Persze, Ackerley papa mindent megold. Mégis rohatul nyomorult érzés frissen kipottyanni a Roxfortból, aztán a legjobb barátod apjának nyakán lógni. Amennyire kényelmes, annyira megalázó és habár szeretem, ha minden reggel bársonyos tapintású, esőerdő illatú papírral törlöm ki a seggemet, azért már alig várom, hogy végre összeszedjek annyi zsét, hogy dobbanthatok innen. Bár hatalmas ez a ház, mégis mióta “többen lettünk”, érzem, hogy nincs maradásom, különben ziher, hogy megbolondulok.
Szinte félkómásan, lehunyt szemekkel ülök a fotelban, azt sem tudom, hogy hogy kerültem ide. Tíz perccel ezelőtt érkeztem haza, kínzó másnapossággal, és legzsívesebben csak feküdnék, de még ahhoz sem volt erőm, hogy az ágymat megkeressem, és tudom, hogy Gil milyen érzékeny arra, hogy mindenki a saját kis helyén aludjon. Szóval alig élek, terpeszkedek a fotelban, fejemhez meg egy jókora jéggel teli zacskót szorongatok, hogy valami lehűtsön ebbe a hőségben. Ami valószínűleg bálülről jön, mert azért még mindig csak most hajnalodott. Teljesen kikészültem az éjszaka, összeakadtam egy csapat mindenre kész beauxbatonos csávóval. Na, azok aztán tudnak bulizni. Merlin áldja Franciaországot, Merlin áldja a nyári szünetet!
Amikor kinyitom a szemem, először azt hiszem, hogy megint valami durva hallucinációm van, de szó sincs erről. Ahogy Ogdean besétál teljesen pucéran, egészen belefeledkezek a látványba, talán még a szám is tátva marad, bár erről nem vagyok meggyőződve teljesen. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna Ogdean meztelen felsőtestét, és ez nem lehet véletlen.
Elképzeltem már párszor, az igaz. Fehér, hibátlan bőrre számítottam, amin minden kis szorítás, érintés nyomot hagy. Legfeljebb pár anyajegyet tudtam volna elképzelni, ami megbontja kicsit azt a rohadt tökéletességet, és persze egy zavarbaejtő csípőcsontot képzeltem hozzá, amitől az ember eldobja az agyát. Legalább ez utóbbi bejött. De minden más hibádzik. Helyette olyan a bőre, mintha rátetoválta volna a galaxis egy szeletét.
Vannak még egészen friss zúzódások is, olyannyira frissek, hogy szinte én szisszenek fel helyette. Az zökkent ki csupán, hogy az a rohadt jég elkezd olvadni és érzem, ahogy a vízcseppek végigfutnak az arcomon és lecsöppennek a kulccsontomra. A torkom egészen kiszárad, nagyot nyelek mielőtt ráförmednék.
- Ogdean, te barom. Ha nem tűnt volna fel, mások is laknak még ebben a házban. Nem flangálhatsz csak úgy pucéran. MI van, ha meglát valamelyik Ackerley lány? - remélni tudom csak, hogy hangomból nem hallatszik ki a féltknyeség, az önző vágy, hogy senki más ne lássa ezt, amit én.
Ingerülten elkapok egy pólót a kezemügyéből és hozzávágom teljes erőmből. Közben meg érzem, hogy a nadrágom egészen megfeszül, és mielőtt még kínossá válna a helyzet, felpattanok és tüntetőleg elindulok az ajtó felé, de nem jutok ki a folyósóra. A ajtóban megállok, habozva fordulok vissza.
- Tudod... bármikor tudok szerezni valami speckó szart, amivel egy életre eltüntetheted azokat – szólalok meg meglepően csendesen. Újfent nem tudom levenni a szememet róla, egészen belefeledkezek a galaxisba. - Vagy megtartanád inkább emlékbe? - kezem önkéntelenül is ökölbe szorul, a víz szinte folyik ki az ujjaim között.
És én még képes voltam azt hinni, hogy ez a seggdugasz kiskamaszos dacból lépett le otthonról, mert mert nem volt mit kezdjen jódolgában, és nem akarta, hogy Gil-el túl sok időt tölsünk kettesben. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Lehunyom a szememet. Mély levegőt veszek. Próbálok lehiggadni, de kurvára nem megy. Kedvem lenne szétzúzni valamit, mondjuk annak a rohadéknak az arcát, akit ez a félkegyelmű még képes az apjának hívni.

Hogy miért zavar ennyire, hogy még csak el sem szégyelli magát vagy meg sem próbálja takargatni? Nos ennek számos oka van, amit talán már említettem, sőt még hangosan is kimondtam. De ugyanakkor valahol nem is bánom annyira, hogy nem kezdi rögtön takargatni magát, mert hát ingyen show nekem. Ráadásul olyan dolgokra is fény derült, amelyekre egyébként nem derült volna. Csak hát abban nem vagyok biztos, hogy ez a megfelelő időzítés. Mondjuk ez a jelenet megtörtéhetett volna egy évvel ezelőtt, vagy még korábban, ha ismertök volna egyáltalán egymást és akkor Ogdean sem szenvedett volna kibaszottul annyit. Mert hát el nem tudom képzelni azt, hogy mindezt élvezte volna.
A csajokról kurvára nem tudok semmit és szerintem ezt ő is nagyon jól tudja. De ha mégsem, hát most megerősítem ebben.
- Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy milyenek a mai lányok. Vagy hogy milyenek voltak ezelőtt tíz évvel. Ebben neked biztos nagyobb tapasztalatod van – nyomatékot helyezek utolsó szavaimra – De ez esetben akkor rossz szobába jöttél, az övék egyel arrébb van – emlékeztetem, hiszen azért kettőnk közül még mindg én számítok veteránnak ebben a házban és azt akarom valamiért, hogy ezt ne felejtse el. Persze ahogy kimondom, máris megbánom. Eszem ágban sincs itt ötleteket adni Ogdeannek, hogy hogyna vegye le a lábukról az Ackerley lányokat. - Bár ennek nem biztos, hogy a kis barátnőcskéd különösebben örülne – pedzem meg gonosz vigyorral a témát, amitől egyébként nekem is hidegrázásom van.De tudom, hogy Ogdeant jobban cukkolom vele és akkor máris megérte.
Hirtelen egy olyan helyzetben találom magam, amibe nem akartam belekeveredni. Emociánálisan függni bárkitől is beteges dolog. Mármint Ackerley a maga módján mindig kivétel volt ezalól és vannak erre nagyszerű magyarázataim. De pusztán a tény, hogy mások iránt is elkezdjek érdeklődni, aggódni és a sok hülye faszság, ami gyengévé tesz. Nos, ezeket azóta próbálom elkerülni, amióta lelépett a muterom.
Látom, ahogy eltorzul az arca, és hallom a fájdalmas nyögést, és olyan tehetetlen leszek, mint régen, amikor túl sok ézelmet öltem bele a kapcsolataimba. Kibaszott szar dolog ez az empátia, de nem tudok tenni ellene, érzem a fájdalmát. Átérzem a bőröm alatt, mntha nekem is zúzódásokkal lenne tele a testem. Elnyíló ajkakkal figyelem, ahogy lerogyik a fotelre, és ahogy mozog a szája. Mint valami holdkóros, csak kisvártatva jövök rá, hogy végig velem bszélt.
- Hogy mivan? Ja, hogy a jeget – emlékeztetem magamat, és közelebb lépek, majd habozva közelítem meg az egyik szeletét a galaxisnak, azt, ami a legrissebbenk tűnik. Leguggolok és a jeges zacskót ügyetlenül érintem a bőréhez, aztán amikor nem kapok egy nagy pofont, akkor szorosabban nyomom neki. Nem akarok fájdalmat okozni, de nem hiszem, hogy ezen a szinten ez lehetséges. - Persze, elmúlnak mi? Hát egy kis jégtől biztos nem fognak. És attól sem oldódik meg, ha lelépsz. Bár nem mondom, részben csillapítja a dolgokat. - ézem , hogy mg mindig remeg a kezem, az indulattól, próbálok összpontosítani. KI nem állhatom Ogdeant, de ezt még ő sem érdemli.
Kitartóan nézem, ahogy az olvadt vízcseppek lefele gördülnek. Biztosan iszonyatosan forró lehet a bőre. De erről nem fogok soha megbizonyosodni. Nem, egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy megcsókoltam, és mit csinált utána? Szerzett egy barátnőt. Mi ez ha nem egyértelmű "menj a francba, Fletcher"?

Érezhető a feszültség a hangjában, és nem, ezt nem lehet annak a számlájára írni, hogy biztos kibaszottul fájnak azok a zúzódások. Egyszerűen csak elkomorodik, bezárkózik, mint olyan sokszor azelőtt, tulajdonképpen amióta csak ismerem, titkolózik, és talán én sem tettem érte sokat, hogy bátorítsam, mert volt az az emésztő féltékenység, és azt hittem, most hogy Gil talált maga mellé egy vértisztaságban és egyéb viselt dolgokban is hozzá méltó havert, rám már nincs is szüksége. Mindig ott volt a nyomorult érzés, hogy vajon Gil vele többet oszt-e meg, mint velem, és hogy vajon Ogdean jobban megnyílk-e Gil előtt. És pesze az utóbbiban van igazság, de éppen csak egy árnyalatnyi, valami kis bolhapöcsnyi. Tudom, érzem, de ez valami olyan reveláció, amit emésztenem kell, ha lehet öt napig, megállás nélkül, 0-24-ben áldozva masszív keménydrogok oltárán. De most nincs semmi, csak a rohadt másnap, a hőség, az olvadó jég a kezemben, és Ogdean szenvelgő tekintete, Ogdean kibaszott csipőcsontja, Ogdean mindenestül. Igen, kifejezetten az a kombináció, amitől szeretném inkább fejbelőni magam. Függetlenül attól, hogy tényleg átakar-e ososnni az Ackerley lányok hálószobájába vagy csak bassza az agyamat teljesen szándékosan. Mert a vak is látja, de ahelyett hogy bármit is mondanék, éppen csak a szám rándul meg egy fájdalmas fintor erejéig. Aztán a ráncok összeszaladnak a homlokomon, húsz év múlva pont ilyen kurvára ráncos, köpcös, kopasz faszi leszek, ha addig meg nem halok, amire szintén elég jók az esélyek, de esküszöm, addig nem fogok, amíg az a köcsög meg nem kapja tőlem a magáét. De ha már a démonoknál tartunk.
- Várj csak, nem értek a kibaszott virágnyelveden, Ogdean. Mit jelent, hogy elengeded a kezét? - nézek rá ugyanúgy, szemöldökráncolva, aztán szememben megcsillan valami fény, amit a szentimentálisok reménynek hívnának, én meg csak az ablakból visszaverődő napsugaraknak. - Dobod? - kurva sok erőfeszítésembe kerül, hogy visszafogjam a hangomba vegyült, újkeletű izgalmat, és a türelmetlen várakozást, amivel ránézek, hogy mondja már bazdmeg, mert az életem függ tőle. Sosem titkoltam, hogy mennyire ki nem állhatom a csajt, tényleg nem vagyok az alakosdkodás híve, és egyébként is, elfogadtam Ogdeant úgy ahogy, de Aleenának már tényleg nem mardt hely. Csakhogy, ez nagyon faszán hangzik, és még hihető is lenne, de számomra olyan átlátszó, hogy azon csodálkozom csak, hogy Ogdean hogy a faszba nem veszi észre? Vagy Aleena. De nem, ő mégis ki a francot érdekel? Maradjunk csak Ogdeannál. Mintha olyan rohadt könnyű lenne egyáltalán elvonatkoztatni tőle. Főleg, hogy éppen előttem csúszik a földre az ajtófélfának dőlve, és a jegeszacskó érintése nyomán a bőre egészen nedves, ő meg felszisszen, és nem tudom eldönteni, hogy ez olyan kibaszottul jóleső-e, vagy inkább a rohadj meg Fletcher féle felszisszenés, de hamar rájövök, hogy az utóbbi.
Belemerevedek a mozdulatba, ahogy mellette guggolok, érzem, hogy a szám egészen kiszárad, és hiába próbálok nyelni, az egész kibaszott ádámcsutkám csak kaparja a torkomat. A szaváva akarok vágni. Egy gyors replika biztos helyretenné a dolgokat, és akkor nem tátanám a számat, mint egy idióta.
- De hát megcsókoltalak, bassza meg. Mi az, ha nem valami beteges és kicsavart módja annak, hogy tudassuk a másikkal... - én sem tudom, hogy mivel fejeztem volna be a mondatot, de mielőtt folytathatnám, újra megszólal, és rá kell jönnöm, hogy itt valami sokkal súlyosabb lappang a felszín alatt, mint hogy  ki kit dugna meg legszívesebben ebben a pillanatban.
Dung Fletchert képtelenség zavarba hozni. Erről vagyok híres, rohadtul. Hogy mindig kivágom magam, hogy semmi sem hat meg, és most mégis úgy nézek rá, mint akit arcul ütöttek, még a forróságot is érzem, mintha valóban egy láthatatlan kéz nyoma égetné a bőrömet.
Rohadtul igaza van. Brian kibaszott Ogdeannek rohadtul igaza van, és én nem találom a szavakat, amikkel védekezhetnék, amivel arrébb söpörhetném az egészet egy rohadt sarokba. Még ha legalább le tudnám sütni a szememet, de még az sem megy, kikerekedett szemekkel bámulom, mintha elfelejtettem volna pislogni.
- Igazad van – bólintok végül, mintha ezer év telt volna el azóta, hogy így kuporgunk a földön nedvesen, félig izzadságtól, félig az olvadó jég által hagyott víztócsától. Aztán felállok, kezemben még mindig a csöpögő zacskóval, és olyan űzött tekintettel nézek a szemébe, mintha most rögtön meg akarnék semmisülni. - Igazad van, egy szar alak vagyok. Sohasem vettem a fáradságot, hogy beengedjelek, hogy éreztessem veled, hogy nem vagy egy kibaszott kolonc mellettem egy Gil mellett, mert rohadtul féltékeny voltam, mint egy taknyos kis, önző kölyök – olyan lemondóan ejtem ki a szavakat, aztán egyeteln további nélkül lépek át a lábán, és ugyanebben a ráérős ritmusban indulok meg mezítláb Ackerleyék konyhája felé. Igaza van Ogdeannek, de biztos vagyok benne, hogy hiába mondtam a szemébe, képtelen lesz kiélvezni a morális fölényét.
Ahogy leérek a konyhába a mosogatóba dobom a szarrá olvadt jegeszacskózt, és a jégszekrényt kinyitva elveszek egy újat, olyan hideg, hogy szinte a csontomig nyilal a fájdalom, ahogy a markomba fogom, aztán a halántékomhoz emelem, mint az előzőt, de most már nem a kínzó másnap és a kiceszett fejfájás miatt, hanem mert a fejemben cikázó őrült gondolatokat akarom lefagysztani.
Nem tudom meddig állok itt szobrozva, mint egy totál idióta, mintha az idő is befagyott volna. Csak annyit érzek, hogy a csempe teljesen lehűtötte a talpam, a jég meg az agyamat, és minden katyvasz végén csak egy kibaszott gondolat maradt, és azzal mint akit seggberúgtak, rohanok vissza Odeanhez, aki valami kibaszottul szarul fest, és még mindig ott kuporog a földön.
- Ki mondta, hogy ezeket a szarokat nem lehet újrafagyasztani?  
Újra leguggolok mellé, és a zacskót az oldalához érintem, ezúttal sokkal finomabban, mintha hímestojással bánnék. - Pedig lehet, hogy néha kibaszottul haszontalanok, és legszívesebben kidobnád őket. De néha képesek őszintén megbánni, hogy mekkora faszfejek - egész biztos, hogy ezzel nem oldok meg semmit, de várakozva nézek mégis Ogdean szemébe, hátha legalább megüt, mert elmenni innen biztos nem fogok.