Pandora & Neoptolemus Selwyn

emeleti, üres tanterem, félév kezdetekor

Az a pillanat, amikor családunk birtokán megjelent az idősebb Bartemius Crouch, hogy dermesztő társasága kíséretével elvegyen engem azoktól az emberektől, akik miatt megérte beleszállnom ebbe az elszánt forradalomba, mindaddig kísért az Azkaban nyirkos falú kelepcéjében álmaim által, míg meg nem tanultam, hogyan védhetem meg magam a dementorok minden örömet és minden varázserőt kiszipolyozó kisugárzásuktól. Eddigi életem legrosszabb időszaka az első néhány nap volt, mikor átkoztam magam azért, amiért botor módon nem tagadtam meg a letartóztatást, engedtem atyánknak, hogy ezt tegye velem, és magamnak vallottam a Redbridge-i Rém címét, holott ezekben az esetekben közöm nem volt a gyilkosságokhoz. Holott mindkét testvérem pontosan tudta, hogy azon harcosok közé tartozom, akik a Jegyet magukon viselve egy új, dicső varázsvilág megteremtéséért küzdenek, az egésznek mindaddig tétje nem volt, míg nem szembesültem testvéreim és édesanyánk nyomorával. A saját életem lényegtelen, mindig is tudtam, hogy nagyobb célokra születtem, mint egy unalmas, minisztériumi pozíció elfoglalása, ami tíz-húsz év unalmas robotolás és kispolgári életbe való kényszerülés után egy főosztályvezetői pozícióval kecsegtetne. A gondolat viszont, hogy nem lehetek ott, ha az a Dolohov kezet emel Dorára, ahogyan apánk tette, s tiszteletlenül bánik vele, vagy hogy valaki más markol bele Aurora eleven, édes húsába, miközben nem is érti, miféle csodáról hiszi azt, hogy megszerezte, még azután is hosszú ideig marcangolta azt a léleknek nevezett csökevényt, amit ennek a világnak még nyújtani tudok, amikor már tudtam, hogyan zárjam ki a dementorok borzongató érintését.
S lám, még a magamfajta is képes volt azon aggódni, mi fog történni, amikor újra találkozik testvérével. Azkabani vendégségem fénypontja volt, amikor azzal hívattak, látogatóm érkezett, az addigiaktól eltérően pedig nem egy magát keménynek képzelő auror próbált meg újabb és újabb információkat kicsikarni belőlem kedves szavakkal, hízelgéssel, vagy épp zsarolással. Azalatt a röpke tizenöt perc alatt, míg Dora maga nézhette meg kórosan lesoványodott, beesett arcú, ám szellemileg még mindig tökéletesen ép énemet, félretettem minden aggodalmam, s egyedül olyan kérdéseket tettem fel, miszerint jó sora van-e Dolohovval, rendesen bánnak-e vele, s anyánk és Aurora hogy vannak. Kísérője figyelme miatt nem kockáztattam meg, hogy bevonjam őt abba a dologba, amit akkor már biztosan tudtam – nem maradok az Azkabanban sokáig.
Az eddigi emberekkel ellentétben, akiket szabadulásom óta meglátogattam, véremből vérem pontosan és tökéletesen tudhatta, hogy kivel fog találkozni, ha eljön. Húgunkat, aki máig védelmezőm a kastélyban, mely tökéletes menedékemként szolgál, egyszerűen megkértem rá, hogy szóljon neki, mikor és hol fogok várni rá. A romos, üres tanterem már évek, de talán évtizedek óta használaton kívül van, és senki nem tudja, miért. Egyesek szerint egy balul sikerült varázslat miatt nem használják a termet, mások szerint pedig egy diák lelte itt halálát. Megint mások pedig azt állítják, a szoba egyedi személyisége szeszélyessé teszi azt, ahogyan a lépcsőknek is önálló akaratuk van. A Roxfort különleges építmény, minden alapkövét, minden alkotóelemét bűbájok védik, s ez teszi ezt a helyet ennyire különlegessé. Amit pedig mágia leng át, azt mi, varázslók hajlamosak vagyunk szinte már magunkhoz hasonló személyekként kezelni.
Az egyik pad alatt húzom meg magam testvéremre várván. Nem feltételezem róla, hogy beárulna, de óvatosnak kell lennem, és semmiképp sem kelthetek feltűnést. Még egy pálcát sem mertem ellopni a hugrabugosok fiúhálójából, hiszen azért a cseppnyi hatalomért cserébe nagyobb kavalkádot okozna annak ténye, egy diáknak elveszett a saját pálcája. Mikor pedig bőven szürkület után megpillantom a húst, amit atyánk csak úgy odadobott annak a Dolohov ribancnak, kilesek a pad alól, hogy megbizonyosodjam, egyedül van, ahogyan kértem. Emlékezhet arra, amikor évekkel ezelőtt egy unalmas karácsony alkalmával meséltem, hogy az animágia megtanulásával kacérkodom, még sem láthatta még ezt a formám. A pad felszínére mászok, tizenöt centis méretemmel a Roxfort összes többi pókjánál fenyegetőbbnek és rusnyábbnak tűnhetek, mégis, aki nem ért hozzá, nem láthat bennem mást, mint egyet a megannyi lakó közül, akik segítenek a különféle rovarok eltakarításában. Az átalakulásom emberi formámba megkezdem, másodpercekkel és egy transzformálással később pedig úgy ülök a padon, mintha még magam is diák lennék, és pusztán a Mardekár kviddics meccsén várom azt, hogy mikor hívnak minket a pályára.
- Kérlek, ne ijedj meg, Dora! – hasítja át a levegőt baritonom, míg értő fülekre nem talál. Szemeim szinte átvágják a levegőt kettőnk közül, ahogyan próbálom első reakcióit kiolvasni íriszeiből. Nem kétlem, hogy nem lesz elragadtatva attól, hogy nem csupán megszöktem, de éppen itt, a kezdő aurorok kedvenc gyakorlópályáján tartózkodom, hármunk közül pedig mindig ő volt az, kinek nyelve csípős, ki szent származása ellenére semmit sem adott a kulturált hangnemre és viselkedésre, a lázadó, aki valahogy mégis megörökölte családunk ősi áldását – s amit megannyiszor apánk orra alá dörgöltem, hisz ez bizonyítja, Pandora tökéletesen közülünk való!
- Tudom, mekkora kockázatot vállaltál azzal, hogy eljöttél. Azt akartam viszont, hogy tőlem tudd meg, mi a helyzet, mintsem a körözési plakátokról, amik bármikor ellephetik az utcákat. – felállok a padról, az ablakon beszivárgó, fakó fény pedig megvilágít valamennyit arcomból. Ugyanaz a kóros sápadtság, ugyanazok a beesett vonások, és ugyanaz a soványság, amit az azkabani látogatása alkalmával tapasztalhatott. Bár valamivel azért javult a helyzet, látszik rajtam, hogy nem épültem fel teljesen.

Arcom fájdalmasan megrándul, ahogy egy ügyetlen, elszámított mozdulat következtében, térdem a kövezeten koppan. Szertelen mozdulatokkal, remegő kézzel próbálom összeharácsolni szanaszét szóródott ingóságaimat, a sarokba gurult bájital hozzávalókat, az üres pergamentekercseket, a teljesen tele tintásüveget, amiről fogalmam sincs, hogy miért nem törött össze, csak szivárogni kezdett, és sűrű, éjkék tinta tölti be a kezemet. Alattomosan színezi be a körmöm alatti részt, és jól láthatóan kirajzolódnak ujjbegyeimen a mintázatok. Próbálom letörölni egy zsebkendővel, de csak méginkább szétmaszatolom, arra meg már se időm, se életerőm nincs, hogy útba ejtsem a mosdót. Könyékig dzsuvásan nyitok be az ajtón. Olya déjà-vu érzéssel, mintha Bagnold vére tapadna most is a kezemhez, és képtelen lennék lemosni magamról.

A levegő is belém szorul, ahogy az ajtó nyikorogva megadja magát. Meg sem próbálok úgy tenni, mintha először járnék itt. Mintha nem lennék tisztában a terem titkaival. Mintha nem ez lenne az a hely, ahol Mulciberrel hétről hétre egyengetjük a pokolra vezető, kikövezett ösvényünket. Meg sem próbálok úgy tenni, mintha reménykednék, mintha annyira vártam volna, hogy ideérjek. Hiszen így is egy jó két órát késtem az előre megbeszélt időponthoz képest.

Ha nevezhetjük egyáltalán megbeszélések azt, ahogy Aurora, kíméletlenül közli a tényeket. Mert mi aztán ritkán osztjuk meg egymással a titkainkat, de ha megtesszük, annak valami elképesztő őrültségnek kell lennie. Mint amikor elmesélte egy beteg, visszatérő látomását, és tőlem várt valamiért megnyugvást (valószínűleg a bátyánk épp nem volt kéznél), vagy amikor én elmondtam neki, hogy valószínűleg én is az Azkaban egy hűvös cellájában fogom végezni. De úgy az esetek többségében inkább hallgatunk, magunkban tartjuk. Ő is, én is, és ezért nem bírok elég hálás lenni. Hogy nem terheljük egymást, hogy hagyjuk a másikat élni, boldog tudatlanságban, saját belső kételyeink, létbizonytalanságunk bármiféle terhe nélkül. Anélkül, hogy fájdalmat okoznánk, vagy bajba sodornák a másikat.

S hányszor kívántam, bárcsak most is megkímélt volna. Inkább hallgatott volna, hadd tudjam meg, amit meg kell tudnom, ha már a Próféta és a Minisztérium óriásplakátjai szétárasztják a pánikot: a Redbridge-i rém szabadlábon, mindenki szarja össze a gatyáját.

Mert talán Aurora és én lennénk az egyetlenek, akiknek biztos nincs félnivalójuk. Talán. De mi van akkor, ha én egyáltalán nem érzem magma biztonságba, mi van, ha a félelem annyira megbénít, hogy az olyan egyszerűnek vélt, alap élettani funkciók, mint az evés, az alvás, az anyagcsere vagy akár a ki-be lézés folyamata is embert próbáló feladatnak bizonyult.

Nem akartam eljönni, minden porcikám tiltakozott ellene, de még a józan eszem is inkább Crouchoz futott volna, amikor megtudtam. Mintha bármi köze lenne hozzá, mintha nem rángattam volna bele már így is eléggé. Nem mintha hajlandó lett volna velem jönni, de tudta volna, mit kell csinálni. Felnyomni mégegyszer? Elvégre nem azért zárták be oda, mert ártalmatlan lenne. Láttam, találkoztam vele. Akkor meg voltam győződve, hogy egy légynek sem tudna ártani, de most már semmiben sem lehetek biztos.

Azonban hiába vártam Crouchra, nem bukkant fel. És végső elkeseredésemben, mikor a csillagvizsgáló fele indultam, hátha eltudnék szívni egy cigit, anélkül, hogy bárki észrevenne, a lábaim automatikusan ide vezettek, hogy aztán a kellő pillanatban elbotoljak bennük. Aztán dacára mindennek itt álljak, mint aki sóbálvány átokkal sújtottak, és nézzem, ahogy a pókból, amit egyébként észre sem vettem először, jól ismerős alak bontakozzék ki, aki mint egy kiskirály, úgy terpeszkedik azon a padon.

Jobb színben van, még a félhomályban is megtudom állapítani. A szeme alatti karikák sem olyan mélyek, de ugyanolyan sovány, és ugyanolyan hajlott a tartása, amihez azelőtt sohasem voltam hozzászokva. Nem áll jól neki ez a félállapot. Akkor már legyen a régi, vagy ha nem, akkor az a nyomorult, akivel az Azkabanban találkoztam. De ezt nem ismerem. Kicsoda? Talán maga a rém? A szörnyeteg, aki magára tetováltatta azt a gyűlöletes jegyet? Pedig a hangja ugyanolyan, mint régen. Ugyanaz a drámaiság, ugyanaz a számítás van a hanghordozásában és minden mozdulatában, mintha most is egy egész színházteremnyi néző követné feszült figyelemmel az előadását. Mintha minden egy show lenne, pontosan úgy, mint mielőtt az Azkabanba került volna.

Nem hiszem, hogy tudnád, hogy mekkora kockázatot vállaltam. Különben nem lennél itt – valami ilyesmit akarok a fejéhez vágni, de az ajkam megremeg, a torkom száraz és képtelen vagyok bármit is mondani. A szívverésem mintha késve, de beindult volna, most kétszer olyan szaporán dörömböl.

Rongyosra rágott, és most már mindenhol tintafoltos körmeimmel mélyen a tenyerembe vájok, abban a reményben, hogy a fájdalom képes visszahozni a lélekjelenlétem. De szinte fölösleges. Amikor feláll a padról, ijedten rezzenek össze, és automatikusan lépek hátrébb egy lépést.

- Maradj ott, ne gyere közelebb – hangom egy hisztérikus kislányé, mintha lenne ezen bármi meglepő is, hacsak nem az, hogy hallatszik a kétségbeesés, a félelem, és hogy mindjárt sikítok. Túl sok érzelem egyszerre. Hozzám mérten legalábbis mindenképp. – Nem tudom, mit keresel itt. Miét pont itt vagy, de el kell menned. Most azonnal – reményeim szerint ez a hang már némiképp összeszedettebb, de még mindig távol áll attól, amivel igazán meggyőző vagy fenyegető lehetnék. Érzem, hogy ez így kevés. – Ha nem teszed, Salazárra esküszöm, én jelentelek fel – és csak most sikerül a hangomban elnyomni valahogy a kétségbeesett remegést, és tényleg úgy hangzok, mint aki komolyan gondolja, de ha most is nem úgy állnék, szinte a falhoz préselődve, mint egy ijedt kislány, akkor talán esélyem is lenne meggyőzni valakit, aki képes volt megszökni minden idők legszigorúbban őrzött varázslóbörtönéből, aki minden bizonnyal be is csavarodott, és aki történetesen a bátyám, és jobban ismer, mint bármelyik ámokfutó, akivel volt esélyem ma találkozni.

Pandora & Neoptolemus Selwyn

emeleti, üres tanterem, félév kezdetekor

Nem zavartatom magam a hosszas várakozás miatt. Meg sem fordul a fejemben, hogy Panda végül inkább nem jön el, egyetlen aggodalmam inkább, hogy kérdéseket tehetnek fel neki idejekorán, hiszen sosem lehetek benne biztos, mikor fedtem fel magam túl sok ember számára. Már az a néhány név is épp elég, akik tudják, merre tartózkodom.
A félhomályban aligha látom ki mimikáit rendesen, első szavai hallattán azonban megtorpanok, nem megyek közelebb hozzá. Természetes reakció a félelem, lélekben pedig felkészültem arra, hogy nem az a fogadtatás vár rám, mint amikor még gyermekként várta visszatértemet az első, Roxfortban töltött hónapjaim után, vagy épp akkor, amikor az Azkabanban látogatott meg, hogy saját szemeivel is meggyőződjék arról az ideiglenes nyomorról, amibe ez a lelketlen világ belekényszerített. Hiába próbálja összeszedni magát, hiába emelkedik meg hangja, amivel egy kissé karakánabb képet próbál mutatni magáról, engem ezzel nem tud átverni. Legjobbnak látom viszont, ha behódolok kérésének. Lassú, könnyed mozdulattal lépek hátra egyet, mígnem annak az asztalnak támaszkodhatok, ami búvóhelyemül szolgált az elmúlt pár órában.
- Megértem zaklatottságod, Dora. Elmúltak viszont azok az idők, amikor atyánk minden szavával hatással volt jövőmre és cselekedeteimre, és magam fordultam szembe azzal a baráti tanáccsal, miszerint jobb, ha elhallgatom előled hollétem. Atyánk nem tud rólam, mielőtt megkérdeznéd. Bár csak idő kérdése. – kitámasztom két kezem a padon, és úgy dőlök neki, mintha magam is csak egy diák lennék, az iskola zöld lovagja, aki sikereket sikerekre halmozva szerzi a hírnevet dicső házának. Valaha fontos és értékes dolgok voltak ezek, nem másra épülnek ugyanis, mint a jövőre, hiszen aki itt sikeressé válik, az nagy valószínűséggel a nagyvilágban sem cselekszik másként. Az emberek azt suttogták, előttem ott áll egy csodálatos jövő, egyike lehetek a legnagyobbaknak, aki bármilyen utat is választ, nevet szerez magának. Tulajdonképpen nem is tévedtek, éppen csak nem a kiváló minősítésű RAVASZ vizsgáim azok, amik előre juttattak az ösvényen, amelyre léptem.
- Azt, akit az újságok a redbridge-i rémként emlegetnek, csak idő kérdése, míg a dementorok csókjával nem ölik ki azt az esszenciáját, ami őt önmagává teszi. Nincsenek illúzióim, ítélkezni akartak felettem, nem egyszer céloztak erre a kihallgatásomra küldött aurorok. – tartok némi hatásszünetet, tartásom viszont még mindig olyan görnyedt, mint akkor, amikor látogatásomra érkezett. Hiába voltam képes szellememet megvédeni a dementorok elől, az elmúlt fél év nyoma megérződik egész lényemen.
- Mit gondolsz, mit tehettem volna? Üljek a cellámban a saját mocskomban, mint egy betanított kutya, és várjak nap nap után, hogy mikor sújtanak azzal a büntetéssel, ami rosszabb, mint az izoláció? Mialatt idekint szükség van rám, mert háború dúl, és Titeket bélyegeznek meg azokért a bűnökért, amiket én vagy elkövettem, vagy nem? – a kérdéseim talán provokatívak, a hangomból mellőzök bármiféle agressziót. Higgadtan, a rám mindig is oly jellemző, drámai hangszínnel dalolok, ügyet sem vetve arra az odavetett fenyegetésre, amit nekem szánt. A legokosabb döntés, ha egyszerűen figyelmen kívül hagyom az egészet.
- Nem vagyok ártatlan. Követtem el olyan dolgokat, amiket te hibának vélnél. Hűséget fogadtam korunk legnagyobb varázslója számára, és a kedvéért nem féltem bemocskolni a kezem, hogy Neked ne kelljen. Még atyánk is álmatlanul forgolódik azok után, amit az Eszme nevében megtettem. De nem én vagyok a redbridge-i rém, Dora. – közlöm vele az igazat, amit vagy elhisz majd, vagy nem. Bizonyítani nem vagyok képes, miután pedig magamnak vallottam más bűnét, az aurorok és protectorok nem is törték magukat, hogy bizonyítékokat szerezzenek.

Tulajdonképpen most, hogy így belegondolok, elég nagy volt az esélye, hogy ma mégis összetalálkozzak egy ámokfutóval. Azért mégis csak a Roxfortról beszélünk ahol a mániákusoktól elkezdve a teljesen őrültekig a széles spektrumon mind megtalálható, és ezen még csak nem is kell különösebben gondolkozni, de valahogy most bármelyiküket bevállalnám. Ezerszer vetném magam alá réges-rég elfeledett, sötét kínzó átkoknak, amikről még azt sem tudom, milyen alakú nyomot hagynak a bőrömön, vagy hogy megmarad-e egyáltalán a bőröm vagy lemállik a csontjaimról a húsommal együtt. De ezerszer zárnám össze magam Barty Juniorral egy levegőtlen vonatfülkében, amíg ki nem szívjuk egymás vérét az utolsó cseppig és addig kínozzuk... na jó, ezt én sem gondolhatom komolyan. Azért ez a helyzet most nem olyan szörnyű. Itt legfeljebb meghalhatok, ha minden jól megy, még szenzáció is lesz belőlem, ami életemben sosem adatott meg, az emberek elámulnak, megborzadnak, éreznek valamit. Beszélnek rólam. És nem mintha nem lennék meg enélkül tökéletesen.
Nem veszem le róla  a tekintetemet, figyelem minden apró rezdülését, és valami mély sóhaj szakad fel a mellkasomból, amikor látom, hogy hallgat rám. Nem tulajdonítok persze akkora jelentőséget a személyes karizmámnak ebben az esetben, de talán van rá esély, hogy ma mégsem lesz belőlem szalagcím. Örülnöm kéne?
Apánk említésére korábban mindig valami furcsa borzongással reagáltam, de már olyan távolinak tűnik az arca, a hangja, már nem is tudom visszahozni az emlékeimből. Az esküvőm óta nem találkoztam vele, karácsonykor is csak levelet váltottunk, nem jött a Dolohov kúriába meglátogatni anyámmal azon a fagyos, süket reggelen, amikor még a ház népe javában aludt. Most egyetlen arcizmom se rezzen, csak egyetlen mondat ismétlődik a fejemben, hogy mégis mi a fenéért gondoltad, hogy ez jó ötlet lehet? és addig ordibálom magamban, hogy végül kibököm hangosan is, érzem, mert mozog a szám, a fogaim összekoccannak ahogy újra elhallgatok. - Nem érdekel apánk, már túladott rajtam - teszem hozzá makacsul a drámaiság kedvéért, és hogy elfeledtessem, hogy az előbb milyen kétségbeesetten estem neki, hogy megnyugtassam magam, mert ez már az a téma, amin már túltettem magam, ami nem vált ki bennem semmi elhamarkodott érzelmet. Ellentétben a bátyámmal. Szinte hitetlenkedve bámulok rá, ahogy játszani kezd képzeletbeli színpadán, egyre inkább  belesimulva a szerepébe, mondatról mondatra vetkőzve le szürke, meghajlott énjét, és mintha valami régi dicsfény derengene rá a félhomályban, és egy pillanatra elmosolyodok belül, és a szememet forgatom, ahogy gyerekkorunkba is, amikor még magához képest is túltolta.
- Mégis kinek van szüksége rád? - újra az a hisztérikusan vékony, magas hang, ami megbicsaklik egy pillanatra, ahogy legszívesebben folytatnám. NEKEM. NEKEM szükségem volt rád, te szerencsétlen. De visszafogom magam, és szám sarkát lebiggyesztem, és végre megszólalok  talán túlságosan mélyen, még mindig nem sikerült eltalálni a saját hangomat.  - Ez a kicseszett ország tele van hozzád hasonló, mindenre elszánt hülyegyerekekkel. Ez a kicseszett iskola tele van velük. Azt hiszed olyan pótolhatatlan vagy? Akkor mégis miért kellett abban a koszfészekben, a saját mocskodban rohadnod? Miért nem szabadított ki, ha annyira szükség van rád? - akaratlanul is előttem vannak Barty Jr. pedáns rendezett betűi, ahogy ott világítanak a pergamenen, friss fekete tintával írva.
Biztos vagyok benne.
És szeretném most Barty Crouch orra alá dörgölni, amit soha nem tettem meg, pedig megtettem volna szívesen. Napról napra egyre égetőbb volt az érzés, mint egy herpesz a számon, hogy a szemére vessem, hogy hiába az a feltétlen nagy bizalom, mégsem maga az atyaúristen az ő nagyura. De talán nem is fájt, hogy nem teszi meg, talán nem is áll érdekében. De az sokkal jobban emésztett, hogy Barty Crouch sosem hazudott nekem, leszámítva azt az egyetlen egy kicsalt, kifacsart balga ígéretet, és igen, emiatt elárulva éreztem magam.
És ha már a hazugságoknál tartunk,  egy pillanatra bennakad a szó. Az a Neo, akit ismertem, nekem sosem hazudott, legalábbis ezt gondoltam, de nem ez lenne az első végzetes tévedésem. Most is azok az őszinte szemek merednek rám, komolyan, de hát tudjuk mekkora nagy színész ez a Neo. Képtelen vagyok fellélegezni.
- Mit számít, hogy te vagy-e a rém vagy sem, ha azok a kastélyban grasszáló aurorok odakint és velük együtt az egész világ ezt hiszi? El kell tűnnöd innen.

Pandora & Neoptolemus Selwyn

emeleti, üres tanterem, félév kezdetekor

S úgy, ahogyan a hangok kiszakadnak a gyenge torokból, mely csak arra vár, valaki használja ki azok törékenységét, hogy ezáltal könnyeket csaljon a hatalmas, őzsutákéra hasonlító szemekbe, a levegőt pengékként szelik át, és pengeként hatolnak át bőrömön és húsomon, hogy emlékeztessenek egy olyan részem létezésére, melyről már azt hittem, az apátia rég megölte azt. Az Azkaban megannyi kihallgatója minimum szociopatának nevezett, de inkább pszichopatának, szerintük képtelen vagyok emberként érezni, képtelen vagyok a fájdalmat átérezni. De vajon valóban az a szörny vagyok, ha mindeközben ilyen kétségbeesetten kapaszkodok a szakadék szélén, már-már könyörögve húsomnak húsomból és véremnek véremből, fogadjon vissza, húzzon fel magához, de legalább ne akadályozza ott létem? Vajon valóban csak érzéketlen váz lennék, üres tartálya lelkemnek, melyet megtöltöttem látványos semmivel, ha közben felzaklat, bosszant, sőt, egyenesen feldühít a gondolata, hogy talán még sincs szüksége rám?
- Még mindig... – teszek meg egy óvatos, ám határozott lépést felé. Eddig hagytam, hogy sarokba szorítson, az elvesztése utáni riadtság azonban ellentmond mindannak a hatványozott fegyelemnek, amit eddig követni próbáltam. A világért sem akartam a kelletténél jobban felzaklatni.
- ...nem érted. – még egy lépés, a hátam hajlott kissé, a tekintetemből viszont nem veszett ki az a fény, ami mindeddig is jelen volt. Vagy talán ennyire jó színész lennék?
- Te nem találkoztál még vele. Nem érezted hátadon azt a borzongást, nem láttad, ahogyan beszél, ahogyan előadja magát. Nem látod, mekkora hatást kelt, hacsak megemeli állát, vagy felsóhajt. Ahogyan a levegőt kifújja a száján, úgy tombol orkán a világban. Nem akarsz a rossz oldalon állni, amikor ez bekövetkezik. – tartom magam a megszokott hűvösségemhez, amennyire erre képes vagyok, rejtem húsmaszkom mögé, mennyire megijeszt nem várt reakciója. Bár mégis mire számíthattam volna? Ostoba lettem volna azt gondolni, a nyakamba borul majd a boldogságtól. De arra nem készültem, hogy ennyire félni fog tőlem.
- Nem az elvek juttattak oda, hanem atyánk, aki mindkettőnket elárult. Nem az elvek, hanem a szövetségek tehetnek arról, hogy most mégis itt állok előtted. A szövetségek, és persze a képességeim. Minden, amit képviselek, és minden, amit a szövetségeseim rám vetítenek. Nincs más mód, Dora, értsd meg. Csak így védhetlek meg titeket. – hazudom a szemébe, hogy mindezt családunkért teszem. Holott cselekedeteim indoka ennél sokkal egyszerűbb, sokkal tisztább. Annél kevésbé makulátlanabb.
- Itt a kastélyban, tudod... – közvetlenül elé állnék, talán nem fog sikoltozni. Ha mégis, akkor kénytelen lennék hangját eltompítani. De mégis csak a testvérem. Nem szívesen tenném.
-...sosem kapnak el. Nem vagyok több, mint pók a falon, amit még a legagresszívabb egerészők is elkerülnek. Sosem fognak itt keresni, és ha mégis, sosem találnak rám. Ott vagyok a legapróbb repedésben, az ágyad alatt, a polcok rejtekében, vagy a Nagyterem égbolttá varázsolt mennyezetében. A dementorok nem látnak, hacsak nem engedem, az emberek pedig egyszerűen átnéznek felettem. Nem vagyok több, mint egy suttogás, mint két, undok, mérgező csáp, melyet messzire elkerülsz, de nem gondolsz rá tovább. – hatásszünetet tartok. Tudom, hogy adjak drámai felhangot mondataimnak. Hiszen ismer, tudja jól. Mintha minden egyes mondatomat megkomponálnám.
- De ehhez az kell, hogy tudjam, bízhatok benned. – fejezem be várva a hatást, hangom és beszédem már-már egy lamentot idéz, mely észrevétlenül hajlik át furiosoba. - Mondd a szemembe, hogy nincs szükséged rám. Üvöltsd a szemembe! Úgy, hogy azt én is elhiggyem.

Apánk megmondta mindig, hogy a hisztérikus kirohanásokkal semmit az égvilágon nem lehet elérni, azon kívül, hogy nevetséges, sőt mi több, kínos helyzetbe hozod magad mások előtt. Hisztizni nála nagyobb bűn volt, mint örökbefogadni egy szekercényi mugli árvát, a selejtet, akik már a saját fajtájuknak sem kell. Akaratlanul is az ilyen nyomorék számkivetettek jutnak eszembe, ha Neo szemébe nézek, és dacára annak, hogy mit mondok, és mennyire félek tőle, valójában nem tudom többnek látni egy rakás szerencsétlenségnél.  Már rég megbántam az éles szavakat, de már késő viszakozni. Kimondtam, és igen, talán komolyan gondoltam, hogy milyen jól megvoltam nélküle, sőt, sokkal nagyobb biztonságban vagyok, mint a közelében bármikor. Annyira gyötör a bűntudat, hogy szinte a tudtomon kívül hagyom, hogy közelítsen, nem sikítok, ahogy azzal korábban fenyegetőztem, hogy magamat biztonságban tudjam. Ahogy a fény a szemében megcsillan, mintha arra késztetne, hogy meghalggassam. De továbbra sem veszem le róla a tekintetem, még pislogni is elfelejtek, várva, hátha valami olyasmit hallok, amiért nem bánom meg, hogy végül megadtam neki az utolsó szó jogán, hogy védekezhessen, egér utat nyerjen. Mert ennél többet nem várhat tőlem, hogy cipzárat húzok a számra. Csakhogy szinte azonnal megbánom, hogy ilyen engedékeny voltam. Már megint olyasvalamiket hallok, amik elől szeretnék a tudatlanságba menekülni, homokba dugni a fejem, hogy ne kelljen végighallgatnom a bátyám holdfényszonátáját egy pszichopatáról – de végül is ki az igazán megszállot kettejük közül? Nem ismerem személyesen, de éppen elégszer látogatott meg álmomban, kígyónyelven beszélve, hogy elképzeljem, az a férfi soha senkiről és semmiről nem lenne képes ekkora vakbuzgó áhitattal, ilyen magasztosan beszélni. Felfordul a gyomrom, és undorom az arcomra is kiül.
- Hallod te egyáltalán magad? – szeretném az arcába vágni, hogy milyen beteges az egész, de éppen elég kegyetlen őszinte voltam ahhoz, hogy már magamtól csömöröljek meg.  – Nem hiszek benne, hogy létezne jó oldal – nem ringatom magam illúziókba, mint ő vagy mint a Nagyúr bármelyik szolgája, akihez volt eddig már szerencsém, és igen, emiatt valamiért kivételesnek érzem magam, de ez is olyan dolog, amit inkább megtartok magamnak. Soha, egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy bárkit is meggyőzhetnék, hogy másképp érezzen, másképp gondolkozzon, máshoz legyen hűséges. Cipelje csak mindenki a maga keresztjét, de Salazárra, ne húzzon magával másokat.
- Érdekes, apánk egész másképp mesélt erről. Miért kéne elhinnem, hogy ezt értünk teszed? Mégis kitől kell minket megvédened? Jelenleg te jelented ránk a legnagyobb veszélyt - Mert Neo pedig késélen táncol, ahogy mindig is tette, és jópárszór bele is tenyerelt a szarba, aztán meg elmerült benne a feje búbjáig, és amikor mindenki azt hitte, hogy elbukott, akkor visszakapaszkodott. És most is, kétségbeesetten nyúl a kezemért, én pedig elfordítom a fejemet, és most először végre huzamosabb ideig le merem hunyni a szemem. – Gratulálok páratlan képességedhez, és hogy készen állsz három centire zsugorodva, szőrös hassal és gusztustalan ízelt lábakon élni mások lábnyomában a porban csúszva – legszívesebben belerúgnék, hogy végre kicsit észrevegye magát, vagy léket vágnék a koponyáján, hogy a sűrű köd, ami a fejét elöntötte, elszublimáljon. De még mindig nem merek elhamarkodott mozdulatokat tenni. – Nem biztos, hogy mégegyszer akarod hallani. De ha ennyire ragaszkodsz hozzá, hát rendben. Köszönöm, nagyon jól megvagyok nélküled, Neo, ahogy az elmúlt két évben is boldogan megvoltam   -
szemébe nézek, úgy artikulálom a szavakat, akkora meggyőződéssel, hogy most végre legalább én elhiszem.
- De hogy még egyszer utoljára érezd, hogy valaha volt közünk egymáshoz,
tartom a számat. Viszont ha egy utolsó griffendéles házipocoknak akár a haja szála is meggörbül, az első utam aurorokhoz vezet majd és most már tudom a titkodat – olyan szenvedélyes hangon beszélek, és a szívem olyan gyorsan kalapál, hogy alig férek a bőrömben. Most már szűk nekem az a hely a falhoz préselődve. És habár jobb lenne most azonnal elpucolni, mégsem tudok elmenni csak úgy. – Mit akarsz egyáltalán itt? Miért nem mész tovább?  

Pandora & Neoptolemus Selwyn

emeleti, üres tanterem, félév kezdetekor

Még nem tűnt el a csillogás a szememből. Még az Azkaban sem volt képes elvenni tőlem azt a fényt, amitől minden megpróbáltatás ellenére is csupán tinédzser fiúnak tűnök egy olyan játszmában, melyben mintha semmi keresnivalóm nem lenne. Báránybőrbe bújt farkas vagyok, és az alma, melynek kérgéről vörösen tükrözöm vissza a napfényt. Belül mégis olyan rothadt, amit még az Azkaban is kivetett magából.
A húsmaszk azonban nem omlik le. Rezignált arccal figyelem, ahogyan az indulatok távoznak Pandora szájából, s minduntalan, mikor azok a vaskos, szív alakú ajkak szétválnak egymástól, szavai átszelik a levegőt kettőnk között, apró tüskéivel pedig keresik a rést a pajzson, mellyel maguk alá teríthetnek. Kiérzem, jóval indulatosabban is képes lenne beszélni, de ha mást nem, a házasságából azt megtanulta már, hol a határ. Apánk büszke lenne rá. Hisz épp ezt akarta. Egy csinos babát, ki nem érez, csak megtörli a száját a szalvétával vacsorájának végeztével, megköszöni azt, majd visszatér asszonyi teendőihez.
El nem tudok képzelni ennél megalázóbbat.
Egyszerre táplálkozom azon kevés, őszinte felindultságból, melynek lángjai csak arra várnak, olajat öntsenek rájuk, és örökkön tombolhassanak, s ér kellemetlenül is a sok szitok, melyet fejemhez vág. Balomat, melyen elköteleződésem billoga is ott virít, a szívemhez emelem, mert azért fáj, mondjanak hát bármit azok a magukat szakembernek valló egyének, kik megállapították, nem kár értem, vethetnek nyugodtan a dementorok elé, hogy utolsó csókkal leheljék el lelkem. Ilyenek vagyunk mi, Selwynek: kettősek, egyszerre érzünk két dolgot, egyszerre akarunk kétfelé cselekedni. Egyszerre tapasztanám tenyereim szájára, nyújtanám kezem a torkára, ölelném magamhoz és csókolnám homlokon. Talán látja is rajtam, hogy a meglepetéstől, hisz arra tényleg nem számítottam, képes lesz úgy hazudni, hogy elhiggyem, nem tudom, miként cselekedjek. Egy béna lépéssel megtorpanok, főként, mikor megkérdezi, mit is keresek itt, de nem tud rávenni arra, hogy kimondjam: Aurora. Azt nem viselné el, pedig már így is elég dolgot elvisel. Többet, mint amit egy ember elbír.
A szemeimben pedig a düh és a félelem kettős összeférhetetlensége vívja régi csatáját. Ám végül mindkettő elhal, kezeim nem nyújtom felé sem segélykérőn, sem azért, hogy végleg elhallgattassam. Hisz miben lennék jobb atyánknál, ha kezet emelnék rá?
Többet adok számára. A választás lehetőségét.
- Ne aggódj, a falak közt nem szándékozom senkinek sem ártani. Ám nem szóltam sem jóról, sem rosszról. Nem hiszek sem az egyikben, sem a másikban. Bár azt még magam is elismerem, hogy nem túl emberi, ahogyan olykor cselekszem. – elrejtem érzelmeim, vagy talán végleg meg is szűnnek. A magam esetében én sem vagyok mindig biztos benne. Nem kiváltság, ha nem vagy képes a saját fejedben élni.
- Apánk ostobább, mint azok, akik a Nagyúr útjában állnak. Nincsenek illúzióim – tudd, hogy ő bármikor feláldoznak téged, ha ezzel magát menthetné. De azt az egyet ő is tudja, hogy kinek az oldalára kell pártolnia, ha élni akar. Hisz ezt akarjuk mind, Pandora. Élni… – lopakodik egy mosoly az orrom alá. Nem gondolok bele, hogy ijesztőnek tűnhetek, hisz aligha lenne okom mosolyogni.
- Élni és szabadnak lenni! Szabadul szeretni, szabadul szeretkezni, szabadul alkotni és szabadul gondolkozni! Nem ítélkezem feletted, amiért úgy teszel, mint aki nem szeretne szabad lenni. Ám bár inkább leszek porban és mocsokban rejtőzködő pók, mint trófea atyánk kezében, mintaférj valami leányzó markában, de leginkább szolga abban a társadalomban, mely nem kér abból, amit alkotni képes vagyok. – elindulok felé, a tartásom kissé görnyedt, a kezemben azonban pálca nincs, talán nem kell tartania fenyegetéstől.
- Nekem igenis, szükségem van rád. – suttognám fülének kecses ívű kagylóiba búcsúzóul. mielőtt újra azzá válnék, akinek mindig is éreztem magam. A szörnyeteggé, akire ránézni se kellemes, aki mindenkiből a viszolygást váltja ki, akitől mindenki fél.
A szörnyeteggé, aki talán épp a te ágyad alatt húzza meg magát ma éjszaka.