Családunk története bármily régre is nyúlik vissza, én ahhoz túl lusta vagyok, hogy mindent elmeséljek, ezért érjétek be a számomra legkedvesebbekkel.

Emily Caughlin (McAdams): Az én drága édesanyukám. Egészen húsz éves koromig nagyon jó kapcsolatot ápoltunk, igazi anya-lány kapcsolat volt a miénk. Bármit meg tudtam vele beszélni, mindig meg tudott nyugtatni, tanácsokkal látott el az élet minden terén, és mellettem állt jóban, s rosszban egyaránt. A fordulópont akkor volt, mikor elmondtam neki, hogy a sajtó iránt érdeklődöm, és újságírónak, valamint kritikusnak fogok tanulni, ha törik, ha szakad. Anyukám ezt nem nézte jó szemmel. Mindig is utálta a firkászokat, akár pletykarovatot vezettek, akár egy igazán nívós, hiteles lapban írtak meg egy-egy új eseményről, emberről, helyről valami érdekességet. Még miattam sem volt képes félretenni ezt a sajtóundort, ami miatt természetesen nem neheztelek rá, de nem is beszélek vele annyit, amennyit eddig, és egyre kevesebbszer kérem ki a véleményét. Mikor rákérdez a dolgokra, akkor pedig bármikor tudok hárítani azzal, hogy egy érett, felnőtt nő vagyok, és szeretnék megállni a saját lábamon. Ezt a legtöbbször fáj kimondani, mert bár elköltöztem otthonról, hiányzanak a beszélgetések, miközben az éjszaka közepén, és a reggeli veszekedések is, hogy haladjak már, mert elkésünk.

Robert Caughlin: Apukák fénye, egyszerűen imádom. érdekes, hogy sokak az anyukájukkal jönnek ki jobban, mások az apukájukkal. Sokáig azt hittem, hogy én kilógok a sorból - jó értelemben persze -, és én mindkettejüket ugyanúgy imádom, de ma már be kell lássam, hogy tévedtem. Igazi apás lány vagyok. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy apu sokkal többet foglalkozott velem gyerekként is, és a pályaválasztásomkor is büszke volt rám, elvégre az ő egyszem, pöttöm lánya megtalálta azt, amivel ha foglalkozik, boldog. Neki csak ez számít, hogy boldog legyek, és ezért végtelenül hálás vagyok neki. Ezen kívül felnézek rá a mai napig, mert ő tipikusan az az ember, aki kitart amellett, amiben hisz. Így ő édesanyámmal ellentétben nem a semleges, sokkal inkább Tudjukki oldalán áll. A legjobb viszont az, hogy anyuval emiatt nem veszekszenek, vagy válnak el, mert így szerettek bele egymásba.

Michael Caughlin: A lelki társam, a másik felem, a csínyekben és a lebukásban is velem tartó - khm... engem belerángató... - csodabratyó. Egyszerűen imádom, erre nem tudok jobbat mondani. nyilván amiatt, hogy ikrek vagyunk, elég sok mindent csináltunk együtt, és a mai napig is tartjuk a kapcsolatot egymással. (A baglyoknak mondjuk néha nem ártana a pihenés.) Átvette anyu szerepét, mert mostmár vele osztom meg a gondjaimat, örömeimet, legapróbb híreket. Mindenre vevő, emellett pedig kifejezetten élvez felettem bátyuskodni - az a három idióta perc, csak annyival idősebb nálam! -, főleg Max közelében. Félreértés ne essék, jól kijönnek, és mindenfélét képesek elhülyéskedni, ha össze vannak zárva, de azért Michael odacsap, ha egy kicsit is szomorú vagyok. Ez van, amikor kifejezetten idegesítő tud lenni, de a Roxfortban is volt arra példa, hogy miattam ment büntetőmunkára. Persze, ő a nagy, csúnya mardekáros volt, én pedig a szendeszűz hollóhátas, aki csak a könyvtárban élt meg. Emlékszem, hogy amikor az egyik felsőbbéves nagyon megbámult, akkor puszta kézzel törte be a fiú orrát, és a csuklóját sem hagyta épen. A szeme körül pedig akkora karikák éktelenkedtek, és annyira bedagadt az egész arca, hogy onnantól kezdve nem igazán tudott tovább nézegetni. (Mondjuk a fiúhoz minden nap elmentem a gyengélkedőre, amíg ott volt, és később igen kedves barátom lett, kár, hogy ma már nem tartjuk a kapcsolatot.)

Maxwell Beal: Kedvesem, mindenem, lakótársam, és vőlegényem. Szerintem ennyi elég ahhoz, hogy levonjuk a következtetést, elég jó kapcsolatot ápolunk egymással. Ennek neve a szerelem. A Minisztériumban találkoztunk, mikor bejegyeztettem magam, mint animágust. Éppen indultam volna a pult felé, mikor hirtelen, a semmiből elém került, és a kezemben lévő iratokat elejtettem. Nos, itt most nem a nyálas, romantikus történet következik, hogy a férfi lehajolt, segített a nőnek felszedni a dolgait, elvesztek egymás szemébe, randi, házasság, happy end. Kicsit bonyolultabb volt az egész. Egyszerűen elindult a pulthoz, amit az előző pillanatban még ÉN céloztam meg, és pofátlan módon enyelegni kezdett az éppen beosztott nővel - pont magasról letojta, hogy egy nő ügyetlenül szedegeti a papírokat a földről, és a szemei villámokat szórnak. Akkor hívtam csak fel magamra a figyelmet, mikor cseppet sem illedelmesen, de annál több méltósággal és kecsességgel arrébb löktem, hogy bediktáljam a szükséges adataimat, illetve beadjam a papírokat. Azt mondja, hogy a határozottságom imponált neki - ami engem akkor, abban a szituációban felettébb meglepett -, és emiatt hagyta ott azt a fruskát, s jött utánam. Ma már egy pár vagyunk, egy hónapja megkérte a kezemet, és együtt élünk. Kicsit féltékeny, de ezt el tudom viselni, ha problémánk van, azt úgyis megbeszéljük - hol hangosan, hol normál hangerőn.

Max: Nem emberi lény, de igenis a családhoz tartozik. A neve egy elég kislányos időszakomban, azzal az idiótával való első randevúm után született meg - vőlegényemre gondolok, az idióta alatt. A fülesbagoly azóta is velünk él, és ő lesz a mi "esküvői tanúnk".

Úgy tűnik, hogy nem tudom elkerülni az információkat a halálfalókról, de sosem érdekelt a sötét oldal, és egészen húsz éves koromig a jó sem. Ekkor azonban jött Maxwell, és elérte, hogy lojalitásomat a jó oldalnak szenteljem. Ez apámmal nem rontotta meg a kapcsolatomat, az ellentétes nézeteink egyikünket sem zavarja.

Édesapád sosem vetette meg a különleges, mágikus állatokat. Ez így volt régen, és most is, és idővel te is megkedveltél pár lényt. Tíz éves korodban azonban a sárkányok elvágták magukat előtted. Azóta utálod őket, pedig csak egy kölyöksárkány volt, aki a legártalmatlanabb, legszelídebb sárkányfaj egyike volt. Apukád otthon nevelte a "kisállatot", te pedig akkor élted az igen kíváncsi időszakodat, ezért naponta többször bejártad a birtokot. Akkor még nem tudtad, hogy milyen állatok is vannak elrejtve a ház körül, így Jámborhoz tévedtél - akkor, abban a pillanatban ez egy borzalmasan rossz névnek tűnt számodra.
A verőfényes nyári nap... Hagyjuk a fenébe ezt a maszlagot, majd megfagytál odakint, akkora fagyok voltak, és a hóból ki sem látszottál. Ezért is tűnt érdekesnek, hogy a birtokon lévő kis erdőben befelé haladva olvadozott a fagyos víz. Miért lenne az erdő legmélyén melegebb, mint kívül? Nagyon érdekelt a válasz erre a kérdésre, ezért egyre csak beljebb furakodtál a sűrűsödő aljnövényzet miatt vergődve.
Egy kerítéshez értél, és valami mozgást vettél észre a kerítés túloldalán. Nem volt túl nagy valami, de azért aprócskának sem mondható vala. Mint később kiderült, Jámbor apádon kívül még senkit sem látott, és ezért támadt rád. Megijedt, fenyegetve érezte magát, és dúvad módjára széttörte a kerítést, hogy üldözőbe vegyen téged. Az egyetlen szerencséd, hogy időben eszméltél, és kezdtél el futni, így mire kiértél az erdőből, már volt is rá némi esély, hogy valaki meghallja a kiabálásodat. Testvéred valami mugli táborban volt, egyébként biztos ő is veled ment volna felfedezni az olvadó hó rejtélyét.
Lélekszakadva, botladozva tapostad a havat, hogy minél közelebb kerülhess a házhoz. Édesapád kirontott a házból, és valami furcsa varázsigét küldött az állatra, aminek hatására Jámbor elaludt. A férfi nyakába ugrottál, és egész testedben remegve, sírva kapaszkodtál nyakába. Nem értetted a helyzetet, hogy mi volt az az állat, miért élt a birtokotokon, és miért is támadt rád? Ezen kérdések miatt kattogott agyad.