Be se lépsz a felnőttkorba, s döntened kell, meghatározni egész hátralévő életed. Nincs idő átgondolni, terveket kovácsolni, nem tudhatod, mi lesz a jövőddel. Idővel megbánod talán, de az is meglehet, választásod tökéletes, vagy megtanulsz idomulni hozzá, amennyire csak lehet.
Néha a döntés lehetőségét se kapod meg, mások mondják, merre lépj, mit tegyél, nem törődve azzal, szíved, eszed más irányba húz.
Néha egyszerűen csak gyenge vagy, követed azt, ki előtted áll, mint tojásból éppen kikelt liba az elsőt, kit meglát. Reménykedsz, az, kinek lábnyomába lépsz, olyan, mint te vagy, választása nem hoz fejedre boldogtalanságot, szenvedést, korai halált.
Összefoglalni a lehetőségeket egyszerű, elárulni azt, én miként döntöttem, jóval nehezebb. Gyáva voltam, úgy hiszem, de ahelyett, a választást másra bíztam volna, a semlegesség szépen hangzó, de a legapróbb széllöket által is darabokra hulló papírfala mögé bújtam, elhatározni magam képtelen voltam. Távol áll tőlem a vérimádat, az esztelen gyilkolás, de ártatlanokért hősiesen feláldozni életem se az én asztalom. A legkevesebb bukkanóval tarkított úton haladok hát tovább, míg csak tehetem, végső döntést hozni, kimondani azt, a sötétségnél jobban vonz a fény, egyelőre nem merem.

Miért fontos, mennyi varázstalan vére kavarog ereidben? Miért ér többet az, kinek családfája, míg csak visszavezetni lehet, nem sorol fel varázslókon, boszorkányokon kívül mást? Miért kell tudni mindenkinek azt, milyen családból származol, bárhová is menj? Néhány kérdés ez csak a több százból, mikre valódi választ kapni nem fogok, hiszen ugyanaz a felelet, attól függőn az érem mely oldalán állókat kérdezed.
Nevem hallatán nem ráz ki a hideg, tiszteletet se ébreszt benned, barátságossá is csak az válik velem szemben, ki ismer már. Félvérnek születtem, családomban nincs semmi különleges, úgy élünk, mint bárki más. Varázsló felmenői anyámnak vannak csak, édesapám egyszerű, hétköznapi taxisofőr, ki a megszokotton kívül nem is ismert más világot, míg elsőként meg nem mutatkozott mágiám. Három gyermekük közül egyedül én ütöttem édesanyámra, húgom és nővérem a családfőre hajaznak, minden tekintetben.

Félhomály az uralkodó, lámpák hamarosan kialvó, pislogó fénye ad csak némi világosságot, támpontot a közlekedőknek, ha a tapogatás már nem bizonyul elegendőnek. Ennél többre nincs is szükség, jobb is talán, ha nem látjuk tisztán a helyet, s azt, ki mellettünk áll, vagy hozzánk simulva táncol, a szagok így is épp elég beszédesek. A DJ által játszott múlt századi zenék fülemben lüktetnek, dobhártyámon érzem ritmusuk, attól félek, hallásom bánja, ha sokáig maradok.
Félig üres poharam cukrozott pereme fölött pásztázom a szórakozóhely maga után nem kevés kívánnivalót hagyó felhozatalát. Bárszékemen féloldalasan ülök, szemem sarkából húgom karcsú alakját figyelem, egyetlen másodpercre se hagyva, hogy homályba vesszen, ezért vagyok itt végül is, vigyázni rá, megvédeni, ha kell, nem önszántamból.
Sose szerettem az ilyen helyeket, volt normális tinédzserkorom, jártam szórakozni, ismeretlenekkel körülvéve azonban mindig is rosszul éreztem magam. Jobban illik hozzám a kisebb baráti társaságban való kikapcsolódás, beszélgetés egy csendesebb környezetben, megszokott, gyenge italok kortyolgatása közben. Az is csak akkor, ha előtte nem merített ki hétköznapi elfoglaltságom. Álmaim egyike gyógyítóként dolgozni, hogy bejutottam a Szent Mungo képzésére, elérhető távolságba került ennek beteljesülése, de fárasztóbb, mint hittem, nem csak testileg, lelkileg is. Az volt az első perctől kezdve, s tudom, ahogy haladok előre, ez csak fokozódni fog, abbahagyni persze egyetlen másodpercre se jutott eszembe. Jobb szeretném azonban kevés szabadidőm nyugalomban, az ilyen helyektől távol, valódi pihenéssel tölteni.
Megrázom fejem, ismét megkísérelek arra koncentrálni, amiért idejöttem, legalább egy rövid időre, mert egyébként gondolataim legkisebb hányadát pazarlom védelmezői feladatom ellátására, a maradék más utakon szárnyal. Miért ragaszkodnak vajon az édesített pohárhoz annyira, mikor az csak még inkább kiemeli az ital felhígítottságát? Már ha egyáltalán van alkohol a vízben. Mi a funkciója a plafonról lelógó, semmihez se kapcsolódó vezetékeknek? Miért hiszik még mindig azt az emberek, hogy bármi jó kisülhet egy itteni éjszakából? Értelmetlen kérdéseimről, mikre választ úgyse szolgáltatna senki, szőkés villanás vonja el figyelmem. A festett hajak tengerében váratlan változatosságként hat bárki, kinek tincsei nem tűnnek mesterkéltnek, főleg, ha az illető még ismert is. Szemem sarkából érdeklődve követem a férfi útját egészen a pultig. Darabos mozgása, egyenes vonalúnak jóindulatúan se nevezhető haladási iránya tökéletesen mutatja, nem keveset alapozott valahol, mielőtt ide érkezett volna. Ennek láttán fantáziám, kíváncsiságom egyből önálló életre kel, már meg se próbálom titkolni bámulásom, na, nem mintha félnem kellene attól, kiszúr, ha még a közelében tartózkodókat is csak abban a minutumban észleli, hogy beléjük ütközött.
Mi lehet vajon vele? Látva Őt nem úgy tűnik, mintha gazdagnak, népszerűnek lenni egyszerű dolog lenne. Jogom persze bármit is mondani róla nem sok van, hiszen nem ismerem. Ugyanarra az évfolyamra jártunk ugyan, de házunk különbözött, nem is rémlik, váltottunk–e akár csak egyetlen szót is az évek alatt. Valószínűleg nem. Emlékezni is csak azért emlékszek rá, mert ha más nem is, a neve legalább szerepelt több véletlenül meghallott, vagy nekem szánt megjegyzésben.
Félúton járok már széke felé, mikor, mintha kábulatból ébrednék, feleszmélek. Meglepetten torpanok meg, nem is rémlik, mikor csúsztam le a kényelmetlen ülőalkalmatosságról, ahogy az se, mikor fordult meg fejemben odamenni hozzá. Arra vonatkozón sincs sejtelmem, mit mondhatnék neki, ha mégis eljutok hozzá, visszafordulok hát korábbi helyem felé, de azon már valaki más terpeszkedik. Halkan sóhajtok ennek láttán, s ismét megindulok a szőke férfi felé, megfeledkezve ittlétem valódi okáról.
Nem is sejtem még, tettemmel milyen körforgást indítok el.