Nem vagyok kiismerhető, de annak mutatom magam. Mi sem egyszerűbb – nem, nem az! – mint sem úgy tenni, mintha ki nem állhatnám a saját anyámat, vagy mintha nem zavarna, amikor a tulajdon apám felönt a garatra és olyan helyekre téved a keze, ahová nem lenne ildomos. Elviselem, mert mindkettejüket a magam – és a megérdemlésük – módján szeretem, s amúgy sem ismerek más életet, így szoktam meg, megfelelő így. Hiszek abban, hogy ez formálta a jellememet olyanná, amilyen lettem a végére.
Van egy bátyám. Ismerem a titkait és élvezettel fürdőzöm meg azok mocskában, éppen úgy, ahogy szívesen mondom el neki a sajátjaimat. Hagyom, hogy elhiggye, bármikor elárulhatom őt, de valahol tudom, hogy tisztában van azzal, sose tenném ezt vele. Ő még nem bántott, igazán soha nem tiport meg, de azért nem kell elszállnia attól a nagy szeretettől, ami tombol közöttünk. Jobb, ha azt hiszi, hogy rühellem. Erre játszottam akkor is, amikor minden csínyt direkt rákentem és amikor addig hazudtam róla apának, amíg meg nem kapta a kiérdemelt verését. Hogy miért tettem? Az az én dolgom, nem kell Archienak sem tudnia. Néha könnyebb a más kárán elviselni a magunk nyomorát, úgy gondolom.
A legnagyobb titkomat senki sem ismeri, s addig jó a renomémnak, amíg ez így is marad. Senkire sem tartozik, hogy nekem is van szívem, a világon senki nem érdemli meg ugyanis, hogy igazán megnyissam előtte magam. Mindenki számára az vagyok, aki lenni akarok, hisznek, amilyennek hisznek és közben egyikük se tud szart sem rólam. Nem mondom, hogy egyszerű ennyire játszva, színpadnak képzelve az életet, de megszoktam már, volt időm gyakorolni egészen kicsi koromtól fogva.
Büszke vagyok a származásomra, de legfőképpen arra, hogy ebben a családban, egy ilyen családban még mindig élek és megfelelő szellemi frissességnek örvendek. Önző vagyok és csak a magam javát hajtom, csak a magam üdve érdekel és azt gondolom, hogy ez természetes. Legalább engem érdekeljen, ha más tojik rá magasról. Nincs tán igazság abban, amit állítok?

Még a karácsonyi szünetben

Minden mugliszármazású diáktársamat sárvérűnek nevezem és fennhangon hirdetem, hogy nekem aztán semmi se kell, aminek köze van a mocskos népséghez, de meg kell hagyni, hogy vannak dolgaik, amiket kifejezetten élvezettel hajhászok. És nem, most nem arra a srácra gondolok az évfolyamról, akit addig csavargattam az ujjam köré, míg végül tavaly belógott velem a Prefektusi Fürdőbe (Hogy ott mi történt közöttünk, azt még a legjobb barátnőmnek se mondtam el – pláne, mert nincs olyanom – de az biztos, hogy azóta bokájáig pirul szerencsétlen, hacsak meglát valahol a folyosón.). Szenvedélyem a mugli konyhaművészet. Ha bárki kérdezi, akkor letagadom, de a süteményeikért egyszerűen rajongok, enni is és készíteni is szeretem például a mini tortákat. Persze nekünk nincsen hozzá sütőformánk, így anyám legjobb és legdrágább bögréjét használom erre a célra, már csak azért is, mert kifejezetten megtiltotta, hiszen az családi örökség, még az anyai nagyanyámnak a nagyanyjának a házimanójáé – haha! – volt. Vagy valakié, aki anyámnak fontos én meg már csak azért is teszek rá. Ez már csak így megy, hogyha apás vagyok nagyon.
Irigy vagyok, s általában csak magamnak sütök – alternatív varázsmódszerekkel felfejlesztve a mugliverziót - és azt is csak szünidőben, mert olyankor nagyon gyakran senki nincs otthon, aki előtt lebukhatnék. Különösen a bátyámnak nem kellene tudomást szerezni ezen szenvedélyemről, mert még a végén el találná hinteni az iskolában aztán oda is meg vissza is menne a hírhedtségem. Pedig sokat dolgoztam ám azon, hogy megtartsam! Kemény munka olyan csajnak lenni, akit mindenki ki nem állhat, és aki olyan szeretettel gyűjti az ellenségeket, mint más a sárkánykarmokat vagy a megölt patkányok farkait.
- Be ne merj jönni! – kapom fejemet a konyhaajtó felé, s már szedem is elő a pálcámat, hogy készen álljak bárminemű folytatásra. Szeretném nyugodtan élvezni a csokoládékrémes tündértortámat, aminek bekebelezése közben eddig arra gondoltam, milyen szép is, hogy ez csak az enyém és nem kell osztozzam rajta senkivel. Apának talán adnék belőle, de ő nem nézi jó szemmel, hogy ilyesmiért rajongok, szóval előtte is titok az egész. Nem, mintha lehetnének előtte titkaink, hiába is hiszi Archie, hogy nekem még a titoktartást is megengedi apa, nincsen így. Az mondjuk tény, hogy csekély azon dolgok száma, amit nem tudok kihisztizni férfi felmenőmből. Legutóbb például a kiházasításomról sikerült lebeszéljem, így esett, hogy Archibald kapta a nyakába a Carrow ikrek női felét, s nem nekem kell örökre összekössem az életemet Amycusszal. Még jó! Mondjuk szerencsétlen – zene füleimnek a kifejezés! - Alecto, fogalma sincs róla mennyire nem életbiztosítás a bátyám jegyesének lenni. Vajon mikor lesz alkalmam kissé megzavarni Archie életét azzal, hogy kiteregetem a szennyesét? Alig várom, de komolyan!
- Nekem te ebben a házban nem parancsolsz! - Apám hangja legalább olyan hangosan dörren, mint az ajtó, amit egy egyszerű varázslattal kivág. Szeretem, hogy nem szokása a kilincset használni, de azt még jobban szeretem, hogy tőlem se várja el. Bezzeg ha Archie próbálna így belépni valahová! - Mit csinálsz idebent?
- Sütöttem. – eszemben sincs hazudni. Hangom mégis büszkén cseng, s mielőtt megkérdezné, hogy mire fel vagyok ennyire megelégedve magammal, sietve hozzáteszem: - Anya kedvenc bögréjében a tiltása ellenére. Mérges lesz. Kérsz?
Már csak egy fél süteményem van és nagyon szívesen enném meg egyedül, de van ez a cinkosság közöttünk. Mindig volt. Ha valami bosszantja, szomorúvá, csalódottá teszi anyát, azt szeretjük kiélvezni (apa azért, mert szemétláda, én pedig azért, mert amíg azt hiszi, hogy nem szeretem anyát, addig nem is bántja és ezzel tudom édesanyámat megvédeni a magam módján). Ketten, együtt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szeretem anyámat, épp csak jobban szeretem apát. Van ez így.
- Nem azért vagyok itt, hogy anyád mérgéről társalogjunk. - Egy pálcalegyintéssel eltünteti a süteményemet, mintha soha nem is lett volna. - A jövődről óhajtok társalogni veled.
Nos, ez az amiről én igazán nem óhajtok tárgyalni, de nem úszom meg. Sosem ússzuk meg. Kíváncsi vagyok most vajon milyen ukázzal ereszt vissza a tanév hátralevő részére. Mire a végére ér, már tudom, hogy nem leszek képes maradéktalanul megfelelni neki, ám mindezt nem közlöm vele. Csak ráérősen tekergetem egyik szőke, frissen rövidebbre vágatott hajtincsemet a mutatóujjam köré és bólogatok. Említettem már, hogy mindent azért mégsem szeretek az apámban?