- Sylvester Dominic Selwyn. Aranyvérű arisztokrata. Elsőszülött fiú lévén már akkor elkezdte belém verni a tiszta vér rögeszméit, amikor kimondtam az első szavam. Kapcsolatunk mindig hűvös maradt, két kezemen meg tudnám számolni, hányszor ért hozzám az évek során, de foglalkozott velem. A maga módján talán szeretett is.
Tiszteltem őt, de túlzás lenne olyasmit állítani, hogy sírtam a temetésén. Vagy hogy éreztem bármit is.

- Jane-Margareth Selwyn (Fawley). Aranyvérű arisztokrata. Apám tizenkét évvel volt idősebb nála, egész életében erre a házasságra készült, nem tudom, volt-e erről bármi véleménye. Ha volt is, sosem hangoztatta, mintafeleség maradt, azt tette, amit mondtak neki, többek között megszült engem, az öcsémet és a húgomat.
Foglalkozott velünk? Nem.
Gyűlöltem őt ezért? Igen.
Gyűlölöm őt még? Nem. Nem akart minket, felnőtt fejjel belátom, hogy talán én sem cselekedtem volna másképp, ha rám erőszakolják a gyerekeket.
Néha még meglátogatom.

- Rowan Dominic Selwyn. Négy évvel fiatalabb nálam. Szeretném azt mondani, hogy mintatestvérek voltunk, legalább mi kitartottunk egymás mellett és vállvetve valahogy átvészeltük a gyerekkorunkat, de nincs így.
Egy aranyvérűt annál jobban becsülnek, minél több gyereke van, lehetőleg minél több fia, hogy továbbvigye a nevet, de ez nem változtat a tényen, hogy az elsőszülött minden családban kivételezett.
Az összejöveteleken mindig büszkén mutattak be minket, Rowan Dominic és Caius Sylvester, mintadiákok, jólneveltek, a modoruk kifogástalan, de a színfalak mögött Rowannel csak a dadák foglalkoztak. Rowan sosem lázadt, annyira be akarta bizonyítani, hogy felér hozzám, hogy ő is van olyan jó, de mire feleszmélt, hogy ez sosem fog megtörténni, apánk halott volt, anyánk pedig köszönte szépen, nem kért többet az aranyvérű játékból és elköltözött egy kisebb házba az ország másik végébe, ahol most a házimanójával él.
Rowan gyűlöl engem.
Én nem érzek iránta semmit.

- Addison Jane Selwyn. Tizenkét év van köztünk.
Semmit nem tudok róla.

Semmiben sem különbözünk a többi, átlagos aranyvérű családtól.
Régen ez elszomorított.
Már nem érdekel.

***

Támogatom Voldemortot. Bár úgy tartom, hogy képes vagyok tisztán látni, és kiválogatni az aranyvérű rögeszméből azt, ami jogos, és azt, ami röhejes, nem változtat a tényen, hogy a sárvérűeknek nem kéne létezniük, és azon sem, hogy a muglik nem érdemlik meg, hogy ezen a világon éljenek.
Jobb vagyok náluk. Nem azért, mert aranyvérű vagyok. Egyszerűen csak több vagyok; ugyanúgy, ahogy a legtöbb ostoba, a szabályokat vakon követő aranyvérűnél is.

Northampton.

Melyik arisztokratának van kastélya közvetlenül a fővárosban vagy annak környékén?
Nem, a vérbeli arisztokrata vidékre építteti, mert ott nagyobb a terület, mert oda nem ér el a város zaja, és mert vidéken több a szegény, „paraszt” névvel illetett személy, akiknek lehet mutogatni, mennyivel több pénzed van náluk.
Így megy ez.
Persze nem volt rossz hely felnőni, ha félretesszük azt a tényt, hogy az egész kúria olyan behatást keltett, mint Drakula gróf kastélya, hogy a többi gyerek félt tőlem, hogy dadák neveltek, és hogy kiskoromban rettegtem az erdőtől, amire az ablakom nézett.
Kiskoromban sok mindentől rettegtem. A Mabel nevű dadámtól, aki szüleim tudta nélkül rendszeresen vert, mindig ruha alatti helyeken
(ha elmondod apádnak, kivágom a nyelved a konyhakéssel és megetetem veled – tudod, hogy megteszem!),
apámtól, aki bár sosem emelt rám kezet, különböző pszichológiai taktikákat bevetve remekül sakkban tartott
(csak egy öregember vagyok már, Caius, de nem aggódom, mert benned méltó örökösre találtam. bízom benned. tudom, hogy te sosem dobnád el a neved. igaz?),
szintén apámtól, mert egyszer Mabel nem jött többet, de mégis megtaláltam a véres ruháját az alagsorban
(Mabel? felmondott, Caius. nem kell többet aggódnod miatta.),
és hiába nézett úgy rám, hogy abból biztosan tudtam, hogy tudta, kiderült, nekem pedig még megvan a nyelvem, hiába könnyebbültem meg rettenetesen, hogy soha többet nem érhet hozzám az a boszorkány, attól még ott volt a ruha és apám mindentudó tekintete.
Másnapra a ruha eltűnt.

A rettegés azonban idővel elmúlt, gyakorlatilag minden iránt. Ezzel együtt a gyűlölet, a szomorúság és az elkeseredés is, minden más társaságában, amit valaha éreztem.

Üresség.

Meghatározó dolog az életemben. A legtöbb embernek minden ébren töltött perc egy érzelmi hullámvasút, hol izgatottak, hol nagyon örülnek, a következő pillanatban már letörtekké válnak, de attól tartok, én nem tartozom közéjük.
Túlzás azt állítani, hogy semmit nem érzek. A düh, az örökös szorítás a mellkasomnál és a felsőbbrendűség is egyfajta érzelem, és mivel tisztában vagyok azzal, milyen mentális betegségeket aggathatnának rám (pszichopata, narcisztikus személyiségzavaros, szociopata), gyanítom, valójában egyik sem vagyok. Vagy csak annyira zseni, hogy felismerem saját magam rendellenességét, ki tudja.
Olyat sem mondhatok, hogy soha nem szerettem senkit.
Nem várom el, hogy megértsd azt, mennyire összetett és néha ellentétes személyiség vagyok, abban sem vagyok biztos, a te visszamaradott agyaddal fel tudnád-e fogni.

Selwyn.

Ez nem csak egy név. A Selwyn a varázslók világában egy fogalom.
Ebből nem nehéz kitalálni, hogy esélyem sem lett volna szökés és minden örökségem eldobása nélkül olyan életet élni, amilyet valójában akartam.
A Minisztériumban dolgozom, ahogy apám akarta, a Varázsbűn üldözési főosztályon, ugyanitt szintén apám hatására legilimentorrá képeztek (rendben, félig a munkámhoz is kellett), de érdemes megemlítenem, hogy egy évet tanítottam a Roxfortban Sötét Varázslatok Kivédését.
Sajnos nem ment minden úgy, ahogy terveztem.

Dakota Yaxley.

Nem vagyok büszke rá. Sem arra, amit a többi tanár és diák tudta nélkül üres termekben csináltunk, sem arra, ahogy végül otthagytam.
Először is szeretném leszögezni, hogy bár a mi aranyvérű világunkban megszokott és normális az, hogy ennyi korkülönbség legyen férfi és nő között, én világ életemben tartottam magam ahhoz, hogy legfeljebb hat évvel lesz fiatalabb nálam a feleségem
(barátnő? szerelem? ugyan, ez itt senkit nem érdekel),
egy hozzám képest kislánynak véletlenül sem fogok a közelébe menni, még akkor sem, ha apám úgy rendelkezik.
Aztán a hurrikán úgy jött, mint derült égből a villámcsapás: ezt a hurrikánt Dakota Yaxleynak hívták. Az őrületbe kergetett, mindig gondoskodott róla, hogy észrevegyem, és sajnos – vagy nem sajnos – ő is észrevett engem.
A kapcsolatunk nem volt túl hosszú, nem volt túl szép és nem volt túl romantikus sem. Csak azt tudom, hogy amikor felhozta, hogy bemutathatna a szüleinek, olyan reménykedést láttam meg a szemében, amiből rájöttem; olyan érzelmekkel játszunk, amivel nem kellene.
Mindketten.
Hazudtam neki. Sosem volt feleségem, de valamit ki kellett találnom, hogy minél inkább meggyűlöljön, a lehető legdurvábban utasítottam el, ezzel együtt magamat is rádöbbentettem, mekkora ostobaságot követtem el, és attól kezdve csak diákként tekintettem rá.
Most, utólag már fölösleges lenne tagadnom, hogy talán, talán, én is éreztem iránta valamit.
Egy tizenhét éves kislány iránt.
A következő évben már nem kívántam a Roxfortban tanítani.

Dakota Yaxley 2.0

Valóban, beismerem, életem legcsúnyább húzását követtem el azzal, hogy a háta mögött elmentem az apjához, aki bármilyen hezitálás nélkül egyezett bele, hogy feleségül vegyem a lányát. Egy elsőszülött, nagyvagyonú és egész befolyásos Selwynnek mégis ki mondana nemet?

Azok után, hogy elmondtam kettőnk közös kis történetét, joggal kérdezheti bárki, mégis miért tettem a menyasszonyommá.
Önzőségből? Féltékenységből?
Nem titok, hogy kezdett sürgetővé válni a dolog, hogy találjak magamnak egy feleséget – az aranyvérű normák –, de akárkit választhattam volna. Miért ő?
Ha mindent elmondanék az elején, senkit nem érdekelne a vége.

Aranyvérű normák.

Nem azért követem őket, mert annyira hiszek bennük. Azért követem őket, mert egyelőre nincs más választásom.
Nem értek egyet mindennel.
A legtöbb dologgal nem értek egyet.

Ezt a nyilvánosságnak nem kell tudnia. A Halálfalóknak végképp nem.

Halálfalók.
Nem titok családi körökben, hogy közéjük tartozom. Az sem titok, hogy bármit is adnak parancsba, gond nélkül teszem meg.
Az viszont titok, hogy csak azért vagyok köztük, mert így olyanok közé tartozhatok, ahol következmények nélkül gyilkolhatok
(milyen gyakran? Cass, AZ ISTEN SZERELMÉRE, milyen gyakran?),
és mert tudom, hogy ha a győztes csapat oldalán állok, hatalmat kaphatok a kezembe
(téged megszállt az ördög, Caius, soha többet nem akarlak látni, takarodj a házamból, soha többet ne gyere ide vissza
te csak az anyám vagy, nem tagadhatsz ki
pontosan olyan borzalmas ember vált belőled, mint az apád akarta).
Bármit is látsz belőlem, semmi nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.
Ne ítélkezz anélkül, hogy mindent tudnál!

Nevezz, aminek akarsz.