A káosz kellős közepén állva, akár annak királynője, úgy hordozom végig tekintetem az összetört ingóságokon; egy cseppnyi lelkiismeret-furdalás sem kínoz, sőt, arcom a közöny és unalom legfelsőbb fokaival vetekszik, talán még egy apró ásítást is sikerül elnyomnom magamban, nehogy Marcell ennél is jobban kiakadjon. De valljuk be, az felérne egy valóságos csodával, hiszen már most is olyan, akár egy kakukkos óra; nyakán és halántékán kidagadnak az erek, meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy tudjam; hatalmas bajban vagyok. Ráérősen, mintha az enyém lenne a Világ összes ideje, úgy fújok egy nagyobb buborékot a rózsaszín rágógumiból; könnyedén lendülve át a kirívó tényeken és a férfi látszólagos idegességén; számomra ez puszta szórakozás, amibe némi keserűség is vegyül, mert bizony, sokkalta szívesebben látnám az átkozott göncei nélkül, mint így,  hogy talpig felöltözve simul hozzám. Elrévedő tekintettel pislogok rá párat szempilláim takarása alól; akár egy ártatlan kisleány, aki életében legelőször csent el egy nyalókát a sarki kisboltból, de valódi megbánást nem tanúsít, csupán színjáték az egész.
- Mitől kellene félnem? - vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet; talán még a halál gondolata is kecsegtető opció olykor, ha az Élet túlságosan is keményen a padlóra küld, de a családom gyűrűjében nem maradhattam egy naiv lélek; a rám rótt feladatokat hibátlanul kellett véghezvinnem; az igazság gondolata pedig arculcsapásként ér; már kisgyerekként is tudtam, hogy az igazi szörnyek nem az ágy alatt lakoznak, hanem bennünk, emberekben. - Tőled?! Ne nevettess, kérlek.
Kihívóan viszonzom a férfi tekintetét; a szemem sem rebben meg, mikor kimondja azokat a bizonyos szavakat; nem, tisztában vagyok az adottságaimmal, azzal az erővel, ami láthatatlan módon a kezeim közt pihen, ahogyan azt is tudom, hogy Marcellt báb módjára rángathatom azon a vékony kis zsinóron; csupán tudni kell a trükköt és az összes férfi kezesbáránnyá változik, nekem pedig még csak be se kell piszkolnom a frissen lakkozott körmeimet. Egy aprót, alig láthatót biccentek, ahogyan arrébb lépek; az eddig gondosan és féltve őrzött varázspálca most az egyik használaton kívüli komód legfelső fiókjában találja meg méltó helyét; az előre megfontolt lépések kötelező betartásához nincsen szükségem erre a tárgyra, hiszen a kínzás művészetének elsajátítása az ellenfél gyengepontjában leledzik, nem holmi varázsigék kántálásában; én pedig tisztában vagyok a másik gyengeségeivel, amit nem vagyok rest előnyömre fordítani.
- Hadd tegyek egy próbát először, aztán… - kezdek bele halkan, úgy közelítve meg lassan a férfit, akár vadász a becserkészendő áldozatát; most már nagy valószínűség szerint sejtheti, hogy mire készülök, vagy mi is fog történni, mielőtt azonban kihátrálhatna a nem létező pozícióból, körmeimmel óvatosan szántok végig csupasz karján; elidőzve ott, ahol az a bizonyos jel is ékeskedik. - Ha nem tetszik, akkor a legrosszabb kínzási technikákat is bemutathatod rajtam, de ne merd még egyszer azt mondani, hogy nem ismerem az ellenfél gyengepontját. Ismerlek, Marcell, talán jobban ismerlek, mint te önmagad.
A szavak halkan vesznek bele az éjszaka sötétjébe; a falon lévő árnyalakokkal mosódnak össze, ahogyan még közelebb lépek hozzá, s óvatosan lábujjhegyre emelkedek, minek következtében az orrunk szinte egyvonalba kerül.
- Ismerlek már. Tudom, hogy mire gondolsz, hogy mit szeretnél tenni és milyen háború dúl a lelkedben; hogy nem mersz valójában önmagad lenni, mert félsz, hogy túlságosan is elragadna a hév. - mézes-mázos hangon duruzsolom mindezt a fülébe, ügyelve arra, hogy még véletlenül se csökkenjen, vagy nökevedjen a köztünk lévő távolság; csupán tenyeremet simítom mellkasára, pontosan oda, ahol eszeveszett módon lüktethet szíve. - Pedig előttem nem kell megjátszanod magad; legyél az, aki lenni akarsz, tedd meg azt, amit helyesnek vélsz. Vagy talán félsz? Attól, hogy mi lesz holnap? Hogy esetleg minden a megbánás homályába merül?
Leheletem lágyan cirógathatja nyakát ezen szavak kimondása közben, s csak utána lépek kissé hátrébb, hogy a szemkontaktust újra felvéve, egy apró, éppen csak érezhető csókot pecsételjek szája sarkába. Se többet, se kevesebbet… elvégre a királynők sem adták át magukat rögtön és a tökéletesen felépített kínzáshoz türelem kell. Rengeteg türelem és annál is több színjáték; még szerencse, hogy ez a véremben van.