Karkarov & Weinberg

- Igor Karkarov! - emelem fel a hangomat, ahogy beleszólok a szoba csendjébe. Azt hittem, hogy lesz olyan készséges ez az északi fattyú, hogy ha hívom, azonnal megjelenik. Úgy tűnik, hogy vannak még rossz meglepetések. Igor Karkarov egy utolsó, félős patkány, ugyanakkor mégis érzek némi szimpátiát irányába. Ami eléggé különös, hiszen eléggé nagy szarban hagyott a múltkor, Bristolban, amit nem fogok neki egy könnyen megbocsájtani. Ahogy úgy gondolom, hogy Finn sem fogja elfelejteni azt, amikor olajra lépett, abban a pillanatban, ahogy körbevettek minket az aurorok. És manapság egyáltalán nem jó dolog az, ha körbevesznek minket az aurorok, hiszen az a szánalomra méltó Crouch megengedte nekik a főbenjáró átkok alkalmazását ellenünk. És nem szeretném azt ,ha meghalnék, mielőtt gyerekem születne Victoriától. Bár tudom, hogy neki az pont tetszene, de valószínűleg ő lenne ezzel egyedül. Meg a varázsvilág többi, túlságosan jó része is. Azt hiszem.
- Karkarov, Merlin szent szakállára... - túrok bele a hajamba. Ha most jó kisfiú lennék, akkor meg tudnám idézni a patrónusomat, és tudnék neki szólni, hogy azonnal húzza ide a hátsóbbik felét, és ne nekem kelljen érte menni, Merlin tudja hova; pedig én utóbbit élvezném. Nos, ő mondjuk úgy, hogy nem igazán. - Jaj, hát el is felejtettem. - csapok a fejemre. Imádok magamban társalogni, amikor nem hall senki, elég szórakoztató társaság tudok lenni, és főleg magamat szoktam szórakoztatni a saját poénjaimmal, ha már más úgy sem vevő rá. Felállok a fotelből, kinyújtóztatom tagjaimat és a pálcámat felkapva egy pukkanással el is tűnök. Sejtem, hogy hol kell kilyukadnom, hiszen a Karkarov féle nyámnyila alakok a sötét sikátorokban terrorizálják a mugliivadékokat, vagy éppen gyilkolnak valahol.
És ím, hát igazam is lett. London koszos sikátorai pont elég okot kínálnak a muglik, a mugliivadékok és a félvérek kínzására. A sikításokat követve haladok egyre beljebb a sikátorok labirintusában, míg bebújok egy fal mögé, ahol hallom Karkarov hangját, és a rimánkodó nő hüppögését. Halkan, szinte nesztelenül bújok elő a fal mögül, és várom, mihez kezd vele. Mielőtt megölné, előveszem a pálcámat, és egy halálos átokkal kioltom a nő életét, majd megszólalok.
- Karkarov, ejnye, elfelejtetted az adósságod? - szólalok meg mosolyogva, majd odalépek hozzá, megragadom a karját, és elhoppanálok vele vissza a kúriába. A landolást, és a meglepettség erejét kihasználva a falhoz szorítom és egészen közel hajolok hozzá. - Ejnye kedves Igor. Hát elfelejtetted Bristolt? Csak tudod, Weinberg bácsi nem felejt, cicám. - susogom a fülébe - Törlesztened kéne, tudod? Hatalmas nagy szarban hagytál minket, te gyáva pondró. Hogy volt merszed eltűnni, amikor körbevettek minket az aurorok? Mondd, mi dolgod lehetett fontosabb, mint a bajtársaid segítsége? - suttogom még mindig a fülébe, egészen közelről. - Eszedbe ne jusson megtámadni Igor, más dolgod van. - elengedem, és a pálcámat is leeresztem. - Tartozol nekem Karkarov. Itt az ideje betartani. - tér vissza hangom a normális erejébe, szemeimben őrült tűz táncol. - És inkább nekem legyél az adósom, mint én látogassam meg a húgodat, igaz, Igor? - járkálni kezdek a nappaliban. - De hogy lásd kivel van dolgod, lemondok arról hogy meglátogassam a húgodat. Mondjuk beérem azzal, ha az adósságod nekem kezded törleszteni. - járkálok továbbra is. Valahol, lelkem utolsó szegletében némi rokonszenv lobog az irányába, viszont erről neki nem kell tudnia. Az, hogy ott hagyott minket a szarban, sokkal, de sokkal jobban idegesít. De tényleg itt az ideje törlesztenie.
- Rendkívül jó módszert találtam ki neked. - csillogó szemekkel és kisfiús vigyorral pillantok rá. Már szaladok is a mugli takarító eszközökért, amit a kezébe nyomok. - Mondjuk kezdhetnéd a nappalimmal, elég nagy a kosz, megkértem a házimanót, hogy csináljon akkora rendetlenséget, amekkorát csak tud. - csevegő hangon mutogatok körbe. - Ó, és igen... A pálcádat nem használhatod, drágám. Csak lássam meg, és eltöröm a kezedet. - komolyan gondolok minden fenyegetést, annyira már ismerhet, és hallott már rólam annyit. - Nos, kezdj hozzá Karkarov. Nem mondtam még, mennyire utálom a rendetlenséget? -


hello mate :3 ♦ outfit
♦ by the blood ♦ ©

Hullaszag áraszt el mindent. A dühtől elsötétült elmém semmi mást nem lát ezekben a nyomorult ivadékokban, csak a rothadást, az undorító mocskot, amivel befertőzték a tiszta varázslóvért. A Nagyúr segítségére lenni nekem tisztelet és öröm, hiszen melyik fajtám béli ne szeretne megszabadulni ezektől a mocskoktól, hogy újra tökéletesen tiszta világban élni? Pontosan ezek miatt történt az, hogy a szülők egymással háltak, a megmaradt családok egyesültek, de a lehetőségekből kifogynak, mert mára már viszonylag kevés tiszta aranyvérű család maradt fent. Az előttem álló nő félvér, már a szülei is mocskosak voltak, viszont mégis kapott egy esélyt, egyetlen egyet a tökéletes élet megteremtésére egy aranyvérű halálfalóval, akinek gyermeket kellett volna szülnie és ezzel, nem is olyan nagy árat fizetve, még a vérvonalából valamit tovább vihetett volna. Neki mégis egy mugli kellett, egy söpredék, semmirekellő, akinek az egész családját kiirtotta a halálfaló, akihez feleségül ment. Ő pedig megszökött, úgy élt, mint patkány az utcán és a szerencsés kapcsolataimnak hála, én megtaláltam. Csak repültek felé a vörös cikázó fényáradatok, kínzó átok, majd imperio, de az utolsó percben, valaki egy pukkanással termett mellettem, amire összerezdültem, és egy másodpercen belül a zöld fény kiontotta a nő életét. Nekem kellett volna megtennem. Dühös tekintetemmel fordulnék a halálfaló felé, de ekkora már hopponál, s egy kúriában találom magamat, a falnak szorítva, Marcellel az arcomban, akit a múltkor cserbenhagytam egy auror támadás közepette. Túl sokat veszítettem volna. Túl sokat, ha ott maradok...
- Nem felejtek. - Motyogom vékonyabb hangon még amikor a falnak szorít, de már nem köpök ki, elég volt hirtelen ennyi is és már ígyis túlságosan magamra haragítottam őket, még hogy tovább járjon a szám. Pálcám ugyan a kezemben van, de magam mellett tartom, hiszen tudom, rossz ötlet lenne, nem is kellett volna mondania ezt. Hülye azért nem vagyok. Teljesen nem. Amikor a húgomat kezdi emlegetni, összeszorított fogakkal követem lépteit, pálcámat is jól megmarkolom. Ő az, akire annyira allergiás vagyok ha fenyegetik, akármit megtennék azért, hogy abbahagyja.
- A húgomat ne merd a szádra venni még egyszer, mert ... - Orosz akcentusom eddig ebben a mondatomban a lelhető fel a lehető legjobban. Dühösen felsóhajtok amikor a további törlesztésről beszél.  Megalázó. Ettől jobban még soha az életben nem aláztak meg. Nem vagyok egy mugli, aki rabszolga munkát kellene végezzen, sem házi manó. Körültekintek a szobán, nem szoktam ehhez, Marcell módszerei undorítóak és ezt az arcomon is jól láthatja, kifejezem undoromat felé. Két lépéssel közelebb lépek a férfihoz, a mugli takarítóeszközt pedig levágom elé a földre, úgy, hogy az rendesen csattan a padlón, remélhetőleg ezzel érthetően jeleztem a helyzet nem tetszését felé.
- Mit képzelsz magadról... mégis, mit gondolsz, tiszta vérű létemre ilyen munkát adni ... inkább kínozz meg, de nem fogom magamat megszégyeníteni, abban biztos lehetsz! Pffee. - Sértődötten, oroszosan fordítom el a fejemet, miközben pálcámat meg sem rendítem, de ha szükséges, azonnal tudok védekezni, már elég képzett vagyok, főként a sötét varázslatokban.

Karkarov & Weinberg

Kedves Igor nem tanulta meg a leckét. Kedves Igor azt hiszi, hogy velem lehet baszakodni. Kedves Igor azt hinné, hogy nem tartatom be a szavamat mással, és… És főleg a Kedves Igor Karkarov azt hiszi, hogy én elfelejtem, ha valaki tartozik nekem. Hát, Karkarov. Kurvára nem felejtek. Csak állok ott, vele szembe, és számat széles vigyorra húzom. Valójában nagyon tetszik a helyzet, hiszen azt hiszi, hogy én most csicskáztatni fogom. Oké, azt is fogom csinálni. De közben ez az orosz kölyök még szimpatikus is nekem, valamilyen formában. Halál komolyan mondom, valahogy, a nem létező lelkem mélyén megkedveltem ezt a srácot.
- Csak nem félünk, Igor? – duruzsolom a fülébe a szavakat. Tudok oroszul, használom a nyelvet. Csak hogy lássa, hogy így is fölé tudok kerekedni. Így is meg tudom alázni. Azt akarom, hogy tapasztalja azt, milyen volt, amikor cserben hagyott minket. – Tudod inkább az én haragomat féljed most, mint a Sötét Nagyúrét. – búgom már szinte kéjesen a fülébe. – Ha ő megtudná… Kedves Igor, gyanítom hogy az az ártatlan kis faszod nem lenne a helyén. Nem lenne orrod, amin a levegőt veszed, és nem lenne szemed, amivel a világot látod. – simítok végig egyik kezemmel az orrán, majd ellépek tőle. Amikor a húgát emlegetem, és felfortyan, visszafordulok. Állatias mosolyom most őrült mosolyba torzul, én pedig szinte ugatva felröhögök.
- Mi lesz akkor, Karkarov? – rendezem az arcvonásaimat, és úgy pillantok rá. – Megtámadsz? Megölsz? Megsebesítesz? – járkálok előtte, akár egy vadászatra készülő oroszlán. Hangomból nyugalom árad, szemeim ugyanakkor őrülten villognak. Nem szoktam a saját társaimat megtámadni, pálcát és kezet sem emeletem egyikükre sem, soha. Viszont nagyon nem tűröm azt, ha cserbenhagynak. Ha elfutnak. Ha megtagadják a segítséget, amit kérek tőlük, amikor szükségem van rá. A bajtársiasság egy olyan kötelék nekem, amit nem hághat át semmi. Sehol. Semmikor.
- Na idefigyelj, te orosz patkány. – lépek hozzá közelebb, és a pálcámat a szívének nyomom. – Egy kibaszott okot mondj arra, hogy miért ne nyírjalak ki. Egyetlen kurva, szájbatekert mondat elég lesz nekem, hogy miért ne tépjem ki a szíved, te nyámnyila faszkalap! – hangom emelkedik, már lassan az ordítás közelében állok. Szemeimben az őrült tűz már olyan vad táncot jár, hogy követni is nehéz. Soha nem értettem azt, hogy miért az olyan embernek áll feljebb a dolog, aki nekem tartozhatna hálával, hogy a hátát védtem a Nagyúr előtt, a halálfalók előtt. Felháborító. Ő nevezi magát tisztavérű varázslónak.
- Te nevezed magad tisztavérűnek?! – horkantva felröhögök – Ugyanolyan vagy mint a többi sárvérű patkány, aki lent hever a pincémben, holtan! Azt hiszed, hogy csak úgy hagyom, hogy büntetlenül megúszd azt, amit tettél? – mondataimat újabb röhögés követi, de a pálcámat már nem szegezem a szívének. Csak ugyanolyan közel állok hozzá, mint álltam eddig is. – Rendben Igor. – fújom ki magam, ahogy egy picit hátrébb is lépek. Ötletek ezer százaléka cikázik a fejemben, hogy vajon mivel torolhatnám meg a gyávaságát. A kínzás valahol a hatvan ezredik ilyen dolog, odáig nem mennék el. Ha a helyzet azt követelné, szó nélkül megtenné. Ám amíg elszórakozhatok vele, addig nem teszem meg.
- Mondd csak, Kedves Igor. – mézesmázosan búgom – Mit kezdjek én veled, hm? Láthatóan nem akarsz takarítani, amit én nem tartok egy jó ötletnek. Szerintem el kéne kezdened. – töprengő hangsúlyra váltok. – Vagy becsszó, meglátogatom a húgodat. Biztos vidám találkozó lenne. Túl… Vidám… - cirógatom meg az arcát.



megjegyzés ♦ öltözék ♦ zene ♦ ©

Kicsit sem lep meg, amikor oroszul kezd el beszélni hozzám. Sokan értik a nyelvet. Innentől kezdve viszont én is átváltok és egy apró angol szó sem esik majd ki a számon. Sokkalta jobban ki tudom magamat fejezni a saját nyelvemen mint ezen a túl sok gondoskodást és odafigyelést igénylőn.
- Nem félek. - Hangoztatom továbbra is csak röviden és tömören. A Nagyúrról való kijelentéseit szinte meg sem hallgatom, egyik fülemen be, a másikon ki, hiszen ezen a ponton már csak az izgat, hogy Marcell mi a fenét akar majd tőlem. Máris túllő a célon. Haragom tetőzik, amikor Irináról beszél és csak tovább húzza gondolataimat. Mély lélegzeteim egyik követi a másikat, próbálom visszafogni a dühömet, hogy most, ebben a pillanatban még véletlenül se zúdítsam mindet a férfira. Pedig szívesen megtenném, ámbár mégis én vagyok alacsonyabb helyzetben. Ő idősebb tőlem és többet is tud már valószínűleg, még én csak ezt a világot sem ismertem ki igazán.
A szívemnek nyomott pálca csak még jobban megerősíti gondolataimat abban, hogy visszafogjam magamat cselekedet szempontjából addig, még a férfival szópárbajba keveredünk. Nem érdekel, tudom jól kiváltságaimat és azt is, hogy a Nagyúr biztosan nem örülne neki, ha a legújabb kis üdvöskéjét egy társa ölné meg. Tekintetem hasonlóan szikrákat vet mint Marcellé.
- Mert mindenkinek szüksége lesz még rám, hidd el nekem. - Hangom már nem remeg meg, tekintetemmel viszont állom a férfiét és szavaimba is komolyságot rejtek. Nem véletlenül vagyok itt, és valahogy egyáltalán nem érdekel az, ahogyan beszél velem. Tegye, hiszen jogosan teszi. Csak a szeretteimet ne keverje bele mert azt nem fogom eltűrni. Nem mozdulok, most nem fogok elfutni úgy, ahogyan akkor egyszer megfutamodtam. Amiért most el kell viselnem ezt a sok badarságot.
- Rendben, itt vagyok, tessék. Tegyél amit akarsz! - Amikor leereszti pálcáját, majd széttárom karjaimat és nem mozdulok előle. Orosz mentalitásom sokszor meglátszik rajtam, sok esetben furcsán viselkedem és igen: párszor meg is futamodom ha úgy látom jónak. - Irinát pedig nem érheted el. Nem engedem. Nem tudod, mit meg nem tettem már érte és mire vagyok még képes, ha kell. - Elfintorodom, szorosabban megmarkolom pálcámat a kezemben, de nem mozdítom el egy pillanatig sem, nem szeretnék hibát véteni most. - Továbbra is elfelejtheted azt, hogy a szolgád legyek. Soha, senkinek a csicskája nem leszek. SOHA. - Az utolsó szót angolul is odavágom neki, becsületem túlságosan is elárasztja elmémet és nem enged mozdulni, nem engedi, hogy megaláztassam magamat. Ha akar, megölhet. Ha akar, megkínozhat. Ha akar, be is zárhat. Ezek a dolgok nem érdekelnek. Fejemben azért lefegyverző varázslatokat forgatok, ha véletlenül szükségem lenne rá, mert őszintén nem is érdekel, még ha lenne is.