Ők, akik nem értik, fel nem foghatják, mit jelent ez, és gondolják, az egész nem több, mint két test vágyódása, talán nem is feltétlenül egymásra, neveznek hát betegeknek, őrülteknek, tébolyultaknak, s látják lelki szemeik előtt, amint a kénköves Pokol narancs lángjai csiklandozva nyaldossák bőrünk minden területét, hiszen ez az, ami jár nekünk. Mondják ezt ők, a szentek, a prűdek, akik sosem hibáznak, akik velünk ellentétben nem szűntek meg embernek maradni, és akik őszintén hiszik, a moralitás szabályai mögé bújva nem szennyezi makulátlanságukat semmi, holott ők sem jobbak nálad vagy nálam, éppen csak nem merik megmutatni az igazi arcukat. Mi értelme hát elfojtani mindazt, ami boldoggá tesz? Boldogság. Elcsépelt, sokak által áhított dolog, amit ki-ki pénz, vagy éppen szerelem hajkurászásával próbál elérni. Nem is tudják, hogy annyira nem is állnak távol az igazától, boldognak lenni ugyanis nem más, mint mindig, minden pillanatban úgy élni az életed, hogy ne foglalkozz a következményekkel. Engedd el az aggodalmakat, és ússz együtt azokkal a gondolataiddal, amikben örömödet leled. Boldog voltam akkor, amikor először ölelhettem magamhoz a megszületett húgom, boldog voltam, amikor tanúja voltam első lépéseinek, és belém kapaszkodott, ha már nem bírta, boldog voltam, amikor megosztotta velem akkor még kicsapongó, erős fantáziának tűnő látomásait, aggodalmait, kínjait, és boldoggá tett, mikor csillogó tükreivel lelkének üdvözölte mindazt az önmegismerésemet, amit húsz év kínjaival és kihívásaival átéltem. Nem ijedt meg, amikor talárom ujját felhúzva megmutattam számára azt a pecsétet, amit azért akartam magaménak, mert boldoggá tesz. Nem rémült meg tőlem, amikor felfedtem előtte azt a valómat, amit közelebbnek érzek magamhoz, mint a maszkot, amit emberként viselnem kell. Boldog volt ő is, amikor először értem hozzá, kóstoltam a kincset combjai között, s futtattam végig ujjaim hasán, egyszerűen abból indíttatva, hogy abban a pillanatban ezt akartam tenni. Mert boldognak lenni nem más, mint követni az aktuális, legapróbb, legkisebb vágyaidat is, lényegtelen, hogy milyen következményekkel jár. Ahogyan akkor is, most is boldogságunk hajszoljuk, ügyet sem vetve a kihalt, vendégeket nem igazán csalogató trófeaterem kényelmetlenségére. Amit mások derogatív módon viszonynak neveznek, mindeddig kiválóan titkoltuk, a lebukás veszélye pedig megadja azt a fokozott izgalmat, ami miatt a pillanat még finomabb, még pulzálóbb, mint amilyen lehetne. Van valami igazság abban a mondásban a tiltott gyümölcsről. Ha egyszer belekóstolsz, többé mással már nem éred be. Aurora testét pedig épp olyan alaposan ismerem már, mint lelkének esszenciáját, aminek a visszafogott, elnyomásra ítélt, de abból kitörni akaró sóhajok a tanúi, éppen olyannyira, mint az apró, pókszerű ujjak, amik hajamba kapaszkodnak, mialatt lábait átvetve a vállaim felett kínzom addig, míg legalább pár pillanatra, de elfelejti azokat a képeket. Ma is mesélt róluk. Ma is megtalált velük, ahogyan zaklatottan tenyerébe suttogta, hogy a manó lesz az, aki lebuktat, és a vesztemet hozza. A gondolat, hogy talán igaza lehet, és bármelyik közös pillanatunk lehet az utolsó is egyben, csak még jobban fokozza izgalmam, hiszen ha egyszer úgyis mindennek vége lesz, mi értelme is van megszabni a határokat, hogy eddig, és ne tovább? Nem félek egyik kezemmel megérinteni az ágyékomat is, amikor az egyik hajbamarkolása kissé erőteljesebbé sikerül, mint a többi. Ahogyan pedig felnézek arcára, hogy megállapodjak róla, minden rendben van-e, észlelem a mögötte ácsorgó, vézna kis házimanót, aki minden bizonnyal takarítani jött ide. Szívem ütlegelése eddig is szapora volt, az adrenalinomat azonban nem a tiltott izgalom, hanem a pillanatnyi pánik és riadalom dobja meg. Leengedem Aurora lábait nyakamból, hogy kiszabaduljak azok öleléséből, kezemmel pedig segélykérően nyúlok a manó felé. - Várj! Ne menj még el! – próbálom ott tartani, mielőtt még dehoppanálna. Ezek a manók nagyobb bosszúságot okozhatnak, mint amit az ember kinéz belőlük. Felegyenesedek, és a legártatlanabb, legbarátságosabb arcomat felvéve teszek pár óvatos lépést a manó irányába, miközben óhatatlanul is eszembe jutnak Aurora kétségbeesve elhadart szavai, amikor kora reggel még a tenyerén hordozott. Felismert? Nem ismert fel? Tudja-e egyáltalán, hogy ki vagyok? És vajon hány másodperc kell hozzá, hogy odasétálva mellé egyszerűen eltörjem a nyakát?
Kezdőlap
