A képlet annyira egyszerű, hogy az már önmagában is felér egy szánalommal. Mi mást is várhatnék egy aranyvérű család ikergyerekének ifjabb tagjaként, ráadásul a Mardekár színeiben. Apám hűen nyalja a talpát Voldemortnak és kedve szerint, hol arrogánsan, hol hideg fölényességgel aláz meg mindenki mást, aki ezt nem teszi. Bátyám szintúgy ilyen, és csak egy kevés idő van már addig, míg a jelet meg nem kapja. Tán mást vártál? Kapsz azt is. Ez pedig én vagyok, aki bár a Mardekár színeiben tündöklő, eminens tagja lett a közösségnek, nyíltan nem vallok közös nézeteket sem apámmal, sem díszes kompániájával. Más kviddics csapatba tartozókkal való versenyzés nem akadálya annak, hogy versenyen kívül baráti diskurzust folytassak, még ha mugli származású is. Ez felettébb ingerli nem csak apámat, hanem egész családomat, olyannyira, hogy ez már-már a testvéri kapcsolatunkba is beleszól idősebbik példányommal. Apám és bátyám is minden eszközt megragad, hogy észhez térítsen, mindeddig, úgy nézett ki, hiába. Hogy múlt időben beszélnék? Jó megfigyelés.
Történt azonban valami, nem is olyan régen, amely felborított mindent, ami azelőtt megszokott volt tőlem, ezzel még több kérdőjelet illesztve a nevem mellé. Nem tudni, hogy mennyire vagyok semleges, s azt sem, hogy mennyire nem. A kérdésed jó, amit feltettél, hogy akkor mégis mit gondolok erről?

Az ember válhat pusztán az által főnökké, hogy elhiszi, hogy ő a főnök - vagy egyszerűen, mert ilyen hozzáállást tanúsít. A hozzáállás meghatározza a viselkedést, a viselkedés befolyásolja a várakozásainkat, a várakozások pedig könnyen szokássá merevednek. / Joshua Wolf Shenk/

Roxfort kapuját bámulom, mégsem vagyok ott. Kezemben fogom a hátitáskám, mégsem azt érzem. Muriel kezeit fogom továbbra is gondolatban. A másik kezemmel viszont a pálcám, ahogy éppen kimondok egy átkot rá. Hiszel abban, hogy van olyan atyai érdek, ami a saját gyermekét maga ellen fordítja? Én igen, az élő példa én magam vagyok erre, apám egyetlen mozdulattal elvágott minden fiúi szeretetet és tiszteletet felé, bennem. Mire képes egy varázslat? Én sem gondoltam volna. Szeretném-e visszapörgetni az idő kerekét, ha lenne olyan szerkezet? Sok mindent odaadnék érte. Mivel azonban nincs, olyan dolgokkal a hátam mögött fogok belépni a kapun, amit nem kívántam annak a közepére se. A tesztrálokat is unott közönnyel nézegettem a hintóban, amit Dumbledore küldetett ki elém, fel sem tűnt az a furcsaság, hogy most valóban húzza is valaki a járművet. A kicsapásom veszélye is enyhe rezgéssel visszhangzik bennem, hiába küldtem levelet az igazgató részére, s kaptam tőle egy hét haladékot. Nem többet. Ez egy perc múlva lejár.
Nem éltet más jelen pillanatban, csak a fortyogó düh és a bosszú, hogy elégtételt tegyek magamért, és Murielért. Hogy valaki azért haljon szörnyű halált, mert szeret valakit? Én rontottam volna ott el, hogy nem fedtem fel előtte a mágia világát? Hogy nem védtem meg eléggé? Nem hiszek már ezek után sem a bizalomban, sem a tiszteletben.
Felkapom a kesztyűt tartalmazó táskát, hogy azonnal le tudjak ugrani a hintóról, ha megérkeztem. Kevéssé tölt el izgalommal, hogy holnap kviddics meccs lesz. Egy pillanatra halvány mosoly fut át a képemen. Mindig eszembe jut bátyám tekintete, amikor a válogatáson, harmadévesen, én lettem a terelő. Ez a cím a családban a legidősebb fiúnak van kiosztva és ez az egy, valójában egyetlenegy dicsőség, amit eloroztam bátyám elől. Bebizonyosult, hogy jobb vagyok nála, és az is, hogy a család méltó tagja lehetek, ám a család mégsem örült neki, mivel nem az elvárásaik szerint alakult a helyzet. Én pedig nem mondtam le a pozícióról a mai napig sem, ezzel kivívtam gyűlöletét a bátyámnak, az irigység mellé, ez pedig örömmel töltött el, végre én is beinthettem neki és nem söpörhet félre csak úgy az útból.
A család mindig is aranytálcán hordozta Rodot, lévén ő az örökös, én csak a kisöcs vagyok, aki ugyan szükséges a hírnév öregbítésére, megkapja a szükséges nevelést, de tudja, hol a helye. Nem voltam hajlandó megtanulni, ez pedig ma nyáron más életébe került, aki számomra mindennél fontosabbá vált.
Nem akarom ezeket a gondolatokat megosztani senkivel, még Lysandrával sem, még ha egyébként szeretném, se. A keserűség és a düh oly mérvű bennem, hogy többévi barátságban sem akarom ezt megosztani. Vagy megtegyem mégis? Lysandrával össze tudok dolgozni, s nem csak a pályán, ellentétben a bátyámmal, aki azon mesterkedik, hogy adott keretek között, keresztbe tegyen nekem. És most is ellenem volt, képes volt beárulni apámnál, aki a szokásos stílusában tüntette el az élők sorából Murielt.
Pedig nagyon dolgoztam azon, hogy ne leshessen bele Rod a gondolataimba, és valójában ő sem tudja, apám sem, hogy képes is vagyok rá. Jó pár évvel ezelőtt jöttem rá erre a képességre, de ugyan érdekli is egy tizenöt évest ez, amikor a vizsgákkal van elfoglalva? Bezzeg, amikor Murielt terveztem először randira hívni. Tudtam, hogy ha apám megtudja, egy mugli iránt érdeklődök, azt azonnal megakadályozza és megtilt mindent, mert kidobni a családból nem fog, az egyenlő a szégyennel, ám én sem okozhatok csalódást. Felkerestem az egyik tanárt, hogy vezessen be az okklumencia használatába, és mivel jelentős eredményeket mutattam fel, foglalkozni kezdett velem. Ugyan nem a gondolataim buktattak le akkor, ennek ellenére ezt a képességet nem akarom veszni hagyni, halvány sejtelemként derengve bennem, hogy jó hasznát veszem majd.
Jeges acélkékké keményedik a tekintetem, ahogy az ajtó kinyílik és beljebb haladok rajta. Most először az életemben érzem menedéknek az iskolát, apám közelében egy percig sem tudtam megmaradni Muriel halála után, mint ahogy a bátyám közelében sem. Gyűlölöm őket, azért, amit tettek és ahogy tették. Azért pedig végképp, amiért.

A másokba vetett hit csupán illúzió, melyet az okosak találtak ki, hogy az ostobákat kihasználják. /Code Geass/