a csuklómon található nyomok ikerpárja. Az egészben nincs semmi hirtelen indulat, jól kigondolt mozdulat ez. Addig húzom, amíg már a vállam is kibukkan a hozzá tartozó horzsolásokkal, és aztán valahol annál az amorf anyajegynél állok meg, ami a felkarom közepetáján terpeszkedik, amikor már az anyag semmiképpen sem akad tovább engedni. Pedig legszívesebben elszakítanám, letépném magamról, de félek, hogy csak bénázás lenne belőle, mert nincs hozzá erőm.
- Minek ide javasasszony? Nagyon is tisztában vagy azzal, Crouch, hogy mik ezek, amióta csak megláttad őket – alig veszem észre, hogy a hangom milyen szertelen, milyen hisztérikusnak hat a beálló csendben. Az egész rohadt szcenárióban. - Ha így állunk, tudod, hogy mit választok – sokkal határozottabbra terveztem ezt a kijelentést, de a váratlan szelídség és a látszólag indokolatlan szomorúság, ami a hangjából kicseng, mintha fizikai gátat vetne elém. Az a rohadt hazudós. Ha nem nézne végre a szemembe, még csak nem is méltatnám válaszra,  de így kénytelen vagyok rá. Nem tudom szó nélkül hagyni.
- Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ezek megmaradnak. Nem is akarom, hogy eltűnjenek. Emlékeztetnek arra, hogy milyen érzés, ha én irányítom a saját életemet. Felemelő – teszem hozzá, és a végére egészen elhalkul a hangom. Nem is vagyok benne biztos, hogy mi az, amit valóban hangosan kimondtam, és mi az, amit nem.
Fészkelődve figyelem, ahogy a zsebében kotorászik, aztán  a tekintetem mágnesként követi a tégely röppályáját, majd azt, ahogy az ölemben landol. Kérdő tekintettel meredek rá, aztán kérdés nélkül veszem a kezembe, forgatom a dobozt, de nem nyitom ki. Nem tudom, mire vélni a gesztust, de azt méginkább nehezen dolgozom fel, hogy ezt vajon mi a francért hordozza magával Crouch.
- És ez neked mire is kell? Korbácsolni szoktad magad, amikor néha egy hülye kis picsa miatt nem sikerül teljesíteni a heti prefektus-kvótát? - hangomban még van némi él, de ahogy Barty Crouchra nézek, ahogy azon a nyomorult zsámolyon kuporog, mint egy éjjelilepke, a kifürkészhetetlenül megfáradt tekintettel, már megbánom, hogy nem vettem csak el szó nélkül.  

Olyan magától értetődően nyúltam a blúzom nyakához, és húztam le azt a laza anyagot, még csak meg sem fordult egy pillanatig sem a fejemben, hogy ez valami bűnös, illetlen dolog lenne – nemhogy ellenkező minden létező szabállyal - és valósznűleg nem is fordult volna meg a fejemben a későbbiekben sem, ha tekintetem nem találkozik Barty Jr. zaklatott íriszeivel, a félig elnyílott ajkakkal, az egyszer le, majd felcsúszó ádámcsutkával. Ahogy egy hosszú pillanatig érezni lehet a beálló feszültséget, a pattanó idegeket, pedig csak egy kibaszott váll, rajta kibaszott varázsnyomokkal, nem mintha nekiálltam volna itt csupaszra vetkőzni előtte. És ha megtettem volna, talán akkor, és csakis akkor magyarázatom lenne arra a teljesen abszurd érzésre, amitől valahogy arra a következtetése jutok, hogy Crouch nem is undorodik. Egy szemernyit sem, sőt, tetszik neki, amit lát.
Hogy miért?
Mert egy perverz, igen, ezt már letisztáztuk, és mégis.
Még akkor is görcsösen szorítom az anyagot, amikor ő már lesüti a szemét, látszólag nagy erőfeszítés árán. De hát akkor mégsem lehet perverz, ahogy azt gondoltam korábban. Nevetséges, ahogy egyetlen mozdulattal, egy szemrebbenéssel képes összezavarni bennem az addig felállított, sziklaszlárd elképzelésemet, porig rombolva az erősnek látszó falakat, de talán nem is voltak soha azok. Legalábbis már akkor remegni látszottak alapjaikban, amikor elvesztette önmagát az alagútban, és rajtam keresztül vezetett kifelé az út.  
A csípős replika a nyelvemen, hogy vonjon le tőlem tíz pontot közszemérem sértésért vagy valami hasonló gyengén megkomponált beszólás, de helyette szótlanul ülök, amíg újra rám nem néz, ezúttal van annyi bátorsága, hogy a szemembe nézzen. Nem tudom, hogy akartam-e ezt, hogy felvoltam-e rá készülve egyáltalán. Úgy engedem el hirtelen az anyagot, mintha belémpcsípett volna, mintha most fedeztem volna fel, hogy milyen fegyver van a kezemben, de talán már korábban is tudtam, mintha előre láttam volna a reakciót, hogy zavarba hozom, és valami teljesen értelmezhetetlen oknál fogva felizgatom. Valahol ennek az izgalomnak már a tetejét súrolja, mert már kibukni látszik időnként.
Sosem szívtam még vissza semmit, sohasem kértem bocsánatot egyetlen félvállról odavágott tetves mondatom miatt sem. Ha  egszer kimondod, azt már nem lehet megnemtörténtté tenni. Ez a szabály. És mos mégis próbálok ellenmondani ennek a szabálynak, hiába.
A vihar előre kiszámítható, és mégis felülmúl mindent, ahogy már annyira belefeszül a takarózásba, hogy könnyedén, félvállról próbáljon félrevezetni, hogy éppen ezzel árulja el magát. A kezem közé veszem a tégelyt és úgy szorongatom, mintha attól félnék, hogy visszaveszi. Vagy inkább attól, hogy én magam dobom vissza. De nem teszem. Még a végén azt hinné, tényleg azt akarom, hogy bekenegessen.
Bőrömnek minden négyzetmilimétere sajogni kezd az elképzelt érintés után, de most már azt sem zárom ki, hogy a tolakodó tekintete tehet róla. Emiatt az a forróság. Emiatt érzem, hogy az egész testem görcsbe rándul, ezért olyan hihetetlenek a mesék arról a szaros gyomorgörcsről. Lehetetlennek tűnik, hogy ettől a nézéstől csak egyetlen szerved térjen el a szokásos működésétől. Ez mindent akar, egyszerre. Itt és most.  
Akkor sem bírok mozdulni, amikor ragadozóként vetődik elém, pedig egy pillanatig komolyan elhiszem, hogy nekem esik, mégsem teszek semmit. Egy egészen rövid jelenet erejéig értetlenkedve nézek a csupasz, érintetlen karra, aztán minden egyes újabb ocsmány  lenyomat felbukkanásával végigfut a testemen valami addig ismeretlen remegés. Nem pislogok, nem fordtom el a tekintetemet, de érzem, hogy a reakciómat figyeli. Mégis mit akarhat? Miért mutatja meg nekem ezt? Mit kezdjek vele? Kibaszottul nem kértem. Nem én akartam, hogy ez az egész átcsapjon valami nevetséges versenybe. Kinek hagytak gusztsutalanabb és cifrább nyomokat a valami alattomos varázslatok a testén?
De vajon ez tényleg személyre szabott farokméregetés? De ha nem, akkor mégis mi a fészkes fene? Ki akarná csikari bennem a szánalom valami elfojtott csíráját?
Nem, az nem vall Croucra.
Így akara a tudtomra adni, hogy közös a hobbink? Legyünk ezek után barátok?
Hogy ne érezzem olyan egyedül magam?
Nem, ez sem csekélyebb őrültség, mint az előző feltevés.
Tulajdonképpen reggelig találgathattam volna, akkor sem jöttem volna rá. Annyira belemerültem a hegek, a nyomok tanulmányozásába, mintha az univerzum egy szeletét borította volna elém, mint valami eddig ismeretlen csillagképek tárultak volna fel előttem. Valahonnan Jr. sűrű fekete végtelen égboltjáról. Aztán a lepel olyan hirtelen hullik vissza, megfosztva a folytatástól, hogy szinte dühösen meredek rá, mintha követelném a követekzőt, de Bartynak rohadtul nincs ínyére a folytatás, mintha így is szégyellné, megbánta volna, hogy akár ebbe is beavatott, engem, akinek semmi köze hozzá, a szánalmas kis életéhez, hogy mivel sanyargatja magát és legfőképpen, hogy miért. És az egész csak akkor kezd értelmet nyerni, amikor felém köpi azokat a minden elemükben idegen szavakat, amikben mintha a világ összes főbenjáró bűnéért engem hibáztatna.
Gyülőlködő, bántó szavak ezek, amitől kiborulhatnék, pofonvághatnám, vagy szembeköphetném, vagy Salazár ments, elbőghetném magam. Mégsem teszem, csak bámulok rá némán, kikerekedett szemekkel, de olyan kibaszott szomorú bambi szemekkel, amiket képtelen vagyok uralni. Mert valami olyasmi történt, ami eddig sohasem. Egyetértettem Barty Crouch Juniorral. És megértettem azt a heves gyűlöletet irányomba. Mert ez a gyűlölet és undor valami olyasmi ami elnyom egy sokkal alantasabb érzést, egy önmagában másod- vagy többedrendű emóciót, amit annyira átkozottul túlértékelnek az emberek. És Jr. is túlértékeli.
Ahogy hátat fordul és faképnél hagy, a kétségbeesés és nyugalom egyszerre vív harcot a testem és az elmém felett. Meg kéne nyugodnom, hogy elmegy, lehetőleg örökre, hogy a teljesen indokolatlan, balcsillagzat alatt született érzelmeket örökre elássa hat láb mélyen. Nyugodtnak kéne lennem, mert ez a valami, ami még éppen csak megszületőben van, éppen csak most formálódik, kap egy hasbarúgást, amitől lehetőleg nem lesz kedve többé lábra tápászkodni.  Igen, ittmaradok a fotelbe, hagyom kisétálni, és igyekszünk minketten elfelejteni, hogy milyen kibaszott gyenge Barty Jr.
De hiába indul meg felfele a lépcsőn, és tűnik el a fordulóban, a bőröm még mindig parázslik a tekintete nyomán, még mindig görcsben áll a testem minden egyes porcikája, az orromban megragadt a prefektusi fürdő illóolajainak különösen bosszantó elegye, a hideg tégely az ölemben, az ujjainak érintése a csuklómon lévő barázdák mentén.
Nem érzek magányt, mint korábban, amikor Dolohov otthagyott a lépcsőn, nem félek, hogy mi lesz, ha egyedül maradok, sokkal inkább attól, hogy mi történik, ha ő magára marad. Ha eléri a hálószobát és magára zárja az ajtót örökre, ha a tükröt visszazárja anélkül, hogy belépne mögéje.
Őrjítő arra eszmélni egy óvatlan pillanatban, hogy a bejött egy idegen tényező az egyenletbe a saját egóm mellé, amit már képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Zsebrevágom a tégelyt, gondosan, figyelve, hogy szokásomhoz hívem nehogy elszórjam valahol, aztán egy mezei nyulat megszégyenítő sebességgel iramodok utána, fel a lépcsőn, magasból téve rá, hogy ide nem szabadna betennem a lábamat papíron, vagy arra, hogy Jr. észreveszi az igyekezetemet. Mintha zavarná is valami még ezek után, mármint a puszta létezésemtől eltekintve.
Ahogy utolérem, mindenféle kérdés nélkül nyúlok a keze után. Nincsen vaksötét, de félhomály az igen a már néptelen folyósón. Ujjaim erőszakosan fonódnak a csuklója köré.
- Mutasd a többit is – az addigi süket csendbe csak méginkább parancsolónak tűnik a hangom, még akkor is ha a torkom egészen kiszáradt, akkor is, ha kapkodom a levegőt, és mint valami tébolyult, fogjul ejtette madár, úgy verdes a szívem. - Amiket mutattál, azok régiek. De ez nem valami olyasmi, amit csak úgy abbahagy az ember, ahhoz túlságosan erős drog – folytatom makacsul, és megrántom a karját, magam felé akarom húzni, a szemébe nézni. - Azt hitted, hogy majd hatásos lesz a kis szemfényvesztő mutatványod ott lenn? Engem nem versz át.

Az egész egy szemvillanás műve, a gerincem és a lapockám olyan puhán csattan a falnak, hogy észre sem veszem. Ez nem normális, ettől a lendülettől minimum össze kellett volna dőljön  az az átkozott fal, vagy legalább fájnia kellene bitangul, a nyomorék kis fájdalomreceptorok mégis helyette  a karomba sietnek, ott tolongnak, és feleslegesen keltik a pánikot, ennyire még Crouch sem lehet erős, ennyire nem szoríthat, hogy majdnem kicsavarodjon a kezem. De igen, megteheti, mert olyan idegből reagál az érintésemre, hogy örülhetek, hogy még minden csontom épen maradt. Még.
Kapkodva veszem a levegőt, érzem valósággal, ahogy a forró lehellete az arcomat cirógatja, zavarbaejtő  közelségben a teste az enyémnek feszül, és én csak arra tudok gondolni, hogy milyen pokolian fáj, mert rohadtul nem vagyunk egy súlycsoport, de hát ki próbálna egyáltalán puszta kézzel, test a testtel killni Jr. ellen? És mégsem engedem el a csuklóját, ujjaim úgy szorulnak rá görcsösen, makacsul, mintha bizonyítani akarnék, hogy nem kell az embernek kétajtós szekrénynek lennie ahhoz, hogy a másik fölé kerekedjék.
Nem méltatom válaszra sem, nincs is időm, minden olyan gyorsan történik, hogy csak elakadó lélegzettel követem a pálcájának vonalát, ahogy egyre több és több négyzentcentiméterét fedi fel a testének.
- Szóval nem tudok semmit sem?  - szinte csak suttogom a szavakat, abban sem vagyok biztos, hogy tényleg elhangzott a kérdés, lehet csak a szám mozgott öntudatlanul.
Sarkítás az egész, mert Crouch Jr. annyira rohadtul szeret mindent fekete-fehéren látni. Méghogy nem tudok semmit. Pedig de. Ráhibáztam. És mégsem érzek önelégültségnek még egy halovány szikráját sem. Bár ne lett volna igazam végig. Ott van a jegy, még így is olyan feltűnő a sok heg között, nem szennyezi be semmi, mintha a viselője attól tartott volna, hogy megszentségteleníti. Hánynom kell tőle, arcom valami kéretlen grimaszba torzul, nem tudatos, nem neki szól, hanem az egész jelenség fölösleges, indokoltalan szakralitásának, ahogy azt a nyomorult tetoválást misztifikálják.
Habár sejtettem, mégsem jelentett semmit, hogy Crouch karján ottvan-e az a nyomorult jegy vagy sem. Nem volt hozzá közöm, ahogy most sincs tulajdonképpen, és mégis, most, hogy tudom, miféle szörnyűségek, milyen áldozatok társulnak a jegyhez, egész testemben megremegek, attól az elfojtott dühtől, ami fel akar törni valahonnan nagyon mélyről, amitől az agyamat egészen lezsibbad. A bátyám ott rohad az Azkabanba. Emiatt.  
És ehhez a féktelen dühöt, ha még képes is vagyok kordában tartani, a hozzá társuló félelmet már képtelen vagyok leplezni. A tekintetemben a mozdulatomba, ahogy önkéntelenül összerezzeenek.
Sohasem érdekelt Crouch sorsa, és most mégis képtelen vagyok kizárni a fejemből, bármennyire is ki akarom törölni, azt a tekeredő kigyót, ahogy az éjfekete tintavonalak a bőrébe ivódnak.
- Te teljesen idióta vagy, mi van, ha valaki meglátja? - elfojtott, számonkérő szavak ezek, csak bele abba  nyomorúságos félhomályba, szabad kezemmel nyúlok a karja után, és próbálom azzal az idomtalanul törpeméretű tenyeremmel és szétágazó ujjaimmal eltakarni, de a fekete intarziák mindegyre kibukkanak a takarás alól. Túlságosan hatalmas, túlságosan kényelmesen terpeszkedik Jr. alkarján.
Határozottságom éppen ezért csak pár pillanat erejéig tart, ahogy a tekintetem találkozik azokkal a rohadul idegesítő, felemás szemekkel, amiből még mindig képtelenség bármit is kiolvasni, a kezemet pedig erőtlenül ejtem el, és az meg koppan a falnak, de már meg sem érzem. A kezem sem fáj, amit olyan erősen markol még mindig, azt is alig veszem észre, ahogy rángatja a kezemet, kényszerítve, hogy ujjaimat végigfuttassam a sérülésekkel borított karján, vállán, majd mellkasán, én meg szavaira újra kénytelen vagyok, ezúttal alaposabban, szemügyre venni.
Vázlatot készíteni? Ugyan. Legszívesebben magamra tetoválnám minden egyes alapos pontossággal megszerkesztett részletét. Ujjaimmal nem csak egyszerűen végigsimítok, hanem olyan erősen nyomom, hogy biztos ne maradjon észrevétlenül az érintésem, főleg az egészen frisseken.
Olyan képtelen az egész, de a részének tekintem, nem hőbörgök, nem húzódok el. Elnyíló ajkakkal, ámulattal vegyes szomorúsággal nézek követem ujjaim ívét. Bárcsak Barty Crouch is látná, hogy milyen tökéletes, hogy milyen remekmű is ez a maga nemében, és nem takargatná. Végül megállok, éppen az utolsó jobboldalon terpeszkedő borda alatt, és töprengve körözök egy vörös, egészen friss, leginkább egy molylepkéhez hasonló nyomnál.
- Ezt mégis hogy szerezted? - a válasz részben egyértelmű, pontosan tudom, hogy kitől származnak ezek, de azt, hogy miért és hogyan volt képes ennyi különböző átok elférni ezen a testem, hogyan volt képes Barty Crouch Jr. tökéletes ajkait elhagyni megannyi különféle átok, amiről én még Mulciberrel kötött paktum óta sem hallottam soha. - Mi a neve? - érzem, ahogy a kezem megremeg, és most már tudom, hogy nem a félelem az, ami uralja a testemet, hanem ez a nyomorult forróság, az az értelmezhetetlen vágy. Értelmezhetetlen, mert fogalmam sincs, hogy a látvány az, ami ilyen beteges ézelmeket vált ki belőlem, vagy az alhasamnak nekifeszülő farka, amit ideig-óráig képes voltam figyelmen kívül hagyni, de most már lehetetlen.
Combjaim, mintha valami parancsra reaglnának, úgy nyílnak szét, miközben a testem másik fele automatkusan hátrébb húzódik. Egy fél miliméter, csak ennyit vagyok képes nyerni, azzal hogy egészen a falnak szorítom a hátam és hátravetem a fejem, körmeim határozottan vájnak bele a csuklójába.
Tiltakoznom kéne, kirángatnom magam , de mire az egészen zsibbadt agyam képes lenne egyáltalán felfogni, hogy mi történik, már el is enged. Egyszerre lép hátrébb, és engedi el az ujjaimat, amelyek valami görcsbe merevedtek, és képtelen vagyok megmozdítani őket. Nem hallom, amit mond, a vér olyan sebességgel zakatol a fülemben, hogy csak annyit látok, mozog a szája, aztán már a keze ott pihen a bordáimon, kúszik lefele, valami kínzó lassúsággal, lehellet finomsággal, amitől feláll a szőr az alkaromon, a hátamon, minden porcikámon. Egészen megfeszül a testem az érintésének nyomán, a gerincem, mintha ki akarna csavarodni a helyéből, a csípőm úgy tolakszik előre, mintha valósággal bele akarna simulni az érintésbe. Képtelen vagyok megállapítani, hogy a csípőm-e az áruló, ami erőszakosan követeli, hogy fogalalkozzon vele, vagy az arcom, amibe pillanatok alatt beáramlott az összes vér.
És megtalálja. Hitetlenkedve, szememmel csaknem szikrákat szórva nézek bele azokba a rohadt felemás szemekbe, amikor rájövök, hogy mit művel.
A hűvös kenőcs a forró, szinte izzó bőrömön, ahogy a bőre újra meg újra végigsilik az enyémen, ahogy a fájdalom és a viszketés szempillantás alatt szűnik meg, helyette valami új érzés, mintha hazaértem volna, jelentsen ez bármit is. A balzsamos illat elnyom minden mást, és könnybe lábad tőle a szemem. Nem Mulciber átkainak nyoma fog örökre a bőrömön maradni, hanem Crouch ujjainak nyoma, ez most már egészen biztos.
Nem volna szabad ilyen jónak lennie, nem szabadna így fellélegeznem, és mégis érzem, ahogy most először a tüdőm kipréseli a levegőt, aztán újra megemelkedik, rohadt lassan, de ez az első jele annak, hogy a normális, elvárt élettani funkcióim még mindig működnek.
- Bazd... meg... Crouch...- valahol értelmét veszti a kérdés, hogy vajon ki szegte meg azokat a rohadt szabályokat előbb. Erőszakot teszek magamon, hogy minden egyes szót kipréseljek az összeszorított ajkaim közül. Egyszerre hallatszi a hangomban a hála, a tiltakozás, az elfojtott indulat, amiket képtlen lennék valaha is egészséges, elhangzó mondatba foglalni - Ez a kibaszott fiúháló. És én nem vagyok Selwyn.  

Nem tudom, mikor lett egy ösztönös, de annál ostobább, árulkodó mozdulat fontosabb, mint hogy megőrizzem a hidegvérem, fontosabb annál, hogy hadd hazudjak még egy kicsit, magamnak, és Barty Crouch Juniornak, de abban biztos vagyok, hogy attól a pillanattól, hogy kezemmel próbáltam eltakarni a Sötét Jegyet, a talaj végképp kicsúszott a lábam alól. Mintha csak nyitva maradt volna az ajtó, és mintha már többé képtelen lennék parancsolni ezeknek az ösztönös, árulkodó mozdulatoknak.
Negyven fokos láz, amiben égek. Érzem, az egész testemet lángok emésztik, még a legbelsőbb, eldugodtabb szerveim sem menekülhetnek előle. A pusztítás,  soha nem látott károk, ahogy rászabadul a testemre az érzés, amikor a falhoz présel, amikor a testem ösztönszerűen reagál az érintésére.
Nem kell az arcát néznem, csak éreznem, ahogy a teste összerándul az érintésem nyomán, ahogy egyre erőszakosabban, egyre vadabbul simítok végig az egészen friss zúzódásokon, mégsem hagyom abba. Nem tolja el a kezem, nem vág újra a falhoz, és ez egy olyan jel, amit képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Annyira bámulatos, és mégis annyira fájdalmas az egész, ha arra gondolok, mi minden lehet még emögött, és mi minden lesz, amiről sohasem fogok tudomást szerezni, ami titok marad előttem, hiába vetkőzött most le teljesen meztelenre, ez nem fog sokáig tartani.
Szememet lehunyva, alsó ajkamat beharapom, és érzem a fémes ízt újfent a számaban, mint valami kicseszettül rossz mellékhatás, amikor annyira telítődsz, hogy képeteln vagy kezdeni bármit is a fölösleges eregiáiddal. Vagy a kemény, határozott vonalú, véraláfutásokkal tarkított vállba harapok vagy hagyom, hogy a saját vérem kiserkenjen,
Egy örvény kavarog bennem, egy feneketlen vákuum, ami magába szippant mindent, képtelen gondolatok kavarognak a fejemben, ami táptalaja az elviselhetetlen forróságnak, a vulkánnak, ami kitörni készül és valószínűleg tényleg elment a józan eszem, ha képes vagyok még egy rohadt természeti hasonlattal leírni, amit érzek. Mert valójában képtelenség megfogni, minden pillanatban más, csak az intenzitás növekszik, ahogy az integrált katasztrófa-előrejelző készülék túllépi a legfelsőbb határt. Gerincem egészen megfeszül, amikor végre a szemébe nézek, és az a két szó, egy fél mondat, jelntsen bármit is, valami olyan lehetőséget villant fel, ami soha ebben a rohadt életben nem fog újra megismétlődni, valami ami olyan könnyen csúszik ki a markodból, mint valami különösen finomszemű homok. Lehetőség, egy hangyányi remény, hogy nem lesz minden olyan irtózatosan nyomoult és magányos, hogy ez az eszméletlen forróság, a combjaim között párló nedvesség, ez a jóleső vágyakozás, követelőzés, Barty Crouch bőre az enyémhez simulva, mindez örökké tarthat, vagy legalábbis nem kell most fájdalmas, őrjítő módon véget érjen. És tényleg ilyen gondolatok cikáznak az agymabna, és tényleg kishíján teljes elektromos kisüléshez vezetnek. Ha nem szaladna végig a hűsítő ujja a vállamon, a nyakamon, és tovább, nem számítva, hogy azt jótékonyan póló takarja. Ha nem érintené jéghideg, meglepően puha ajka az arcomat másodszorra ugyanaz a két levegővétel között, ami azelőtt sohasem tapasztalt érzést hordoz magában. Törődés. Kibaszott törődés. És majd belepusztulok, talán majdnem nélkül, ahogy mégis kimondom azokata  szavakat.
Legszívesebben arcon köpném magamat, és nem értem, hogy Jr. miért nem teszi, ahogy hirtelen blokkol le a teste, aztán hátrál tőlem, csupán egy lépést, de már ez az egy lépés is visszafordíthatatlan, ezekután már nincs szabadkozás, nincs utánarohanás, nincs megbánás, megalázkodás. Azt mondja, igazam van, és igen, nekem rohadtul igazam van. És valami szúrja a szememet, nem az lehetetlen hogy a tekintetét ne tudjam állni, de ez a rohadt szomorúság, ami rámtelepszik, ahogy a szemébe nézek, a lelkemet is kitépné puszta kézzel, akkor meg mi lenne olyan nagy szó, ha elbőgném itt előtte magam? De nem teszem, mert tudja a franc, hogy honnan van hozzá lélkjelenlétem, hogy úgy tapadok fel a falra, mintha bele akarnék olvadni, a szégyen nyoma ott az arcomon, és fel-le hullámzó mellkasomban, és ahogy egészen kiszárad a szám, mint mikor a sivatagban az tűzforró nappalt a hideg, száraz éjszaka követi, és a testem képtelen akklimatizálódni ehhez a hirtelen jött távolsághoz. Mintha valaki nyitva hagyott volna egy abalakot, a hideg végifut a hátamon, és minden porcikám egyenként remeg bele, míg végül a fogaim is összekoccannak.
És ez a gyűlöletes név, ami úgy követ egész életemben, fejem fölött lógó kardkén, amikor bármikor rámeshet, szétkaszabolhat, ó, bárcsak ezt tenné, de helyette gyötör és kínoz, mindegy, hogy hova lépek, követ, és most, most egészen kegyetlen erővel szorít ott belül valami meghatározhatatlan izomköteget.
Szótlanul, még mindig a falhoz tapadva figyelem, ahogy a sérülések, zúzódások, az univerzum lenyomatai, eltűnnek végleg a szemem elől, becsuják azt a rohadt ajtót, Jr. nem játszadozik, nem akadésokodik, nem ismer középutat, mondtam, hogy nem képes. És így van ez rendben, valahol meg kellene nyugtatnia, a hűvös érzés még mindig itt bizsereg a vállalom, az érintésének nyoma, még mindig ott a bőrömön, de ez biztos elmúlik, biztos nem tart örökké, hogy minden átkozott pillanatban emlékeztessen erre a percre.
Állom a  tekintetét, de képtelen vagyok nem úgy nézni rá, mintha éppen most szakadt volna meg a szívem, mert olyan friss, és olyan elemi erővel hat, hogy csak egy Barty Jr-féle lény lenne képes ezzel dacolni. Én nem.
- Jól van. Már éppen indulni készültem – megannyi hallgatással töltött perc után most szinte fájdalmas mgszólalni, a torkom kapar és olyan száraz, mint a sivatag, mint az egész nyomorult testem, amire ha még hat talárt magamra bugyolálnék, akkor sem dideregnék kevésbé. Azt hiszem, bólintok, de valójában meg sem moccan a fejem, még egyetlen hosszú, elkínzott pillanatig magába szívom a maradék nyomorúságot is, nehogy véletlenül valami hátramaradjon, amiken magányos percekben milyen pompásan lehet majd agonizálni. Aztán eltolom magam a faltól, és próblom megkerülni, úgy, hogy ne kelljen hozzáérnem. Aztán hátat fordítok és elindulok, hevesen kalapáló szívem adja a ritmust.
- Az a kenőcs... egészen jó – fordulok vissza, éppen csak egy pillanatra, és a számon egyből kicsusszan a legértelmetlenebb mondat az összes közül, ami itt kavarog legbelül. Aztán hátraarc, és megszaporázott léptek, szívdobbanásra, ugyebár.