Tipikus aranyvérű, Voldemort - hű család. Ugyan nem tartozunk a "Szent 28-ba", mégis mára már nagy múltú famíliává váltunk. Miután megszülettünk az ikertestvérem és én, a szüleink már nem terveztek több lurkót. A mai napig teljesen egyetértek velük, pont elegen vagyunk mi négyen.
Apám keménykalapos varázsló, aki megszállottan követi Voldemort Nagyúr minden lépését. Tökéletesen egyetért az ő politikájával, és azt szeretné, ha a fia - vagyis én - szintén követném ezt. Őszintén, sosem volt mellette nyugtom: mára már vettem a bátorságot és közöltem vele a tényeket, miszerint sehová sem szándékozom tartozni a jövőben, azóta pedig nem mondhatnám, hogy túl jó a kapcsolatom vele. Piszkos lelki terrorban tart, ami legtöbbször az egész családra kihatással van, ám ezt senki sem látja rajtam kívülről...
Anyám egyszerűen csak szigorú. Vannak bizonyos elvárások, amit mindenkinek teljesíteni kell és ő mindössze csak ezt szeretné látni tőlünk. Nem ellenkezik apámmal, sosem, viszont mégis mindig közli velünk véleményét, de finoman és puhatolózva. Ugyan soha, egyikükhöz sem fordultam tanácsért vagy megváltásért, nem tud még ő sem olyasmit mondani, amivel újra a kicsi fia lehetnék. A Roxfort után is a saját lábamra szeretnék állni és elszakadni tőlünk.
Vesta, az ikrem. Mindig és mindörökké. Az egyetlen, aki mindent tud rólam. Aki ismer. Aki szeret és kötődik hozzám igazán. Akit én is igazán szeretek. Mégis a legjobb nekünk az, ha ezt mások előtt nem mutatjuk ki.


Sosem fogom Voldemort eszméit követni. Sosem fogom Dumbledore békéjét megérteni. Mindig csak a saját uram akarok lenni. Még akkor is, ha ez miatt meg kell halnom.  

A kiszolgáltatott.
Meglepődöttséggel az arcomon tekintettem végig a gyermekhangoktól zsongó tömegen. Összerezzentem. Egyrészt sosem láttam még ennyi varázslót egy helyen; másrészt pedig én sosem tudtam ennyire önfeledten nevetni, beszélni, vidámkodni. Anyám a jobbomon, mellettem ikertestvérem, apám pedig az ő balján állt. Ahogy felpillantottam szüleimre, láttam azt az őszinte fintort mindkettejük arcán, amit megfűszereznek egy kevéske undorral is. Mégis, csak kézen ragadtak minket, és erőteljesen, sietős léptekkel húzni kezdtek a vonat felé. Egy szót sem szóltunk egymáshoz egész végig, csupán csak amikor már az első füttyszó felsikoltott a tömeg moraja között:
- Ne hozzatok ránk szégyent.


A gőgös.
Zavarodottságtól piros arccal verettem át a tömegen, ikertestvéremet szorosan magam mellett tartva. Nem haboztam sokáig: az első olyan fülkébe nyitottam be, ahol még akadt némi hely. Csak biccentettem és leültem. Csupán egy-két pillantást vetettem a velünk szembe ülő két lányra. Első ránézésre ők is ugyan olyan idősnek tűntek, mint mi. De nem érdekelt, sosem voltam túl bőbeszédű az ismeretlenekkel. Ellenben a másik kettő barátságos, fülig érő mosolyával.
- Helló! Hogy hívnak? - Tekintett rám az egyik kis cserfes, szemben ülő szőkés hajú lány. Először csak haboztam, és tekintetemet az ablak felé vetettem, de tudtam, hogy félre kell tennem a zavarodottságomat.
- Shane, Zabini. - Emeltem ki vezetéknevem, hiszen a szüleimtől is mindig így hallottam. Biztosan lehet valami jelentősége. Reménykedtem benne, hogy pihentetni tudjuk ezt a semmisnek tűnő beszélgetést, mire bánatomra, a lány folytatásba kezdett.
- Az én nevem Doris. Hé, ti melyik házba kerülnétek szívesen?
- Én Mardekáros leszek.
- Ne igyál előre a medve bőrére!
-  Tudom, hogy az leszek! - Hangom kicsit felerősödik a végére, és most már úgy érzem, ez után a szavaim is könnyebben fognak jönni. Mégis, ha az egész utat ezzel a Dorisszal kell egy fülkében leülnöm, és ennyit fog beszélni, megőrülök, már az első utamon. Kérlelő tekintetet vetettem az ikertestvéremre is közben, észrevétlenül.
- Cöh, hát szerintem meg olyan Hugrabugos fejed van! - Ahogy befejezte szavait, hirtelen keltem fel dühös arccal, és még a fülke ajtajából visszapillantottam a kuncogó lányokra.
- Meglátjuk, ki kerül majd abba a házba, ahová a selejteseket teszik.


A tettető.
Éveken keresztül minden elvárásnak megfeleltem. Tökéletes vizsgák, válaszoltam a szüleim összes levelére, sosem kaptam rivallót és egy ideig büntetőmunkákat sem. Mégis, mikor Voldemort felemelkedése elkezdődött, és apám mániákusan követni kezdte őt, majd mindig csak erről beszélt... egyszerűen megutáltam a helyzetet. Talán részben az is kihatással volt rám, hogy viszonylag akkoriban még család centrikusabb voltam. Mára már csak az ikertestvérem iránt érzek ilyesmit.
Aztán eljött az idő, amikor megembereltem magam végre és apám elé álltam, szemtől szembe elmondtam neki mit is érzek. Sosem fogok oldalt választani. Ezt ismételgettem és próbáltam megértetni vele a súlyosságát eme kijelentésnek. Mégis, olyannyira kiábrándultunk egymásból, hogy hetekig nem is beszéltünk, majd amikor újra elérkezett a pillanat, még rosszabbul viselkedett velem, elfordult teljesen tőlem és valamivel mindig megfog, ami egy újabb darabot kitép a lelkemből. Belül már összetörtem, hiszen tudom jól, hogy ő már sosem fogja az az arcát mutatni, amit régen: még akkor sem, ha látja, a fiát szétmarcangolja a tetteivel. És ezt mégis csak az lássa, aki igazán ismer. Senki más... és azt hiszem, ezekből az emberekből igen kevés létezik a Földön.


A hízelgő.
- Zabini, hát Merlinre mondom, Te egy igazi kujon vagy! - Spicces, hangos mondata után vihogás hatotta be a kocsma ezen szegletét. Mindketten belekezdtünk, és már jó ideje itt üldögéltünk, szép haszon lesz a mai napon a kocsmárosnak belőlünk, de nem biztos, hogy ennek a két kis suhancnak ő is ennyire örül.
- Komolyan! Csak elég volt annyit kiejtenem a számon, hogy mennyire kedves, okos és csinos. - Vontam meg a vállamat miközben jólesően még egy kortyot ittam a lángnyelv whiskymből. - Azért sokuk annyira, de annyira hiszékeny. Sőt, páran már több f*szt fogott mint kilincset. Még jó, hogy senki nem hallja a kijelentéseimet, tudod már, a népszerűségem csökkenne a lányok körében... - Ismét felnevetek, majd kiiszom a poharamból a maradék piát. Persze imponál nekem az, ha a lányok körülöttem lézengenek, sőt, szinte mára már igénylem is némelyik társaságát. Na meg az sem utolsó, hogy a haverok ezért bírnak és tudják: szívesen megosztom velük a titkaimat is a lányokról. Mindenben. Csak a jóképűségemet nem tudják lemásolni.


A tapintatlan.
Csupa véletlen volt. Az erdő szélén sétálgattam, amikor megtaláltam annak a lánynak a naplóját. Őszintén amióta ide járok, még nem találkoztam össze véletlenül ilyen holmival. Aztán persze ki ne használná ki a lehetőséget arra, hogy belenézzen? A közeli padon foglaltam helyet, ujjaimat végighúztam a monogramokon. G.A.N. Nem tartott sokáig kideríteni, hogy Gracelyn Nottról van szó. Őszintén szólva, kevés a más házakban lévő diák, akiket kedvelek, vagy akiket egyáltalán ismerni szeretnék. Mégis pimaszul elvigyorodtam és ezzel a vigyorral olvastam el a legutóbbi naplóbejegyzéseket.
Ameddig ő meg nem érkezett...
- Legközelebb jobban is elrejthetnéd a kis titkaidat, Nott! - Kuncogtam el magam, miközben felnyitottam a legutóbb olvasott oldalnál a könyvecskét és elkezdtem olvasni a szavakat, jó hangosan, miközben kikerültem Grace minden támadását, amit kézzel intézett hozzám, de persze nem voltam annyira szerencsés, hogy időben észleljem a felém küldött varázslatot.
Minden elfehéredett és én pedig két napig a gyengélkedőn, eszméletlenül feküdtem. Mégis, mintha egy pillanat lett volna, és pontosan úgy ugrottam fel az ágyból is, amikor közölték velem, hogy pontosan két napja kómázok már itt.
- Az az átkozott Nott lány! Ugye kicsapták?! - Sziszegtem fogaim között a szavakat miközben mérgesen tekintettem az egyetlen itt lévőre, aki nem más volt, mint az ikertestvérem. Ő pedig lehajtott fejjel elhúzta száját, és halkan válaszolt, miközben én hátradőltem, hiszen már tudtam, mit fog mondani.
- Nem...