Ha nem lenne olyan késő, és nem egy kéttekercses dolgozattal szöszölt volna éjszakába nyúlóan, amíg a klubhelyiség teljesen ki nem ürül, ha hű volna ahhoz, hogy lankadatlan éberség, ha nem tikkelne a szeme a saját gyöngybetűitől, és ha még az üresen kongó fiúvécében is mindenhol ellenségeket keresne (valljuk be, erre meglenne minden oka), talán kiszúrná a pókot. Valamikor odavolt a pókokért, még kölyökkorában. Valamikor. És ennek a szenvedélynek még mindig őrzi az emlékét az a több terráriumra való madárpók, amelyeket otthon ismét Winky gondoz a nyári szünetig. Átkok gyakorlására legalábbis megfelelnek. Talán kiszúrná az oda nem illő példányt a falon. Talán. Vagy talán nem.
Így viszont csak akkor rándul meg a döbbenettől, amikor egy hang megszólal a háta mögött a piszoárnál, és felemeli a fejét, hogy a kifejezéstelen arcába ágyazott dermedt pillantása összetalálkozzon a tükörben Selwyn bátyjáéval.
Azt a kurva.
Milyen… hatásvadász.
Bármennyire is heves a késztetés, hogy azonnal megforduljon, és valóban szembenézzen vele – nem kényelmes, ha az ember háta mögött van valaki, pláne olyan, akinek most éppen egy azkabani cellában kellene rohadnia élete végéig –, azért mégiscsak inkább elrakja előbb a farkát. Faarcal fordul meg, egyenesen Selwyn bátyjára szegezett pillantással, oda se nézve, automatikusan küld zárvarázslatot és hangszigetelő bűbájt az ajtóra, aztán egy újabb pálcamozdulattal kivágja a fülkék ajtajait, hogy ellenőrizze, tényleg üresek-e. Üresek.
Igazodik az udvariassági körök elkerüléséhez.
- Gondolom – hajtja kissé félre a fejét –, elkerülte a figyelmedet, hogy a tanárokon kívül egy egész csapat bé-kategóriás auror nyüzsög az iskolában, akik alig várják, hogy kitüntetést szerezzenek. Nem várt ajándék leszel nekik. – Úgy méregeti a férfit, mintha azt próbálná megállapítani róla, valóságos-e, vagy csak túladagolt magán valami bájitalt, és hallucinál. Vagy csapda. De annak is elég bizarr lenne. Páratlannak gondolja a saját felfogását, de nem áll össze ez sehogyan sem. Ha van logika benne, hát számára hiányzik a kirakós egy darabja. – Mi a szart csinálsz itt? – fintorodik el végül, és hagyja tudatosulni a gondolatot, hogy most aztán tényleg nagy szarban van.
Bassza meg Selwyn, a másik, a kibaszott Mrs. Dolohov, meg ez a Selwyn is bassza meg magát. Mi a fasznak kellett látogatási engedélyt hamisítania, végigvergődnie a szünetet a rothadó vállával pálca nélkül, Fletchernek pitizve? Semmi értelme nem volt.
Most már csak az a kérdés, Crouch Sr. miért nem vette még elő szökésben való bűnrészességért. Létezik, hogy a minisztérium annyira inkompetens, hogy még nem vették észre? Talán Sr. csak tényleg ennyire kevésre tartja őt, hogy nem is feltételezi, hogy köze lehet hozzá, és elhitte, hogy ő tényleg ennyire hülye, hogy belezúg a más nőjébe, és büntetőjogi kérdésnek minősülő faszságokat csinál a kedvéért. Pandora viszont… a büdös picsába!
Megrándul, mintha az ajtó felé akarna indulni, hogy megkeresse, és meggyőződjön róla, hogy ott van, szívja azt a retkes dekket valahol, és jól van, vagy legalábbis szabadlábon, nem a minisztérium vallatóhelyiségeiben vagy pláne… Aztán ott marad.
Ingerülten szusszan, megnyújtóztatja a kézízületeit. Kurvára elege van már ennek a kibaszott családnak a kálváriájából. Nem, nem kér többet Selwynből. Egyenlített. Majd Dolohov elsimítja az ügyet, ő lenyeli, amit Sr.-tól kap, és ennyi. A téli szünet meg a vonaton való kínos találkozó után tényleg nincs szüksége még Selwyn Dolohovné bátyjára is, hogy a háta mögé settenkedjen hugyozás közben, pláne nem mialatt körözik vagy legalábbis másodperceken belül körözni fogják. Selwyn bátyja, a szent mártírhalálfaló, akihez mérve ő persze csak egy opportunista féreg. Aha. Faszt.
- Én nem vagyok szörnyeteg – közli fagyosan, szárazon, de tapintható meggyőződéssel, és elvonja a pillantását a Jegyről, amely pedig teljes figyelmet követel magára, sőt még azt a késztetést is leküzdi, hogy a saját példányán végigsimítson, pedig egyébként nulla-huszonnégy azt dajkálja, ha épp nem figyeli senki. – Biztos élvezed a monológot a dementorok társasága után, de fogd rövidre. Mit akarsz?
De valójában ahogy kényszeresen mereven fürkészi a Selwyn retinaégető arcát nyomokban tartalmazó arcvonásokat, egy egészen más kérdés kínozza belül, egy olyan kérdés, amit akarata ellenére is muszáj feltennie, és a szinte bálványimádóan értetlen tekintetéhez kapcsolódó, önkéntelen kérdés, ez a halk, rekedtes, ideges hang teljesen más, mint az addigi mondatai:
- Mégis hogy csináltad..?

Az éremnek persze két oldala van. Az egyik Selwyné, akinek a szemtükrén visszatükrözve a bátyja afféle tankönyvi jó embernek látszódik – hiszen Selwyn, aki irtózik az egésztől, aki a Mardekár fehér báránya a fekete suffolk juhok között, törődik vele, meg akarta látogatni a kibaszott Azkabanban –, akit a Sötét Jegy sem mocskolhat be, nyilván csak a családi nyomás, valamiféle rosszul felfogott felelősségérzet… De Selwyn nézőpontja nyilván torz. Ha csak a fele igaz annak, amit Sr. fröcsögött róla és a családjáról, az apjáról, akkor akár a rohadt redbridge-i rém is lehet otthon az ügyeletes fényes páncélú lovag. De ez puszta kontraszt szülte fényerősség. Az érem másik oldalán pedig ott van az elsőszülött minisztériumi aktája, Sr. szavai, a két teljes oldalas riport a Prófétában, amelyben rémtetteit részletezték. Ahogy a minisztérium és a sajtó eszközeit ismeri, úgy nyilván ennek sem igaz a fele sem. Nem ezeken a szűrőkön keresztül nézi tehát Selwyn bátyját most sem, hiszen a hozott anyag hazudik, az egyik így, a másik úgy, és hazudik a férfi emléke abból az időből is, amikor ő elsős kis szaros volt, és Selwyn bátyja a Mardekár állócsillaga. Nem: az érzékeire és a tapasztalataira hagyatkozik, a jelenre. És a jelen alapján az, aki megszökik Azkabanból azért, hogy egy roxforti vécében bukkanjon fel utána, és egy sor hatásvadász klisével üdvözölje a piszoárnál a háta mögé settenkedve… az egy kibaszott beteg fasz.
Megvonaglik az arca. A ráhagyás sokkal lekezelőbb, mintha folytatná a meggyőzést arról, mennyire hasonló szörnyetegek is ők ketten – pedig valójában egyik sem ismeri a másikat eléggé ahhoz, hogy ilyen elhamarkodott kijelentésekbe bocsátkozzanak. Érzi, ahogy egy artéria rángatózni kezd a halántékán a szeretett testvéreim hallatán. Neoptolemus Selwyn ugyancsak szeretheti a testvéreit, ha képes volt úgy időzíteni a rohadt szökését az Azkabanból, hogy azzal bajba keverje a húgát. És miután megtapasztalta a dementorok vendégszeretét, még azt a mentséget sem mondhatja a magáénak, hogy nem tudja, mekkora bajba.
- Ezt erősen kétlem. Mégis hol akarsz elrejtőzni, egy seprűtárolóban? Vagy arra számítasz, hogy beférsz a ládámba? – rázza meg a fejét epés gúnnyal. – A Roxfort talán nem célpont egy csapat… magasan képzett varázslónak – hiába a zárt ajtó, az üres fülkék, a közszemlére tett Sötét Jegy, Voldemort parancsa erősebb a biztonságérzetnél –, de tavaly óta megerősítették a védelmet. Mért nem egyből az aurorparancsnokság iratszekrényeiben bujkálsz?
De a kötekedésre adott válasz sokkal kevésbé érdekli, mint az egyetlen valódi kérdésére adható felelet. Azt viszont a férfi megtagadja tőle, ezt már azelőtt tudja, mielőtt egyáltalán válaszolna a hallgatása: elég az istenkomplexusos tekintete, az alig leplezett arrogancia, és az ő mérsékelt tiszteletet, talán csodálatot is tükröző arca is azonnal bezárul, a kétkedő-lenyűgözött pillantása is kiüresedik, ez megint a szar is íztelen végletekig szenvtelen arca, amelyet bárki más is megszokott tőle. Nem új, hogy alábecsülik, Barty Crouch Sr. fiaként egész epizódokat forgatott le ebből attól a pillanattól kedve, hogy a Mardekárba került, és csak fokozódott a személye iránti lenézés, semmibe vétel, amióta kiküzdötte magának a Jegyet és Voldemort figyelmét. Épp Selwyn bátyjától lenne különleges ez a pillantás? Faszt. Selwyn bátyja se számít semmit a világon. Ha csak azt nem, hogy Selwyn bátyja történetesen akar valamit tőle. És csak egy félkegyelmű gondolhatja, hogy a hatalmi viszonyok rezzenéstelenül maradnak, ha feljebbvalóként folyamodik szívességért.
Márpedig Selwyn bátyja nyilvánvalóvá tette, hogy nem Voldemort parancsát közvetíti most a számára. Kettejük bárminemű szövetkezése tehát nem lehet más, mint szívesség.
Amelynek vagy eleget tesz – vagy nem tesz eleget.
- Amivel Pandorának tartoztam, azzal nem tartozom neked – közli végül hűvösen, de nem abszolút elutasítóan. – De osztozunk valamin, ami fontos nekem – von vállat engedékenyen, már amennyire az ember az ő merev, embertelenül távolságtartó stílusában engedékenynek tűnhet. Nem mintha igaz lenne, hogy bármelyik halálfalónak szívesen segít, csak mert egyazon eszmét szolgálnak. Ott van mindjárt Dolohov. – Talán meg tudom szerezni az információkat, amelyekre szükséged van. Ha elmondod, hogyan léptél meg, akkor talán meg is szerzem.
Az, hogy nem újdonság a lenézés, nem jelenti azt, hogy nem hecceli fel, hogy meghazudtolja a cseppet sem hízelgő prekoncepciókat. Vagy hogy ne akarja beleverni Selwyn bátyjának az önelégült pofáját a vécékagylóba. Legalább átvitt értelemben.
A picsába is, a kibaszott élő példa áll előtte, hogy lehetséges meglépni a lehetetlent, lehetséges megszökni az Azkabanból. És ha ez valóban lehetséges, akkor tudnia kell, hogyan.

A meglepetés mindenesetre átüt a kifejezéstelen arcon, még ha árnyalatnyi is a különbség. Egy kissé feljebb vonja a szemöldökét. Na, ez új. Látott már néhány önmagától elszállt pofát, és ő maga sem tartozik éppen a komplexusos teremtmények közé, de hogy valaki azt állítsa, hogy az Azkabanból való szökése után közvetlenül besétált a minisztériumba, csak hogy csevegjen egyet Malfoyjal, na, ez azért túltesz minden eddigi szövegen. A helyzet viszont az, hogy Selwyn valóban megcsinálta azt, amit eddig mindannyian lehetetlennek gondoltak, és tényleg megszökött, és most itt áll előtte, és ez a tény alapjaiban kezdi ki a szkepticizmusát.
- Ragaszkodom hozzá.
Megenged magának egy elégedett szájrándulást, ami beillhet egy fél- vagy inkább negyedmosolynak, és kimért várakozással bólint, bár némileg fanyalgóan pillant a kéztartásra, ennek megint hangulatkeltő sallangszaga van, akárcsak a szándékos hatásszünetnek és az egész monológnak. Amit a sokk elfátyoloz előle. Sokk, bassza meg, még jó, hogy a belépőjét legalább jól időzítette, mert még itt hugyozná össze magát helyben.
- Én is láttam már néhány dolgot, Selwyn – emeli fel a kezét gunyorosan lebiggyedő szájszéllel, mielőtt elfajulna a drámaiság. Biztos, hogy ez a mutatványos varázsló és a suta, keresetlenül egyenes húga ugyanabban az alomban nevelkedtek fel? Persze… ki tudja, milyen volt Selwyn az Azkaban előtt. Fél év alatt bárki bekattanna a dementoroktól. – Merek bízni abban, hogy akármit is villantasz, elbírok vele.
És valóban a sokk az utolsó, ami átfut rajta, amikor ott áll előtte a nyolclábú válasz a kérdésre.
Hát, ez tényleg mindent megmagyaráz.
Végig, amíg a megoldást kereste egy lehetetlennek hitt problémára, amelyre a visszatérő rémálmai naponta emlékeztetik, végig, amíg a megoldást kereste – abszolút tévúton járt.
Eszébe sem jut, hogy kihasználhatná a helyzetet, hogy kárt tegyen benne vagy elpusztítsa. Óvatosan kuporodik le, hogy közelebbről is megnézze magának, de így, hogy animágussal van dolga, még így is figyelembe veszi, mekkorát ugrik egy átlagos madárpók – akkor sem kíván demonstrációt a marásból, ha az a legtöbb fajtársához hasonlóan puszta bőrpírral jár. De amint alaposan végigméri, egyből tudja, hogy ártalmatlan rovarcsípésről szó sincs. Nem sok pókfaj létezik, amely komoly veszélyt jelenthet az emberre, de a Phoneutria közéjük tartozik – és mi más izgatná fel a hobbipókászokat jobban, mint a világ legveszedelmesebbjének leírt pók? Ezt a jelentéktelen külsejű fajtát alighanem egy pókrajongó hétéves is elsőként zárja a szívébe, és tanulja meg elkülöníteni a ránézésre gyakran színesebb és izgalmasabb, de jóval kevésbé veszedelmes társaitól. A hozzá nem értő szemnek viszont aligha tűnik többnek, mint egy szokatlanul nagyra nőtt eretnekpóknak… egy rohadtul nagy eretnekpóknak. Vagy leginkább csak egy ronda, nagy, piszokszínű póknak.
Tökéletes álca. Kibaszottul tökéletes álca.
- Tehát nem szerepelsz a nyilvántartásban. – A pillantásában most sincs riadalom, inkább minden részletre kiterjedő érdeklődés. Ha titok, nem lehet bejegyzett animágus, valamilyen ismertetőjele mégiscsak kell legyen, most ezt keresi a póktesten. – De miért vártál vele fél évet? Kétlem, hogy ilyen jó a koszt. – Felegyenesedik. – Nos, ez tényleg… wow. – Lenyűgöző. De mennyire hogy az. Egyetlen mágiaág elsajátítása, a megfelelő titoktartás, és voilá, az Azkaban nem kivédhetetlen többé. De hogyan őrzi meg az ép elméjét, amíg megfelelő alkalom nem adódik a szökésre? A dementorok a mágiát is kiszívják az emberből. De Selwynnek nyilván erre is megvan a válasza, ez a válasz viszont kevésbé sürgető, mint a többi. Bejegyzett, hivatalos animágust ismer, nem is egyet, de bejegyzetlenről legfeljebb csak hallott. – Egyedül tanultad meg? Mennyi ideig tartott?
Nem számít, hogy nem leplezi elég jól az érdeklődését, ezen már úgyis túl vannak. Bármennyire is nem ígért semmit, a meg nem ígért ígérete is ott lóg a levegőben, az információ pedig megér annyit, hogy ne legyen féreg Selwynnel.
- Rendben. Utánanézek, hol tart a minisztérium.
Persze, nem az apjánál, amit mindenki kézenfekvőnek gondol. Nem az. Különösen most nem az, az engedélyhamisítós stikli után. Még kevésbé lesz az, ha kiderül a szökés. Mert ha még nem derült ki, akkor meglehet, hogy pusztán ezért nem ül még ő Selwyn helyén az Azkabanban. És ha ez pár napon belül megtörténik, akkor rohadtul nem fog segíteni rajta, hogy néhány éven belül, tanult animágusként lehetséges lett volna a szökés.
Az érdeklődés fénye kihuny a tekintetében, az arca egy árnyalatnyival sápadtabb. Megrántja a vállát.
- Hosszú séta lehetett ezeken a lábakon – hajtja félre a fejét hanyagul, szinte flegmán. – Mikor szöktél meg?

Valószínű, hogy ha tudna Selwyn szuicid fantáziáiról – mégis van valami közös benne és a húgában –, kénytelen volna megrökönyödni. A tudás mindig előbbre való minden másnál, és most válaszokat akar, nem pedig akármi mást. És bármennyire is szemrebbenés nélkül baszna csecsemőket és nyúzna öregasszonyokat, ha Voldemort azt parancsolná – elvégre megtette, megölte Crickerleyt, nem ők tették Carrow-val, ő tette meg, egyedül –, önmagában nem vonzza sem a pusztítás, sem a szenvedés. Azaz, persze… vonzza, gyönyörködteti, felizgatja, mint maga a feketemágia, mint Mulciber ocsmány, de gyönyörű kivitelű kéznyoma Pandorán, épp csak benne működik egy gát, valamiféle kezdetben megfogalmazott erkölcsi értékrend, amely alapján a de Rais-könyvből tanult tiltott átkokat és rontásokat elfogadható kisállatokon és esetleg saját magán gyakorolni, de másokon már, pláne, ha azok gyengébbek és védtelenek, egyáltalán nem elfogadható. A pókanimágus pedig nyilvánvalóan utóbbi elbírálás alá esne, nem pedig előbbibe. Ha mindezt végiggondolná. Ha egyáltalán eszébe jutna. De fel sem merül.
Már nem olyan élesek benne az egykor precízen végigtanulmányozott képek a Phoneutriáról, a különböző alfajait pedig soha nem ismerte behatóan, hogy ne kelljen vacillálnia, mégis melyik folt vagy petty lehet a különleges ismertetőjel, amely megkülönböztetné a hétköznapi - már amennyire egy egzotikus, halálos mérgű pók az lehet - pókoktól. Azt a rajzolatot a potrohon például túlságosan nagynak és feltűnőnek ítéli, de mindenesetre megpróbálja a lehető legtöbb részletet memorizálni, hogy később, ha úgy adódna, felismerje az átváltozott animágust. De ehhez több időre lenne szüksége, mint amennyit megkap, mielőtt Selwyn visszaöltené magára az emberábrázatát.
Megfeszített figyelme még akkor is kitart, mikor már az ismerős-idegen vonású arcba tekint, és most valóban szembetűnőek a gyengeség jelei, észreveszi a megremegő lábat, a leszegett fejen tükröződő kimerültséget vagy erőfeszítést. Ez viszont felkelti a figyelmét. Látott már animágust átváltozni: simán megy, mint ahogy a víz fagy jéggé és vissza. Úgy tűnik, az Azkaban még sem múlt el annyira nyomtalanul Selwyn felett, mint azt mutatni akarja. De nem teszi szóvá, jelét sem adja, hogy észrevette volna, szenvtelenül néz vissza a másik szempárba, mikor újra összekapcsolódik a pillantásuk.
- Nincsenek hatással? Egyáltalán? – Most már kevésbé átütő az intenzív érdeklődés az arcán, sokkal jobban uralja a vonásait. Bebizonyosodott, hogy ha Selwyn kivételes is, ő sem született istennek, így az ismeretlen iránti babonás csodálat átfordul a tények száraz tudomásul vételébe. – Nagyjából – visszhangozza kicsit kétkedve, cinikusan elkeskenyedő szájjal: a nagyjából az nagyon nem elég. A nagyjából talán annyi, hogy nem lesz belőle pár nap után vinnyogó, nyáladzó őrült, de arra nem, hogy teljes pompájával megtartsa ezt az elmét, amelyet olyan nagy gonddal óvott minden tudatmódosító és mágikus behatás roncsoló hatásaitól, hogy egyetlen agysejt, egyetlen pontnyi IQ se vesszen értelmetlenül kárba. A nagyjából az nagyjából kurvára kevés. – Tehát fél évig pókként ültél a celládban, és ezt senki nem vette észre?
Persze, ha a dementorok tényleg nem látnak, mint azt a tankönyvek írják, akkor az más megvilágításba helyezi a dolgokat, de akkor is, ott van a többi rab, időnként előfordulnak újabb kihallgatások, újabb vádemelések, létszámellenőrzések, soronkívüli látogatások… még ha az állatalak meg is óvná az elméjét a legtöbb kártól (amely messze nem elég ártalomcsökkentés), bármikor lebukhat vele. De bármennyire is kezdi látni Selwyn briliáns szökése mögött a szerencsefaktort és a lehetséges buktatókat, kétségkívül értékeli, hogy a férfiből nem kell kihúznia a válaszokat, elhangzik minden lényeges információ, amelyre szüksége van, hogy önállóan is kitölthesse majd a fehér foltokat tervben. Enyhén hitetlenkedve rándul a szája, hogy Selwyn valamiben végre halandóként nyilatkozik, és elismeri a nála tehetségesebbek létezését – ami pedig őt illeti, máskülönben az idő hetven-nyolcvan százalékát venné becslésnek, de ebben az esetben aligha volna helytálló. Sőt… ami azt illeti, az átváltoztatástan mindig is valamivel több erőfeszítést és időráfordítást követelt meg tőle, hogy ugyanolyan jól teljesítsen benne, mint a többi tárgyban. Az animágia tehát aligha lesz sima liba.
Különösebb hálálkodás nélkül bólint, hogy rendben van, elégedett a beszámolóval, és rátérhetnek az egyezség őt illető részére. Bár a legkézenfekvőbb kérdés, hogy ha Pandora csak az ő segítségével szerzett engedélyt, és azonnal le is buktak, hogyan juthatott be a másik húg ezek után legálisan, de ezt végül nem kérdezi meg, nincs jelentősége, és a lényegtelen információkkal nem akarja húzni az időt. Elvégre mégiscsak egy szökött elítélttel beszélget itt a fiúvécében az éjszaka közepén, és jobb, ha ennek mindvégig tudatában is marad. Tehát Aurora valóban bűnrészes volt a szökésben… mégis mennyi ideig tart, míg erre a minisztérium is rájön? Sr. épp eléggé ki van hegyezve Selwynékre, és erre ő is csak rátett egy lapáttal az engedélyhamisítós faszsággal. Hamarosan véget ér a türelem, és nem csak dementorokkal fogják ijesztgetni a családtagjait, hogy kiszedjék belőlük, hol bujkál ez a seggfej.
- Tehát az egyik húgod mindent tud – biccent –, de ha a másik nem, akkor legalább neki ne mutasd meg magad. Biztosan nem olvasol újságot mostanában. Törvénybe iktatták, hogy az aurorok használhassák a főbenjárókat, ha a helyzet indokolja. Ezt ma bármilyen helyzet indokolja. – Persze, élő a dilemma, hogy hogyan jár jobban az a hülye picsa, ha úgy vallatják, hogy nem tud semmit, vagy ha úgy, hogy valóban birtokában van az információ? Az arcvonásai megfeszülnek a tehetetlen, frusztrált haragtól, de egyben valami igazán undorító irigységet is érez az iránt a rohadt auror iránt, aki törvényesen darabokra szedheti majd Pandorát vallatás közben. – De a helyedben Aurorával is elfeledtetnék mindent. Pandora talán megúszhatja, mert Dolohov eléggé jól helyezkedik a minisztériumban, a köztiszteletben álló apjáról nem is beszélve. De Aurora csak egy elítélt halálfaló húga és egy el nem ítélt gyanús elem lánya… nem fognak vele kesztyűs kézzel bánni. És ha észreveszik, hogy megszöktél, és más nyom nem adódik, ők lesznek az elsők. És Yaxley, gondolom. Adódjon más nyom.
Egy darabig méregeti a másik arcát: tényleg ennyire hidegen hagyja a húgai sorsa? Így volt mindig? Vagy egyszerűen minden, ami korábban fontos lehetett, feloldódott a póktestben börtönben töltött fél év kérlelhetetlen olvasztókohójában?
- Hogyan talállak meg, ha megkaptam a válaszokat? – kérdezi végül távolságtartóan, ki nem mondott ítélettel.

Rezzenéstelenül, de regisztrálható figyelemmel hallgatja végig Selwynt, csak akkor rándul meg újra a szemöldöke, mikor a férfi eldicsekszik az azkabani fogolytársainak a… nos, a megfogalmazás ködös, de mostanra épp eleget látott Selwynből ahhoz, hogy el tudja képzelni. Megfordul a fejében a gondolat, hogy ezzel óhatatlanul is Voldemort potenciális követőit pusztította el, de csakhamar korrigál: az, hogy Selwyn meg tudott szökni Azkabanból, tehát ledöntötte a szökés abszolút lehetetlenségének totemét, még nem jelenti azt, hogy mások is képesek rá. Voldemort azonban földdel teheti egyenlővé a varázslóbörtönt, ezt tudja.
Eszébe jut, milyen sziklányi meggyőződéssel állította a húgának szeptemberben, hogy Voldemort ki fogja szabadítani… milyen ironikus. Felvillan a pillantásában a kétkedés, ahogy újra végigméri a férfit – biztos, hogy ez a férfi azonos azzal, akire P. Selwyn gondolt..?
Mert a bátyja szavaiból időnként határozottan az az érzése, hogy neki csak egy húga van.
Egy elmebeteg húga.
Családi vonás.
Dora védelme pedig Dolohov dolga. Mindjárt tikkelni kezd a szeme. Persze, erre nem is gondolt, dehát Selwyn honnan is tudná az ő kis viselt dolgait Dolohovval, a roxfortos meg exroxfortos pletykákat aligha szállították a cellájába (Malfoy meg nyilván nem tartotta akkora horderejűnek vagy aktuálisnak, ha kussolt róla, de hát végtére is az ember nem azért szökik meg Azkabanból, hogy idióta, gyerekes történeteket hallgasson Dolohov betört orráról meg Crouch Jr. társadalmi öngyilkosságáról). Vagyis ez azt jelenti, hogy Selwyn legalább nem úgy néz rá, mintha tudná, hogy… vagy a fene se tudja, hogy nézne rá akkor, ha levonhatta volna a megfelelő következtetéseket, mikor ennyire nyilvánvalóan hidegen hagyja a másik húga sorsa, lehet, hogy rohadtul nem is érdekelné.
A sógorával biztosan jól megértik majd egymást.
- Oké, tegyük ezt tisztába – rántja meg a vállát, de olyan mereven szegezi a tekintetét Selwynre, mint aki párbajra készül fel. Holott tudja, hogy erre nem kerülhet sor, ennél azért több eszük van, mindkettejüknek, és Selwyn nem azért jött ide, hogy szkanderezzen. Bár a gondolat mindenesetre érdekes. Talán majd egyszer. A kihívás kedvéért. Megnyalja a száját, mielőtt folytatná. – Dolohov egy köztiszteletben álló, ügyesen helyezkedő, megbízhatatlan rohadék. És abban a pillanatban, hogy S…Pandorának baja esik miattad, feladlak. Lehet, hogy egy oldalon állunk, de neked személyesen nem tartozom semmivel, és nem kaptam parancsot a védelmedre. A húgod viszont annak a háznak a tagja, amelynek a prefektusa vagyok. Úgyhogy próbálj meg ötleteket adni a minisztériumnak, mert amíg Voldemort nem parancsol mást, addig a Mardekár diákjai a felelősségem, és senki más.
A mosdóhoz lép, hogy kezet mosson, kényszeres gondossággal tisztítja meg a körmét és az ujjközeit, mintha ezzel azt a pár perce megígért fogadalmat is levakarhatná magáról, miszerint leszarja Selwynéket. Főleg azt a Selwynt. De az irracionális cselekedetei kibaszottul nem akarnak lejönni és belecsurogni a mosdókagyló ásító szájába.
Pillantása visszafordul a férfire. Nyugodtnak tűnik.
- Türelmes leszek vele – közli még színtelenül, mert ez olyasmi, amit értelmetlen megígérni, meg felesleges is, de hát végül is minden hugrabugos egykutya, és ha ennek a póknak a kenetteljes szövegeivel elbírt, mégiscsak kötélből vannak az idegei. Nem. Azok a kötélidegek már rég a múlté. – Ha többet vagy jobbat akarsz hallani Dolohovról, Malfoyt vagy Yaxleyt kérdezd. Végeztünk?

Alapvetően számíthatott erre. Az emberek többsége nem reagál túl jól arra, amit Selwyn most itt fenyegetésnek vagy zsarolásnak nevez, bár definíció szerint nem az, hiszen nem az a célja, hogy Selwynt vegye rá valamire vagy pláne hogy ráijesszen. Selwyn abszolút nem lényeges pont ebben az algoritmusban, és nyilvánvaló, hogy ha fel is adná, mondjuk megejtene egy megjegyzést arról, hogy animágus, méghozzá pók… hát Selwyn minden valószínűség szerint újra képes lenne kicsúszni a parancsnokság bénult karmaiból (és nyilvánvaló, hogy ő nem ezüsttálcán kínálná az apjának ezt a faszt, de még megközelítőleg sem, a legutolsó, amit akarna, hogy megfossza Voldemortot egy ilyen kivételes tehetségűnek bizonyult hívétől), épp csak rákényszerülne, hogy meneküljön, elhagyja a Roxfort kényelmes menedékét – és valószínűleg valami többet is –, nyomokat hagyjon, és az auroroknak máris adódna gumicsont Dolohov oldalbordáján kívül is.
A picsába is, miért tűnik úgy, mintha ő lenne az egyetlen lény ezen a kibaszott világon, akinek ez a szempont egyáltalán szóba jön?
Nem tükröződik az arcán tehát se meglepetés, se félelem, miközben szárazon válaszol a jóindulatú tanácsra:
- Zsarolni akarsz? – Szárazon kérdezi, nem tükröződik az arcán se meglepetés, se félelem (pedig nem kételkedik abban, hogy Selwyn épp olyan veszedelmes és mérgező, mint az animágus alakjának a marása) a jóindulatú tanács hallatán. Szenvtelenül helyesbít: - Ez nem fenyegetés volt, Selwyn, hanem figyelmeztetés – közli higgadtan, bár néhány fokkal még távolságtartóbban, mint eddig. Igen. Tudja fokozni. – Fenyegetés akkor lenne, ha számítana, hogy szóltam róla, de nem számít.  Zsarolás pedig akkor, ha a célom az volna, hogy bármire is rávegyelek. De nekem teljesen mindegy, hogy te mit csinálsz - csak az érdekel, hogy a húgodat ne szedjék darabokra. Puszta figyelmességből történt, hogy előre a tudtodra hoztam, mire számíthatsz.
Kissé türelmetlenül, de jól palástolt ingerültséggel fordítja újra felé a fejét, hogy meghallgassa, mit akar még Selwyn, de a Nagyúr nevének puszta említése is elég ahhoz, hogy ezen a késői órán és a fejében kavargó minisztériumi vallatások fantáziaképekkel (valós történet alapján) is képes legyen azonnal a maximálisan kontrollált, abszolút tudatos üzemmódba kapcsolni. Lefojt magában minden reakciót, mintha nem is Selwynnel, hanem magával Voldemorttal állna szemben, teljes mértékben uralja magát, ez nem az az alkalom, amikor látványosan meg akarná élni a megdicsőülést és kegyet, amit a megbízás fontossága és az általa közvetített bizalom jelent, vagy a frusztrált dühöt, hogy szupervíziót rendelnek fölé.
- Óh, és ez csak most jutott eszedbe? A memóriád vagy a prioritások koptak meg az Azkabanban ennyire? – húzódik a szája kifejezéstelen vadállatmosolyra, habkönnyű gúny szivárog a nyugodtan csendülő hangjába csupán, nem az elementáris harag, amely átmossa az ereit. Ha Voldemort valóban ezt a parancsot adta nekik, és ugyan melyik hitvány, köpönyegforgató halálfaló merne ebben hazudni, úgy az elhangzott beszélgetés jó része tárgytalan. Ha Voldemort most épp Selwynt jelölte ki az elöljárójának, hát akkor érinthetetlennek számít ő is, amíg a feladat tart. Ez a feladat pedig nem igazán fog véget érni, amíg el nem végzi az iskolát, vagy Voldemort máshogy nem kívánja. – Gondolom, Malfoy közvetített – jegyzi meg, de nem igazán vár választ, most már tényleg nagyon nem vágyik Selwyn társaságára, röviden bólint:
- Rendben. Tudomásul vettem a feladatot.
Ott marad, végignézi a metamorfózist és azt is, ahogy az alaposan az agyába vésett, jelentéktelen külsejű, ám nagyon is különleges pók eltűnik az ajtó alatti résen keresztül. Akkor aztán rárogy a mosdókagylóra, és szemügyre veszi a saját tükörképét, mintha a tükörben a gondolatait is látni és rendszerezni lehetne. Felállt volna a kispadról? Nem, aligha, hiszen Selwyn felügyeli a megbízását, nem akármelyik kétes hűségű halálfaló, hanem a kipróbált Selwyn – ez nem utal arra, hogy Voldemort különösebben megbízna benne. De ez mégis olyan horderejű feladat, amelyre az arcpirítóan megalázó tűzkeresztség és a Dolohovval közös kamikaze akció után még nem számított.
Nem, amire egyáltalán nem számított. Eddig az a parancs volt érvényben, hogy tartsa titokban a hűségét, maradjon hihetően Crouch Sr. fia, még a halálfalók egy része előtt sem fedhette fel magát, és a Roxfortban sem tett soha egyértelmű nyilatkozatot az általa vallott eszmékről, legfeljebb csak nagyon szűk körben, bár igaz, soha nem is tagadta meg azokat. Most pedig ő legyen az, aki egybegyűjti a Voldemorthoz lojális diákokat? Képes erre egyáltalán? Hiszen még a saját háza sem szíveli különösebben. Regulus – Regulus nyilván segíthetne, de Voldemort mégsem őt választotta mellé, és az utóbbi időben mintha megváltozott volna valami a tökéletes összhangú, néma barátságukban; hogy Dolohov miatt vagy talán a kviddicscsapatban történtek, mindegy. Akkor Selwyntől kérjen tanácsot, hogy csinálja, adjon tápot ennek az önelégült seggfejnek, hogy még arrogánsabb legyen? Selwyn persze iskolaelső volt, és a népszerűbb fajtából való prefektus, sokan felnéztek rá – ő nyilván már akkor tisztában volt azzal, hogyan kell befolyásolni az embereket, és valószínűleg szórakoztatta a játék.
Nem is különbözhetnének egymástól jobban.
Megmossa az arcát is, mielőtt visszaindulna a hálókörletekbe. Úgy tűnik, mostanában jó néhány álmatlan éjszaka vár még rá.