Jesse & Lachlan

The Boy could fly

Döbbenten néztem az üres polcra, mert amit anno oda tettem, most nincs ott. Leguggoltam és a földön is vizsgálgatni kezdtem a padlót, hátha leesett vagy elgurult. Ha megtudja, hogy elveszítettem, akkor kinyír, még jobban megharagszik és azt hiszi túl gyerekesnek tartom az ajándékát. Pedig dehogy. Jó tudom, hat évvel ezelőtt csak azért színleltem, hogy nem tetszik mert nem akartam, hogy tudja mennyire jól választott nekem ajándékot. Igen, most tényleg az ikerhúgom egykori ajándékát keresem, amit csak egy fura vigyorral fogadtam amikor átadta és megnéztem mi is az valójában. Most meg szépen elvesztettem. Biztos figyelni fog és észre veszi, hogy nincs nálam. Mert miért ne keresné a szemeivel az ajándékát? Hiszen van annyira kíváncsi, különben is azt ígértem sosem dobnál el, mert tőle van bármilyen idegesítő is legyen a csuklómon. Nem, nem a szerencse csuklóvédőmről beszélek éppen, mert olyanom nincs, hanem az aranycikeszt ábrázoló karkötőmről. Nem normális pillanataimban – babonaságból – amikor úgy hiszem szerencsét hozhat a seprűm nyelére tekerem és úgy szállok fel egy játék, edzés vagy verseny alkalmából. Most is ezt akartam tenni, ezért hagytam itt a polcon míg az utolsó órámon vagyok. Belevésettem a nevem, hogy nehogy valami abnormális a sajátjának titulálja ha egyszer megtalálná, mert szépnek szép és a legalkalmatlanabb szarkát is tolvajlásra csábítaná. De először inkább nem erre gondolnék, hanem arra valahová elgurult. Ez a terem meg nem olyan nagy, hogy ne tudjam megtalálni ha ez történt. Felsóhajtok. Elkezdtem keresni, legelőször a polc körül, de kiderült, hogy butaság volt, mert miért pont ott lenne? Ha gurul akkor addig megy amíg meg nem áll és az nem itt ezen a helyen van. Odébb lépek egy kicsit, majd hirtelen elhatározásból a szekrényekhez megyek. Ez lehet a második hely ahol kutakodnom kéne, mert mi van ha ide tettem és rosszul emlékszem vissza? Bármi lehetséges. Bármi!
Letérdeltem a szekrények elé – tudom, most egy Buddha szoborhoz imádkozó japán szamurájnak tűnők de így sokkal kényelmesebb, mintha meg kéne hajolnom - és úgy kutakodom a rakás kacat között ami itt van. Jó, nem kacat, csak eme szent pillanatban, mert a mez s, sok más amit bepakoltam a karkötőhöz képest, most az. Ha sikerül megtalálni tuti biztos, hogy a seprűmhöz ragasztom vagy nem tudom, csak azért ezután ne kelljen annyit keresni és fontos helyen legyen. Így nem kellene azzal foglalkoznom, hogy feltekerjem a nyelére, maximum Cathy szúrós szemeivel amiért ilyen fura szokásom van. De ha úgy érzem, hogy hála neki az ajándéka szerencsét hoz ha a seprűm nyelén van, akkor arról ő nem tehet semmit. Minek kellett ilyesmivel meglepnie ugyebár! Ha egyebet kaptam volna, tuti nem kötözgetném a seprűmre mindig, ha felszállni készülök. Erőt ad, nem érzem egyedül magam és arra emlékeztet, milyen szerencsém van az ikerhúgommal. Így sosem vesztem el a reményt semmiben sem. Tehát okvetlen meg kell lennie valahol, csak nem jó helyen keresgélek a kezemmel úgy néz ki.
- Oh, hellóóóó! - köszönök vissza az éppen érkező Jesse-nek. Gondolom most össze kéne szednem magam, visszadobni a cuccokat a szekrénybe, felállni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Akkor viszont vége az egész kereső akciómnak, mert újra kell kezdenem a keresést a szekrényben, ahhoz meg fogytán van a türelmem.
- Gyakorlás lenne, ha nem hagyom el a kabalámat. Anélkül meg sosem repülök, most úgy néz ki elfelejtettem hová tettem. - a mondandóm végén erőltetek egy mosoly félét az arcomra, tiszta hülye vagyok, hogy ilyesmin vagyok leragadva. Mert biztos előkerül, a föld nem nyelte el csak úgy, viszont itt motoszkál a bűntudat is a gondolataimban. Az ikerhúgom ajándéka nem ezt érdemli, másé talán igen, de az övé nem.
- Te? Szintén gyakorlás?

Megjegyzés:   • Ruha • Zene: He's keeping the optimist alive • Kredit