Ez a megvetés a szemében, a becsmérlés a hangjában új. Régen nem volt ilyen. De az elmúlt másfél évben…? Néha azon kapom, hogy régi fényképeket nézeget, vagy lelkesen böngészi a Belby családfát. Ujjai nyomon követik az aranyló, elbűvölt fonalat, ami a faágaktól folyik bele a nevekbe, és ami az övénél még ott csillog, de a miénknél már nem. Anyával tompán matt fekete köti össze, alig látszik tisztán a sötétzöld kárpiton, és a frigytől lekígyózó három vonalka alá szinte olyan kicsivel írták le a neveinket, hogy közel kell hajolni, ha valaki ki akarja olvasni – Damocles, Theia, Angus. Hiába választotta a mítoszok ihlette, szépen csengő neveket, apám nem másíthatta meg a házasságát, amit egy félvér nővel kötött. Az aranyvérű Belby család első szülött fia egy jól időzített lánykéréssel elvágta az aranyló fonalat, ami a nevénél megtorpan a kárpiton… és annyi év után, mintha kezdené megbánni a választását.

Vagy talán rémeket látnék? Sosem nevelt minket aranyvérű eszmékre. Hogy tehette volna? Nem voltunk azok, én és a fivéreim semmivel sem születtünk különbnek másoknál, és nem taníthatott minket erre – a nagyapánk sem próbálkozott soha, nem igazán, de az ember magára szed ezt-azt a sokszor elfajuló, családi látogatások során. Amelyek mintha apám részéről újabban megszaporodtak volna. Mintha jobban érdekelné a világ változása – nem csak mint érdeklődő kívülálló, de mint valaki, aki sötétlő örvény szélén egyensúlyozva készül épp döntést hozni. Ugrani, vagy sem…

Ez nem bizonyosság, persze. De a kétely talán sokkal rosszabb. Míg abban a hiszemben kezdtem az iskolát, hogy az én családommal soha semmi rossz nem történhet, addig az új fejlemények sötétlő fényt vetnek arra, amit eddig ismerni véltem. Ha édesanyám nem is, ha a testvéreim nem is, ha én magam nem is… apámat nem arra nevelték, hogy a vér tisztasága nem számít. Neki számít. Most újra, megint... számít.
A sarokból, gyanakvó, s közben rettegő tekintettel szoktam figyelni. Hátha egyszer meglátom. Hátha egyszer enyém lesz a bizonyosság: a tudat, hol is áll valójában. Hogy egy oldalon állunk-e még egyáltalán…?

Utána csend volt egy ideig. Fülsértő, némán sípoló, szívremegtető. Az oldalamat szorongattam, arra gondoltam, orkánerejű szél hatását kellene keltenie a zihálásomnak, de mintha megsüketültem volna. Porszemek szitáltak a plafonról a szürke fényben. A máskor otthonos folyosón felfordulásnyi romok árulkodtak arról, hogyan ért véget a hatodik tanévem. Valami végigfolyt az arcomon. Hitetlen türelmetlenséggel töröltem le a kósza könnycseppet, amihez nem társult remegő sírás, talán csak a pillanatnyi, hitetlen megkönnyebbülés egyetlen, őszinte árulkodó jele volt. Nem mertem ránézni. Attól féltem, esetleg megsebesült, hogy az imént, amikor ugrásból tepertem le a folyosón egy a feje felett a falba csattanó átok elől csak hitegettem magam azzal, hogy megakadályoztam, bármiféle bántódása essen...

- Angus... Angus! - a szavak mégis előbb találtak a hangomra, mint hittem, hogy lehetséges, tompán érzékeltem, hogy a lábaink valahogy összegabalyodtak, hogy féloldalasan még mindig az ikertestvérem hátán feküdtem, és azt is, hogy neki ez mintha annyira nem jelentett volna nagy örömöt, mint nekem.
Kínzásnak tűnt minden mozdulat, amivel végül sikerült a hátunkat a falnak vetni, ő kinyújtott, végtelenül hosszúnak tűnő lábaival, én magamhoz kucorodott térddel vártam, és figyeltem, ahogy a világ megrázza magát, és megpróbál újra úgy egyenesbe vergődni, ahogy mi is tettük.
- Hova rohantál úgy el? Megőrültél? - hűvösen akartam szisszenni a szavakat, de nem tudtam. Hiába húztunk magas falakat magunk köré, hogy felváltva ostromoljuk a másik várát, és felváltva bújjunk el a vastag téglák mögött, akkor felelőtlenül másztam, szaladtam, zuhantam ki a saját erődömből. A szívem még mindig a torkomban dobogott. Még mindig hallottam a hangot. Fájdalmas precizitással láttam magam előtt a harcvonalakat, mint mi diákok mind, hiába hittük azt, hogy egy ideig ezt még elkerülhetjük. Hogy a Roxfortban még biztonságban lehetünk. Hogy nekünk nem kell választanunk.
- Az nem a te dolgod, Thea...

Dühös, parázsló daccal fordítottam el róla a tekintetemet, amint megállapítottam, hogy kutya baja. De lehetett volna. Neki. Nekem. A bátyánknak. Jacknek... életem férfijai közül vajon melyik fog egyszer sírba vinni?
- Egy nagy lószart nem az én dolgom.
Halk, morajlásnak tűnő nevetést hallatott, belekönyököltem az oldalába. Elhallgatott. A csend kettőnk között feszült volt, ahogy kényszeredetten mocorogtam meg-megpendítettem, mint egy pattanásig feszült húrt. Egyszerre féltem, hogy elszakítom, és egyszerre vágytam rá,  hogy mindörökre elvágjam. Nem tudtam, hányadán állunk. Titkokat kezdtünk el tartani a másik elől. A családban mindenki titkokat kezdett el tartani a másik elől. Angusról azt sem tudtam, hol áll. Damocles elzárkózott, mint mindig, azt gondolván, hogy mellettünk, az ikrek mellett, sosem állhat meg a véleményével a lábán. De most el akartam mondani neki valamit. A sejtett igazság égette a torkomat, fojtogatott, mégsem tudtam, hogyan kellene mondanom. Ő pedig csak hallgatott.
- El akarok mondani valamit.
- Ne törd magad, már tudok az eljegyzésedről - foghegyről, valami sértő elutasítással marta oda csak ezt is, és kérdések zuhataga ostromolta a szívemet. Az iskola fele romokban, sebesült kis negyedikesek csoszogtak el előttünk, vágások éktelenítették az arcát, de neki fontosabb volt újabb találatot bevinni, mint új szemmel nézni erre az új világra, és benne rám...
- Klassz. Úgysem ezt akartam mondani.
- Hanem?
- Én... láttam apát.
- Álmodban?
- Nem. Apát. Apa itt volt. Velük.
Felállt. Odébb csosszant két lépést, háttal nekem, a vállát szinte a füléig húzta, mintha ezzel elbújhatna előlem.
- Angus...? Angus. Te tudtad?