Valamiért a Zsebpiszok köz fényhíjas sikátorai Sirius, James vagy akár Peter nélkül is meglehetősen ijesztőnek tűnnek. Főleg, hogy a bőröm úgy virít a félhomályban, mint egy szentjánosbogarakkal teli befőttes üveg, és az arcomra mintha fekete, permanens filccel írták volna fel, hogy átbaszható, megbaszható stb. egyed. Legalábbis mindenki úgy néz utánam, mintha én lennék a legkönnyebb préda a negyedben, és talán nem is tévednek akkorát. Talán én is így néznék végig magamon. Talán, ha meglátnék egy ennyire védtelen alakot, akkor automatikusan beindulna az ösztön, hogy kihasználjam. De őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet, és dacára az összes empátiának, ami belémszorult, még csak elképzelni sem tudom.
Behúzott nyakkal, zsebre tett kézzel, egy hatalmas méretű Siriustól örökölt anorákban török utat magamnak a forgalmasabb kereszteződésben, és próbálok nem tudomást venni az alakomon végigsimító tekintetekről. Nem sok sikerrel. Még az orrom is belepirul, amikor az egyik, jó korban lévő, de annál hiányosab  öltözékben billegő asszonyság utánamszól, és csak egy fürge manőverezésnek köszönhető, hogy nem csíp bele az arcomba. Végül is feladhatnám, megkérdezhetnék valakit, de egyszerűen nem visz rá a lélek, szerintem akkor sem fogok senkihez szólni, ha egy fél óra múlva rámsötétedik. Irtózok kontaktusba lépni nálam sokkal masszívabb, határozottabb emberekkel, és ennek semmi köze ahhoz, hogy mennyire benne van a pakliban hogy metszett zsebbel távozok innen, már ha egyáltalán távozok ugyebár.
Évközben nem nehéz Dumbledore beleegyezésével kicsit megdézsmálni a roxforti készletet, mert Lumpsluck valahogy képes minden különösen ritka és különleges dolgot felhalmozni a raktárában. Fogadni mernék, hogy nem egy szaros kis hozzávalóért emberek csaknem az életüket adták, de az is lehet, hogy elhagyhatjuk a csaknemet. Mindenesetre a felnőttéválással és a nyári szünettel együtt jár az is, hogy saját magamnak kell beszereznem a kis fiolákat, amikre mondjuk rámegy az egész zsebpénzem, még úgy is, hogy szinte egész nyáron Potterék kenyerét ettem, és félig átsütött nyulait, és báránybordáit. Vajon ma mi lesz a vacsora? Kapok-e egyáltalán, ha kivergődök innen?
Annyira próbáltam valami kellemesebb mederbe tereli a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy szinte rámszállt a sötétség, és hogy valahogy nagyon eltávolodtam a nyüzsgő részektől. Talán ez a Zsebpiszok köz széle? Vagy a kellős közepe? Van egyáltalán valaki,aki macskakőről macskakőre ismeri az egészet?
Megtorpanok, egy utcanév táblát keresek, teljesen fölöslegesen, majd tekintetemet egyenesen az égboltra szegezem. Lássuk, mennyire veszem hasznát az asztonómiának? A vacsoracsillag az Potterék felé mutat, ugye?
Olyan puhán ütközik belém az alak, hogy egy pillanatg elhiszem, hogy tényleg véletlen volt, de azért automatikusan szorítom a pálcámat a zsebemben, hátha ki akarnak rabolni. Lepillantok a velem szemmagasságban gúvadó, kék íriszekbe,szemöldököm a magasba szökik, de mire megszólalnék, már rángat is maga után, nekem meg esélyem sincs más, csak botladozva lépést tartani, míg végül egy kőtömb mögött találunk helyet. A kivont pálcát figyelem szótlanul, és próbálom megsaccolni, hogy vajon a fiatal srácnak melyik átok a specialitsa.
- Öhm.. figyelj, tudom, hogy nem úgy néz ki, de nincs pénzem. Vagyis van... de.. ez bonyolult – kapkodó mozdulattal a tarkómhoz nyúlok, és idegesen megtekerek egy tincset a mutatóujjam körül. - Figyelj haver, bármennyire is szar helyzetben vagy, nem hinném, hogy ez lenne a megold... - nem tudom, hogy miért gondoltam, hogy mondjuk pálca helyett elég lesz itt, ha megpróbálok a potenciális zsebtolvaj, erőszaktevő vagy gyerekmolesztáló lelkére beszélni. A következő szótag már a torkomra forr, és tágranyílt szemekkel nézem a srác feje fölött szétrobbanó átkot, ami piros, és iszonyatosan büdös füstöt hagy maga után, és ami valahonnét a hátunk mögül, a kőtömb másik oldaláról érkezhetett. A füleim automatikusan rádióantennává változnak, (ki mondta, hogy a vérfarkasságnak nincsenek előnyei?) és csak ennek köszönhető, hogy meghallom a hátam mögül érkező újabb átkot, ami a srác felé suhan egyenesen, én meg jobb híján egész testemmel teperem le a földre, hogy ne essen az átok útjába, és hogy valamelyest mindketten a kőtömb védelme mögé kerüljünk. A kérdés csak az, hogy miért gondolom, hogy egy potenciális zsebtolvaj, erőszaktevő vagy gyermekmolesztáló védelemre szorul?

Azt, hogy élből előítéletekkel teszem be a lábam ide, tagadnom is kár volna. Hiába hiszem magam olyan átkozottul toleránsnak, és elfogadónak. Hiába hangoztatom folyamatosan, hogy milyen fontos, hogy megértessem másokkal, mennyire megváltozik minden attól, ha egy kis empátiát gyakorolunk. Ráadásul én tudhatnám a legjobban, hogy minden látszat mögött tartalom van, gyakran megtévesztő lehet. Ezért ejt annyira zavarba a kérdése, ezért ejt zavarba az egész idióta kényszerviselkedésem a szorult helyzetben. Tolvajnak néztem, mert mégis minek néztem volna? Azért, mert az még azok közül az otrombaságok közül, amikre közben gondoltam, a legfinomabb. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy mennyire megsérthetem vele. Mert akkor valami más zakatolt a fejemben, a védekező ösztöneink valahogy úgy vannak kapcsolva, hogy velük automatikusan bántsuk a másikat. Mintha másképp nem is menne. Az egyetlen szerencsém ezzal a helyzettel, hogy nincs időnk ezen sokat lovagolni. A korábbi szorongás és éhség a gyomromban minden egyes puffanással, suhogó hanggal egyre inkább átalakul valami egészen emésztő sötétséggé. A balsejtelem, félelem és az emlékek egyszerre rohannak meg, ahogy pihegve bámulok a kőtömb mögött kuporogva az előttem térdeplő fiatal srácra. Amikor utoljára ilyen vehemenciával átkok csapódtak a fejem fölött, valaki meghalt a Roxfortban. Nem a szemem láttára, de attól még megtörtént, és ez olyan dolog, amiről, ha pillanatnyilag meg is feledkezik az ember, mert egy egész nyarat tölt azzal, hogy dacára annak, amik történtek, ne essen szét, próbáljon a jelenben maradni, megőrizni a hidegvérét, az életkedvét, a motivácóját. Ez volt az egyetlen, valós, de soha ki nem mondott ok, hogy miért is dekkolok már két hónapja a Potter ház padlásszobájában. Ha ők nincsenek, akkor már biztosan bediliztem volna. Talán nem csak én.
Ha nem számolunk ezzel a kellemetlen, gyomorforgató, és az adrenalint a magasba szökkentő helyzettel, talán hosszan ecsetelgethetném, hogy milyen érzés minden erőmmel ránehezedni egy teljesen vadidegen férfira, milyen érzés, az, hogy addig eszembe jut, hogy ez talán kellemetlen is lehet, amíg a közvetlen veszély elül, és ő megszólal. Csak ekkor szökik a vér az arcomba, és automatikusan ugranék fel, de aztán rájövök, hogy nem érdemes úgy kapkodni, még mindig csattanhat hátulról valami ütősebb átok. Kicsúszni a karjai közül meg nem is olyan könnyű, mint ahogy azt elsőre gondoltam, mert a szorítása egyre erősebbé vált, és a gyanakvás újra felütötte a fejét, hogy mi van, ha el akar rabolni.
- Öhm..bocsánat.. - nyögöm zavartan, de nem moccanok, csak amikor már szó szerint erejéből taszít rajtam, akkor kászálódok le a srácról, de a szememet továbbra sem veszem le róla. Meggondolatlan mozdulat lenne tőlem, főleg, hogy felém szegezi a pálcáját.
- Hé, most komolyan azt hiszed, hogy kockáztatnék azzal, hogy kereket oldok? Biztosíthatlak, hogy ha rajtam múlik, sohasem fogom elhagyni ennek a kőnek a relytekét – sziszegem a fogaim között méltatlankodva. Persze nem ismer, bármit kinézhet belőlem, jogában áll. De ugyanúgy nekem is jogomban áll felháborodni, szóval erről ennyit. Tátott szájjal, kikerekedett szemekkel nézek rá, ahogy kikiabál a kő mögül a támadóinkra. Először tanácstalan arcot vágok, aztán mindinkább kétkedőt. Ez a srác, legyen bárki is, rohadtul nem tudja, mi a teendő hasonló esetekben, és van egy akkora mákja, hogy velem hozta össze a sors. Tiltakozva csapok meglehetősen színpadiasan a homlokomra, de közben már hallom is hátulról a “köpök rá, a kis cingár nem velünk van” reszelős replikát.
- Én mondtam, hogy ez azért átlátszó kicsit – vonok vállat, pedig amúgy ki sem mondtam hangosan, de ebben a helyzetben örülök, hogy ha arra még emlékszem, hogy Remus Lupinnak hívnak.
- De még lehet. Ha átadod fiúkát, akkor kaphatsz egy kis haladékot – hallom az újabb választ, és egy pillanatig leáll az átkok sortüze, mintha komolyan várnának valamire. Mintha komolyan gondolnák, hogy...
- Na neeem, azt nem – tiltakozok szinte azonnal, pedg hát lehet, hogy jó sorsom lenne vagy lyenek, és lehet, hogy egy emberéletet is megmentenék. Egy ideig legalább biztosan, de ezek az érvek valahol olyan halkan motoszkálnak a fejemben szemközt állítva az iszonyatosan dübörgő túlélési vággyal. Várakozóan, ugyanakkor kérlelően nézek fel a fiúra. Pedig eszem ágában sincs tudatosan manipulálni vagy ilyesmi és bevetni a cuki vérfarkas kártyát, de hát ez működik tudatalatt is nagyon jól.

Általában, ha valaki megjegyzi, hogy túl gyakran, és indokolatlanul kérek mindig bocsánatot, és hogy ez egyébként irtóra idegesítő – és egyébként ezt meglehető gyakorisággal is szokták szóvá tenni, és ilyenkor én még csak azért is zavarba jövök annyira, hogy egy elnézést kérő replika során megint pattanásig feszítsem a jóérzésű emberek idegrendszerét. Ez a bekezédés mondjuk egészében Jamesről szólt, de azért mégiscsak jobban hangzik, ha többes számban beszélek róla, ki tudja miért.
- Igazából teljesen véletlen volt, csak megbotlottam és rádestem – hirtelen annyira zavarba jövök a ki nem mondott hálálkodástól, meg attól a ténytől, hogy tényleg ilyen végletekig naiv vagyok, és képes vagyok idegenekért kockáztatni a testi épségemet, még akkor is, ha kiderülhet, hogy túlságosan nagy szarba kevert. Persze vagyok annyira idióta most is, hogy még csak ne is érezzek emiatt bűntudatot.
Valahol persze értem a bizalmatlanságát, végül is nincs semmi okunk arra, pláne ilyen vészterhes időkben, hogy bárkiben is megbízzunk, aki csak úgy belénk ütközik, pláne egy ilyen híres-hírhedt környéken, mint a zsebpiszok köz. Méltatlankodás helyett csak egy elnéző mosoly bukkan fel az arcomon, mielőtt még előre hajolhatnék, és az orrnyergemet kezdeném el dörzsölgetni. Azt mondják ez segít koncentrálni ilyen stresszhelyzetben, de hát ki az, aki egyébként hasonló kritikus helyzetekben megengedheti magának azt a luxust, hogy az orrnyergét masszírozza, és mondjuk ne teljes erejéből arra koncentráljon, hogy egy átok ne vágjon a testébe egy hatalmas krátert.
- Jó, meglehet, hogy nem szóltam, pedig határozottan itt volt a nyelvem hegyén, csak valahogy túlságosan is ráfeszültél arra, hogy alkupozícióba kerülj, amikor nyilvánvaló, hogy futni kellett volna. Egyébként is, miért nem hopponáltál el csak úgy? - ahogy egyre jobban belemelegedek a mondandómba, egyre inkább hevesebben gesztikulálok hosszú karjaimmal, és kérdő tekintetemet rávetem, ahogy végre valahára elhallgatok. Egyrészt, mert a kérdés jogos, másrészt viszont egészen megbotránkozok, és azért szorul belém a szó.
- Várjunk, te most komolyan fontolóra vetted? - érzem, ahogy az utolsó vércsep is kifut az arcomból, és egészen megszédülök ott a földön kuporodva, és mit tehetek mást, a pálcám után kezdek kutatni, valahol a farmernadrágom farzsebében. Ahogy azonban az ujjaim a jól ismerős markolat köré fonódnak, már el is múlik a hirtelen jött felindulásom, és már sokkal megfontoltabban veszem elő a pálcát, mielőtt még valami hirtelenkedő mozdulatnak venné.
- Értékelem. Egyébként Remus vagyok, és nem szívesen élek azzal az alanyi jogommal, hogy vadidegen emberekre random átkokat szórjak. De gondolom, hogy ha a menekülésben látnál hosszútávú megoldást, akkor azt választottad volna – komolyan nézek rá a fiatal srácra, de próbálok fojtott hangon is gyorsan hadarni, nehogy lejárjon a gondolkodási időnk még azelőtt, hogy valami taktikát kidolgoztunk volna.
- Segítek neked, csak mondd, hogy mit tegyek. De cserébe elvárom a maximulás bizalmat. Te is tudod, hogy már rég elhopponálhattam volna innen, ha úgy godoltam volna, hogy teljesen okés dolog egy sarokba szorított embert itthagyni a a pácban, ráadásul ilyen csúnya erőfölény ellenében.