Ha nem kellene nagyon minden egyes rohadt szarság, amit Fletchertől rendelt, már rég itt hagyta volna ezt a helyet. Kurvára nincs arra ideje, hogy hanyag, pontatlan, tehát nem megbízható dílereket várjon kétes helyeken, tíz perccel többet meg még az anyjára se várna. De most mégis itt van, mert rászorul. Persze, ha nem múlna szinte az élete azon, hogy Fletcher megszerezze a szarait, akkor eleve szóba se állt volna Fletcherrel.
De tulajdonképpen kezd szarban lenni. Az a nyamvadt átoknyom, ami egy hónapja még csak egy bosszantó baklövés volt, és messze eltörpült Selwyn, Bradley meg a kviddicskupa mellett, mostanra egyre inkább vitális problémává nőtte ki magát. A terjedését megállította, pipa. Valahogy elérte, hogy a meccsen használható legyen a karja (és még csak nem is tudja erre fogni a csapnivaló teljesítményét), pipa. Lónyugtató erejű bájitalokkal még mindig el tud jutni oda, hogy ne üvöltve görnyedjen össze valahol a fájdalomtól, pipa. Láz, fertőzés, járulékos problémák kezelése, pipa. Az összes kibaszott varázslat (beleértve mindenféle rontások, átkok és ártások) kipróbálása, hátha segítenek, pipa. Az eredetileg szemet gyönyörködtető átoknyom ocsmány, gyomorforgató, eleven fekéllyé nevelgetése, pipa.
Csak lett volna annyi esze, hogy inkább valami végtagon kísérletezik, mert azt legalább levághatná (bár nyilván arra még így is van esély, hogy szükség lesz amputációra előbb vagy utóbb, de önmagában nem jelent megoldást), így viszont csak hetek kérdése, hogy élve szétrohadjon. Fletcher már csak egy utolsó kétségbeesett próbálkozás volt, hogy egy emberkísérletekre specializálódott, dél-amerikai ispotály eutanázia gyorskészletének is alkalmas megrendeléssel helyrehozza a dolgokat (jó, rendben, optimista volt, a fájdalommoduláló rendszert kikapcsoló drogokat már tényleg csak hobbiból csapta mellé, kíváncsi volt, tényleg be lehet-e szerezni ilyen mérgeket), mielőtt sorra kerülnek a Zsebpiszok köz kuruzslói, aztán beájul a roxfortos javasasszonyhoz vagy egyenesen a Szent Mungóba, hogy miközben kikezelik, készíthessenek végre egy pontos leltárt arról, mégis hányféle tiltott mágia bizonyítható nyomait viseli a testén… És amíg még meg tud állni a lábán, talán nem kell magyarázni, hogy az élve rothadás mennyivel vonzóbb alternatívának tűnik, ha a gyógyítók jelentési kötelezettsége áll a másik oldalon.
Igazából időszerű lenne kurvára befosnia, hogy hogyan mászik ki ebből az egészből, de az az iszonyú apátia, ami már hetek vagy hónapok óta tart, és azt se tudná megmondani, hogyan kezdődött, nem enged meg ilyen kilengéseket. Kényelmes üresség. Ijesztő üresség. Csak semmi pánik. Néha valami vékony rétegben felkent letörtség, valami halovány harag. Például az belefér, hogy a fogát csikorgatva, türelmét vesztetten várjon még húsz perc után is Fletcherre. Legfeljebb kitekeri azt a tetovált nyakát, ha átbaszta.
Lenne humor abban, ahogy Fletcher végül felbukkan. De neki már nincs hozzá humora. A viszolygást is ugyanígy le tudja szarni a tekintetében. Fogalma sincs, Fletcher milyen következtetést vont le a csinos kis listájából, de nem is érdekes, tartsa meg magának nyugodtan az elméleteit. Majdnem megrázza a fejét a pofátlan kérdésre, elvégre nem dohányzik, aztán rájön, hogy mégis van nála cigi, bontott, de érintetlen doboz. Soha nem fogja megérteni, mit kedvelnek ezen a szarságon mások a dekadens hangulatát leszámítva.
- Attól függ, megszerezted-e, amit kértem – mordul ingerülten, aztán megkínálja, pedig egy nyaklevest érdemelne leginkább plusz juttatásként, és ugyanazzal a lendülettel meg is ragadja a karját, hogy arréb hurcolja a rivaldafényből, és végre lebonyolíthassák ezt az üzletet. A relatív mérsékelt hangvétel ellenére olyan erővel mar bele abba az alulöltözött, festett húsába, hogy biztosan véraláfutásokat hagyna maga után, ha sokáig folytatná. Ő tényleg nem akart lemenni állatba, de Fletcher bicskanyitogató antréja nem nagyon hagyott más lehetőséget. Pedig ha meg is szerezte a komponenseket, lehet, hogy ennél több segítségre is szüksége lehet. És Fletcher meg a hozzá hasonló prolik esetében ez legalább tiszta, amiért fizet, azt megkapja, és kész. Sőt… ahogy így elnézi, úgy tűnik, ez sokkal inkább igaz, mint a Roxfortban volt…
- Te szórakozol velem, baszd meg? – sziszeg aztán, mikor már legalább nem a teljes utca figyeli őket, hanem csak mondjuk egy része. – Fél órája várok rá, hogy idevonszold magad – futtatja újra végig a pillantását a pongyola és a roller együttesén, a gondolatai elég nyilvánvalóan kiülnek az arcára, Fletcher vagy átnyargalt a szexiparba, vagy nagyon durva hallucinogén drogokat tol mostanában. Egyik sem jó hír. Bassza meg, ha tudta volna, hogy már itt tart… megint egy fölösleges kitérő. A Roxfortban verhetetlen híre volt, mindenki arról locsogott, hogy mindent meg tud szerezni, hogy megbízható, de persze a Roxfortban eszébe sem jutott volna Fletcherrel üzletelni. – Bassza meg – mordul inkább csak magának, és néhány másodpercre lehunyja a szemét, hogy lehiggadjon, és ne fojtsa meg tényleg ezt a lezüllött idiótát hirtelen csalódottságában és kétségbeesésében. – Mindegy, felejtsd el – veti oda, és sarkon fordul, hogy itt hagyja.
Az a nyamvadt kis előleg, amit leadott, arra se méltó, hogy vitatkozzon rajta, hogy visszajár. Franc se gondolta, hogy inkább Fletcher seggére kellett volna költenie a kisebb vagyon mértékű zsebpénzét, akkor is kevésbé dobta volna ki az ablakon.

Gépiesen követi a mozdulatot, ahogy Fletcher összehúzza magán azt a pongyolát. Érdemes látvány. Lehetne. Bármikor máskor, csak nem most, és nem így. Az átfagyott karját sem azért fogdossa, mert annyira hatott rá az új stílusa. A sértésre nem is válaszol, csak az állkapcsa feszül meg, hogy tényleg még neki áll feljebb, és ennyire neki áll feljebb.
Az viszont, ahogy Fletcher kicsúszik a kezéből, egy angolnát is megszégyeníthetne, és ez lenne az a pont, amikor elgondolkodhatna azon, hogy mégis milyen helyzetekben edzette csúcsra ezt a képességét. De momentán úgy rá van szűkülve a saját problémáira, mint egy drogos szerencsétlen, és minden másra tökéletesen vak és süket.
- Nekem áll feljebb. Nyilvánvalóan megtévesztett a múltbeli híred – közli szárazon, hogy ne átkozza Fletchert itt helyben apró darabokra, de azért megáll a csattanásra, és megfordul. A hűvösség ellenére képtelen leplezni a pillantásában azt a narkós kiéhezettséget, mikor a hajdan szépreményű díler megveregeti a táskáját. – Jaj, te szegény, hát ég a pofád miattam? Nem vettem észre. De nagyon impozáns ez a kifinomult erkölcsi érzék, akciósan vetted? – mordul, de továbbra is a táskát figyeli, mintha azt várná, hogy átlátszóvá válik a szövete, és meg tud győződni arról, hogy Fletcher nem fogja átbaszni. Belebámul a szemébe, még mindig mérlegel, de a szükség kiszolgáltatottsága undok pszichológiájával rákényszeríti, hogy bízni akarjon benne. A fenyegetésen még halványan el is mosolyodik, mintha azt hallotta volna, hogy még életében boldoggá, majd szentté fogják avatni, vagy legalábbis garantáltan ő lesz jövőre az iskolaelső. – Szóval… megszerezted? Mindent? – Önkéntelenül megnyalja a száját.
A hirtelen megkönnyebbüléstől (bár ebben még mindig van egy nagy adag bizalmatlanság) csak még nyomorultabbnak érzi magát, de ez sem számít, elvégre Fletcher mégiscsak a söpredékkel üzletel, és teljesen mindegy, hogy róla például mit gondol. Nem mozognak azonos körökben. Épp ettől volt olyan tökéletes a célra.
Nagyjából még felfogja, amit utána pofázik össze Fletcher az Azkabanról (idióta) meg a saját érdemeiről, de csak nagyjából, aztán elpillant, végigméri azt a csehót, és ugyanolyan idegesítően megdicsőülten somolyogva megrázza a fejét.
- Lehet, hogy neked ez a sztenderd kocsmába járós toaletted, de én inkább nem feszegetném, mennyire kedvelik a helyiek a pongyolás munkásfiúkat. – Fletchert vizslatja, a türelmetlensége nem nagyon tetszik, de lehet, hogy egyszerűen csak azért ilyen idegbeteg, mert ő sem szeret ennyi illegális holmival mászkálni fényes nappal London utcáin. – Gondolom, nem sietsz sehova. Vagy ezt már a következő kuncsaftod kedvéért vetted fel? – Még így is nehéz kérni bármit, hogy pontosan tudja, hogy fizetni fog érte, és akármennyit kér Fletcher, úgyis megfejeli valamennyi plusszal, ahogy a megrendeléséért megbeszélt összeget is, mert az osztálykülönbség megkívánja a hanyagul arrogáns gálánsságot. – Kellene még valami. Semmi olyan, ami túlságosan megbaszná az újszülött erkölcseidet – teszi hozzá kissé ingerülten, de aztán legyint. Tényleg nem valami jó a kérésekben. – Csak az idődre van szükségem. Pár óra, de lehet, hogy sokkal kevesebb. Kifizetem. Mennyit akarsz?
Odalöki neki a cigisdobozt, hátha ez segít a meggyőzésben. Mindketten tudják, hogy szüksége van ezekre a szarokra, úgyhogy nem köntörfalazik, hagyja, hogy Fletcher tisztában legyen vele, lehet bármennyire pofátlan, ha már ennyire sokra értékeli magát. Neki meg úgyis van miből pocsékolnia a galleonokat.
A fejével az utca vége felé int.
- Itt lakom néhány sarokra. – Westminster villanegyedében mondjuk hasonlóan nem fog jól mutatni Fletcher, mint az általa választott csehóban. Kritikusan néz végig rajta, aztán jobb híján elkezdi kigombolni a saját hosszú, elegáns szövetkabátját, amelyet amúgy is csak azért vett fel, hogy ne lógjon ki a vacogó muglik közül, de az alatta viselt hosszúnadrág-pulóver még mindig vállalhatóbb, mint ez a pongyola. – Mégis hol szerezted ezt a szart, a mugli kurvák szaküzletében? – fintorodik el, és odalöki a kabátot. – Vedd fel, és menjünk.

Ez az újdonsült, szobormerev pofa annyira idegenül hat Fletcher korábban megszokott (jó, korábban látott) komikusarcán, hogy ez már-már elgondolkodtatja, hogy lehet, hogy Fletcher esetleg nem csak egy bicskanyitogató vigyorból és egy agyontetovált macskatestből (hm, déja vu, mintha már ismerne egy hasonlóan szerveződő életformát, eléggé közelről) összetákolt eleven provokáció, egy karakterszerep mindenki más történetében, hanem esetleg van valami személyisége is, de most tényleg nincs kapacitása erre az eszmefuttatásra. Bármikor máskor élvezettel vájkál mások röhejes lelkivilágában – hogy bele ne kelljen gondolnia, mégis mennyire kibaszottul szánalmas módja ez a kompenzálásnak –, de most nem.
Magába tömte gyakorlatilag az összes fájdalomcsillapító főzetet, ami csak a keze ügyébe került, hogy emberformát tudjon ölteni, és mellé lórúgásnyi stimulánst, hogy valahogy visszahozza magát a fájdalommentes bódulat iszapos mocsarából, és most pár óráig vagy valameddig ugyan nem létezik az a gyomorforgató valami a lapockáján a válla felé kúszva, és a bal karját is egészen normálisan mozgatja, maximum a nagyobb karmozdulatok mennek kissé sután – de ezeket el lehet kerülni –, mert az az elcseszett átok már a vállövi izmaiból is kiharapott néhány izomnyalábot, nem érte be a sokkal kevésbé létfontosságú felületes hátizmaival, szóval igen, fizikailag ugyan embernek érzi magát, de egyáltalán nem önmagának, és most, hogy megvannak végre a megrendelt szarok, minden perc számít, hogy végezzen, mire elmúlik a bájitalok hatása. Arra meg gondolni sem akar, hogy ez már tényleg az utolsó szalmaszál, mielőtt szó szerint húsbavágóan kiélesedne a döntéshelyzet a tudatos élve rothadás és a hivatásos medimágusok karmaiba kerülés között. Nem. Ez most össze fog jönni. Pont.
Fletcher meg húzza a kurva időt. Bevág egy gúnyos, de így is mikroméretű mosolyt a bevitt találat láttán. Hátha ennyi elég volt, hogy végre felismerje, hol a helye, és lezárhassák ezt a kibaszott előjátékot. Hátha. Hát nem.
Elég meglátnia azt a vigyort, hogy újra elgondolkodjon a lehetőségen, hogy pofán kéne vágni. Nem, ez a bájitalos lónyugatózás nagyon nem tesz jót a személyisége alakulásának. Meg a kettejük friss üzleti kapcsolatának sem.
- Pontosan. NEM akarok osztozni rajtad, úgyhogy próbálj meg idekoncentrálni. – Alapból is kurvára taszítja ez az egész attitűd, de ezzel a mesterségesen lecsökkentett ingerküszöbbel végképp elviselhetetlen a kajánkodása. Annyira hideg, száraz, irritált hangon válaszol, hogy az már neki fáj, mennyire picsahang. – Nem akarlak kiábrándítani, de ha meg akarnálak dugni, Dung – viszonozza a lejuniorozást, és abszolút aszexuális fagyossággal bámul vissza Fletcher túljátszottan magakellető szemeibe –, akkor arra tettem volna ajánlatot. Emlékezz vissza: szerepelt a segged a bevásárlólistámon? Nem? Nos, okkal.
Pedig egyre vonzóbbnak tűnik a lehetőség, hogy bármilyen eszközzel, de letörölje azt a gusztustalanul rosszízű emlékeket ébresztő vigyort az arcáról.
Unottan követi a pillantásával a mozdulatot, ahogy Fletcher pontegyszerűségével lenyúlja az egész doboz cigit. Tegye csak. Neki úgysem kell. De ha ennyire kurvára rosszul áll, hogy még egy doboz cigire is rászorul, akkor igazán lehetne alázatosabb is, a kurva életbe már.
Aztán amikor találkozik a pillantásuk, és regisztrálja azt az átlátszó szemvillanást, akkor hirtelen összeáll a kép, és nem valami vértelten, de azért elmosolyodik minden maradék arroganciájával. Hát így állnak. Úgy tűnik, Fletcher és közte sokkal több hasonlóság van, mint amennyit szalonképes lenne bevallani, de hát az egyik kontrollfüggő csak felismeri a másikat. Csak a gyógyszereik különböznek. Fletcheré nyilvánvaló és primitív ugyan, de legfeljebb csak megvetésre méltó. Az övé egy része társadalmilag támogatott módon megélhető, a másik része jól rejtegethető, de sokkal visszataszítóbb.
Ebben azért van valami ironikus.
- Jobbat mondok. Befogod, és jössz, és akkor megtudod.
Fletcher konkrétan úgy adja elő magát, mint valami szende kiscsaj, akit most akarnak szobára vinni.
Ő meg rohadtul nem akart soha szende kiscsajokat szobára vinni, szóval ettől a mutatványtól nem nagyon érez több kedvet az átokfertőzött vére, hogy a farkába áramoljon.
Megfeszül az állkapcsa a rosszul kontrollált indulattól.
- A pálcád kell – mondja végül. – Meg te, hogy használd. Két kurva egyszerű bájitalra van szükségem, amihez kell némi kurva egyszerű mágia. Most már megnyugodtál?
Elfintorodik, és erőszakos indulattal csapja neki a kabátját Fletcher mellkasának még egyszer.
- ÉN vagyok a megrendelő, Fletcher. Nem a rohadt porbancsúszó drogosaid egyike vagyok. – De. – Neked kéne kielégítened az én igényeimet. Vedd. Fel. Azt a kibaszott. Kabátot.
Bármennyire is kiszolgáltatott helyzetben van, képtelen levetkőzni a könnyen jövő, zsigereibe égett parancsosztogatási kényszert. Mégis mi a faszt akar tőle, hogy könyörögjön a segítségéért? Hát nem fog. Inkább az élve rothadás, de akkor se fog könyörögni, pláne nem egy ilyen Fletcher-féle ágyi poloskának. Talán meg tudja csinálni egyedül is. Talán az alatt a pár nap alatt, amennyit még várnia kell, hogy megcsinálhassa, talán ilyen kis idő alatt nem lesz sokkal rosszabb (de, rohadtul az utolsó utáni perc van).
Egy darabig hidegen méregeti, aztán megvonja a vállát, és ha nem kell az a nyomorult kabát, akkor rohadjon meg a hidegtől elkékülő tagjaival együtt, kíván neki egy tályogos tüdőgyulladást szeretettel.
- Oké. Ha nem kell a pénz, hát nem kell – préseli ki magából a szavakat erővel, hogy ne kezdjen el sziszegni az ingerültségtől. – Akkor menjünk át abba a kibaszott kocsmába, és kifizetem a cuccaim. Már ha tényleg megszerezted őket.
Blöfföl, de most még szerinte is kurva rosszul csinálja.

Lehet, hogy máskülönben megfontolná, hogy éljen Fletcher ajánlatával, ha már ekkora a pofája, ha másért nem, csak azért, hogy megtanulja ez a kis geci, hogy hol a helye, de most, jelen élverothadós állapotában őszintén szólva még beamortentiázva is kétséges, hogy tudna produkálni egy erekciót, Fletcher pongyolája meg határozottan nem az a segítő körülmény. (Persze, van az az ember...) Szóval most pléhpofával (jó, pillanatokon belül szétpattanó, ingerült pléhpofával, az még pléhpofának számít?) hallgatja az exroxfortos exdicső (ex?)díler faszságait, és tűri az arcába fújt füstöt. Egyáltalán mi a fasznak kell így kéretnie magát, mint valami ódivatú hajadon picsának? Mi a faszt gondol, hogy azért hívja magával, hogy feldarabolja és odaadja a pókjainak, vagy mi van? Vagy majd talán leteperi, amikor halállazán kicsengetné a sokat emlegetett segge árát hatszorosan is? Mármint hatszorosan azt, amit kérne érte. Nem azt, amit ér.
Persze, ha nem lenne ennyire szüksége erre a kibaszott Fletcherre, nem tűrné el ezt az egészet. Se azt, hogy Fletcher úgy nézzen rá, mintha egy lenne a porban csúszó drogos férgei közül, se azt, hogy ő úgy érezze magát. Most viszont lenyeli a szövegét, még azt a felé dobott kurva csikket is elnézi neki egy szolid - Hülye vagy, baszd meg?! - kíséretében. És próbál nem nagyon látványosan megkönnyebbülni, mikor Fletcher végre méltóztatik szentséges testére ölteni a kabátját.
- Mi van? - hördül fel, mikor ez a pongyolás (bár most már inkább meztelen lábszárakkal grasszáló) elmebeteg a kezébe adja a rollerét. Nagyon kikívánkozik belőle, hogy tegyen még valami megjegyzést Fletcher letűnt dicsőségére, de aztán nem akar kockáztatni, így beéri egy vértelen válasszal. - Igen, tudhatnám jól, hogy a mugli játékjárművekkel, női pongyolában mászkáló dílerek a legmegbízhatóbbak - morogja az összeszorított fogai között, és tényleg hajlandó hozni azt a kurva szart, szóval tényleg elérte a mélypontot. Ennél már nincs lejjebb. Maximum ha tényleg megdugná Fletchert. De azért ott még talán nem tart. Még.
- Na, szedd a lábad - veti még oda, és elindul hazafelé a lehető leglehetetlenebb társaságban, ami csak elképzelhető.


Az előkelően ódon, de gyönyörűen karbantartott Crouch-ház nem feltérképezhetetlen, még csak nem is láthatatlan, egyszerű mugliriasztó bűbájok őrzik a háziak nyugalmát. Bár most épp senki nincs otthon, csak a fiatal házimanó terem ott az előszobában egy pukkanással, hogy rajongva-lelkendezve üdvözölje kisgazdámat és kisgazdám vendégét, aki egyből baráttá minősül, a legnagyobb hódolattal van üdvözölve, és a manó még kabátot is lesegíti róla egyből, hogy felakaszthassa, aztán a papucsait is megpróbálja leszedni szentséges barát-lábairól, és kistányér szemeiben semmi megrökönyödés nem tükröződik a pongyola láttán. Kisgazdám „barátai” elég ritkás vendégek errefelé, megérdemlik a prémium fogadtatást.
Még Regulust sem hozta haza soha, nemhogy mást, és ez nagyon jól van így.
Fletcher jelenléte viszont nem jelent semmit. A dílerek nyilvánvalóan a tejesember, bejárónő, kéményseprő sejtvonalba tartoznak.
- Winky, a szobámban leszünk, hozz valamit inni Fletchernek, aztán nincs rád szükségem. Meg egy hamutálat – fűzi hozzá egy kritikus fintorral, és a barátpiedesztálra helyezett Fletcherre pillant. – Mit kérsz? Vajsört? Lángnyelv whiskeyt? Esetleg enni valamit? Mire van szükséged, hogy elviseld a megalázó társaságomat? Ne fogd vissza magad.
Közben leakasztja a sálat a nyakából, és odalöki a manónak, majd elindul befelé a ragyogóan tiszta és rendes, karácsonyra ünnepivé varázsolt, lakberendezési katalógus hangulatú házban. Az egyik folyosón a falakat Crouch Sr. hivatali kitüntetései és hőstetteinek újságkivágásai borítják, természetesen üveg mögött, szép keretben, de azért elfér az elmaradhatatlan aranyvérű családfa is több évszázadra visszamenően vezetve, meg vannak fényesre suvickolt, gondosan ápolt családi ereklyék is, persze.
Ha esetleg ellopnál valamit, kérlek, értesíts róla, hogy időben visszavásárolhassam - ott fityeg a nyelve hegyén az epés mondat, de valahogy sikerül visszanyelnie. Tessék. Újdonsült drogos féregként Fletcher törzsügyfeleitől tanul alázatot, basszameg.
A szobájában, ami inkább egy többhelyiséges lakosztály, mindenesetre véget ér a karácsonyi katalógushangulat, ez már egy elkényeztetett aranyvérű diák szerzetesi luxuscellája. A hófehér falakon egy poszter sincs a kviddicsválogatottról, az ágytakarón valaki nyilvánvalóan vasalóval ment végig, a tömörfa bútorok és még a szőnyeg is vonalzóval van hozzáigazítva a padlódeszkákhoz, a tanulószobája könyvespolcain meg olyan szabályossággal helyezkednek el a könyvek, hogy az már önmagában őrjítő látvány. Természetesen van otthon saját bájitalfőző felszerelése, csupa fényesre sikált réz. Természetesen. A nyíltan kirakott feketemágiás kötetek alapján nem sűrűn jár erre bárki is. Még a különböző, gyönyörűséges madárpókokat tartalmazó terráriumok is idegesítően rendezettek.
Persze az, ahogy – miután kivette belőle a jól megpakolt, édes aranygalleon-dallamon csörgő erszényt – hanyagul ledobja a táskáját, és még ennek is szorosan balra igazított az eredménye, sok mindent megmagyaráz.
Az íróasztalon körülbelül akkor jelenik meg egy halk pukkanással a házimanó vendégváró tálcája, amikor odaérnek. Fletcher kérésétől függetlenül mindenképp ott van egy-két üveg vajsör és egy üveg whiskey, jéggel és szigorúan egy pohárral, porcelánkannában tea két csészével, nagy halom sütemény meg pár lazacos szendvics.
Kulcsra zárja maguk mögött az ajtót, és várakozóan Fletcherre néz.
- Kipakolhatsz.

Minden újdonsült alázatát latba kell vetnie, hogy ne szóljon vissza élesen erre a szövegre, holott Fletcher nagyon is élvezi, hogy amióta átlépte a küszöböt, már fényesre is nyalták a seggét ők ketten Winkyvel. Erőből bólint oda a manónak, hogy jelezze, akkor ezt a már hallomásra is simán gyomorforgató menüt is csapja a sztenderd tízóraikészlet mellé, és még csak a proligyomor másnapos igényeit sem teszi szóvá. Igen, határozottan az a legjobb megoldás, ha egyáltalán semmit nem mond.
- Érezd magad otthon – préseli ki magából lakonikusan az újabb odaszúrásra. Pedig nem. Inkább csak ne érezze magát otthon, elvégre azért hozta ide, hogy dolgozzon, neki, de az udvariasság ugye megköveteli a hasonló, üres és légbőlkapott mondatokat. Azért határozottan értékeli, hogy amikor a pukkanás keretében felbukkan a vendégváró, legalább az ételre helyezett ezüst melegentartó fedő megkíméli attól, hogy a sültkrumpli, tükörtojás és halrudacskák masszív, zsíros szaga azonnal elborítsa a kis privát szentélyét. A hotdog hagymás-mustáros gőzeiről már nem is beszélve, mert Winky egészen biztos, hogy nem feledkezett meg arról sem, hogy hotdogot kerítsen kisgazdám barátjának. Bár ahogy egy kritikus pillantással felméri Fletcher újdonsült szerelmi kapcsolatát a lazacos szendvicsekkel, meg kell hagyni, legalább nevelhetőnek tűnik. Valószínűleg sokat fejlődhetne kitartott játékszerként egy joviálisan pocakos, szigorúan titokban szadista aranyvérű családapa irányítása alatt. Kétségtelenül beleszokna. Idővel. Úgy értem, kábé néhány perc alatt.
Nagyjából türelmesen várja, hogy Fletcher végre betankoljon, hiszen használhatónak akarja, és a találkozási ponton még nem tűnt annak, és még akkor is csak mérsékelten tűnik irritáltnak az arca, amikor Fletchernek van pofája az ágyába dögleni, az ágyába, basszameg, nem mintha bárki látná, vagy nem mintha ne lenne gondosan letakarva az ágytakaróval, de az ágya mégiscsak az a hely, ahol aludni szokott, pizsamában, meg ilyenek… de aztán amikor a díler végre a táskájához nyúl, a tekintete annyira leplezetlenül ölt feszülten éber, türelmetlenül sóvárgó kifejezést, hogy nem nehéz kitalálni, csak a jólneveltsége okán viselkedett, és legszívesebben mindvégig kitépte volna azt a kurva táskát Fletcher kezéből.
- Ha a háromfejű, tűzokádó pulykáktól eltekintettél volna, esetleg elhiszem, milyen nagy erőfeszítést jelentett a beszerzés.
Feszült figyelemmel kíséri a kipakolást, a szavak már csak tompítva jutnak el a tudatáig, a szajré némely darabját gyöngéd pillantással, másokat csak elégedett, megkönnyebbült biccentéssel nyugtázza. Már nem méregeti Fletchert, akármit is gondol, Slughorn holmijainak jár ki minden csepp odafigyelés.
- De én kérek elnézést, nem tudtam, hogy ennyire szentimentális vagy. Azt hittem, köszönetképpen – emeli fel a galleonos zacskót – elsősorban ilyesmire gondoltál. – Kinyitja az erszényt, és gondosan leszámolja a beszerzési árat, amelyben előzetesen megállapodtak, kis, takaros halmokba rendezve az aranyló érméket. – Persze, most már belátom, nyilvánvalóan erődön felüli volt a feladat, tehát ez kevés lesz. – És annyira pofátlanul sok prémiumot csap mellé, hogy ha nem a rothadó testéről lenne szó, és érdekelné a pénz legalább valamilyen csekély mértékben, talán még neki is fájna. – Így megfelel? – Noha igazság szerint nem számít nemleges válaszra, így aztán visszateszi a gondosan felépített galleontornyok mellé a jelentősen megcsappant tartalmú, de azért láthatóan még közel sem üres erszényt is.
Elkapja azt a gátlástalannak szánt kacsintást, de a kérdés, hogy hogy jutott eszébe, belőle is fájdalmas fintort csal elő, így nincs kapacitása rá, hogy Fletcher kárára legyen önelégült. Köszöni, hogy sikerült eszébe juttatni Selwynt, tényleg, mikor egy fél percre kiverte valahogy a fejéből. Mintha nem rá, a kibaszott bátyjára meg a kibaszott Dolohovra gondolt volna így is az egész kibaszott téli szünetben, meg a kibaszott leveleibe írt kibaszott sértéseire, mintha nem a kibaszott engedélye miatt lenne ebben a megalázó kibaszott helyzetben, hogy kénytelen Fletchernek pitizni, hogy végig tudja csinálni ezt.
- Tippet kaptam – acsarogja-morogja a fogai közt szűrve, a látszólag indokoltnál sokkal frusztráltabban. Persze, tisztában volt vele, hogy Slughorn nem lesz könnyű menet. De abban is biztos volt, hogy Fletcher nem fogja bevállalni ezt a kockázatot. Mégis bevállalta. Most utólag fog rinyálni a szüzessége elvesztésén? – Nem fog rájönni. Ne most kezdj el befosni, már túl vagy rajta, és meg is kaptad a pénzed. – Határozottan úgy érzi, hogy minden ehavi türelemadagját ellőtte már erre a délelőttre, és még messze van a vége. Mindenesetre leemel egy pergamentekercset a polcról, aztán egy másikat is, kihajtja őket, és odateszi Fletcher elé az ágyra. – Ezt a két bájitalt kell elkészítened. Ha Slughorn hidráival elbántál, biztosan nem fognak gondot okozni. Hiszen profi vagy, tudjuk. – Akár hízelgésnek is hathatnának ezek a szavak, csak a hangszíne nem alkalmas az ilyen dörgölőzésre, de ha alkalmas lenne is, ebben a tudatállapotban már biztos nem. A lórúgásnyi fájdalomcsillapítófőzet hatása már kezd fakulni – de szerencsére még nem üvölt a tompán, alattomosan vissza-visszanyilalló kíntól –, és a bal karja az eddigi alig észrevehetően rosszul funkcionálóból megindult a hanyatlás útján, úgyhogy inkább a jobbot használja, miközben összeszedegeti a kipakolt komponenseket, hogy OCD-gyanús sorrendbe készítse őket az asztalon a bájitalfőző eszközök mellé.
A pergamentekercsekre rótt receptek impozáns terjedelme mindenesetre nem indokolja azt, hogy korábban kurva egyszerűnek titulálta a bájitalokat, de elég beleolvasni, hogy kiderüljön, nem is igazán bájitalokról van szó a kifejezés modern értelmében, inkább archaikus hangulatú és nyelvezetű orvosságos rituálékról, amelyeket tisztességes varázsló csak afféle idejétmúlt, sötét, véres kuruzslásnak tart, és amelyekben olyasféle instrukciók szerepelnek, mint „az vélának levágott fülit ember szakassza hétbe, tűzben hamvassza mög, majd frissen fakasztott vérivel kikent mozsárban őrölje mígnem mézes állagu porrá nem leend”, illetve „ragadd meg az bíbor varangynak éjfélkoron kisajtolt gyomornedvét, háromszor rázd meg kristályjos üvegcsében keletnek irányjába, üsd bele augureynak buggyantott tojásit, minekutána varázsló pálcádat rászegezvín árasszad el amaszt a keveréket fortyogó haragoddal”, és így tovább, gyöngybetűkkel, végeláthatatlan sorokban. Az említett komponensek közül Slughorn kegyszerei még csak nem is a legbizarrabbak, de ami beszerezhető volt, már beszerezte, és most takarosan rendezgeti a hozzávalókat az üst mellett. Viszont láthatóan egy emberes munka mindkét recept, pálcahasználatot igényel, más speciális képesség a fortyogó harag és egyéb érzelmek meg szándékok beletöltésén kívül nem szükséges az elkészítésükhöz. Aprítgat, szeletel, előkészít: láthatóan nem igazán érdekli, Fletcher mit szól az egészhez.
A receptek eredményeként pedig végülis „végül ez egész kenőcsöt sisergő forrón ujjnyi vastagon kenje az ember reá az eleven pecsenyehúsára, minden sötét átkot s mérget kimar az belőle csontig jól”, valamint „az kimetszett húsba, levágott tagra csorgatván használ biztosan az csonkának”.
És tényleg nem érdekli, Fletcher mit szól az egészhez.

Bármennyire is bizarrul hangzik, azt még képes lenne elhinni, hogy az undor őszintén az üzletszerűségnek szól, és Fletcher valóban khm, lelket akart vinni kettejük jövedelmező viszonyába – igen, Fletcherből bármit kinéz, elvégre mégiscsak kis szeretetgömböket szokott felszippantani vagy nyelv alá tolni vagy a fasz tudja, mert máskülönben biztos nem jutna el egy épeszű ember oda, hogy rollerrel közlekedjen egy női pongyolában. Még csak azt se lehet mondani, hogy kimondottan élvezné, hogy a díler kedve ellen tesz. De az érdekeik alapvetően ellenkeznek egymással: ha ez a kapcsolat nem volna merőben üzleti, akkor nem hozta volna szobára, és ha akárcsak árnyalatnyi szívesség is keveredne ebbe a cseretranzakcióba, akkor mégiscsak inkább tovább rohasztaná magát, mintsem hogy Fletchert bevonja az egészbe.
Most komolyan megint előlről kezdik a megsértődős-magakéretős előjátékot? A picsába, most már tényleg Fletcher seggét is kinyalná, ha már egyszer itt van, csak legyen hajlandó megtenni, amit kér. Fintorba merevedett arccal küzd a Fletcher által a világra szabadított tömény, olajsütős hányingerrel, a vállába vissza-visszanyillalló fájdalommal és a még annál is gyötrőbb kétséggel.
Az már meg se lepi, hogy a maradék hotdog a pergamenre kerül, tulajdonképpen arra kellett volna számítania, hogy Fletcher itt helyben kitörli vele a seggét, miután beleszart az ágya közepébe. Összeszorítja a száját a tehetetlen, frusztrált haragtól, de mivel Fletcher végre őfelé veszi az irányt, megpróbálja szétosztani a maradék figyelmét aközött, hogy megmaradjon nyugodtnak, és ne üsse le és kötözze meg teljesen mugli módon Fletchert, hogy aztán a bájitalkomponensek aprítására szerződtetett kést a torkához szorítva próbálja meg kényszeríteni, és aközött, hogy a gyorsan foszló fájdalomcsillapítás ellenére is ura maradjon a mozdulatainak.
- Kösz – mordul, és folytatja annak az ártalmatlannak tűnő termésnek a kimagozását, amely szerencsére nem egy vélafül. A flegma felcsattanásnak ható szavak vicsorgásba akarják rántani az arcát, és meg is teszik, de nem emeli fel a fejét, makacsul küzd a nyüzügén szétgurulni akaró magvakkal, aztán mikor végre sikerült őket összeterelni egy bronztálkába, hagyja kicsúszni az ujjai közül a verítékező tenyerétől síkos markolatú kést, és hagyja az anatómiai középhelyzetébe merevedni a bal karját. – A sajátomat nem használhatom – sziszegi ingerülten, még mindig a zsizsegő magokat figyelve Fletcher helyett, és valahogy nagyon nehezen jön a szájára a magától értető visszavágás. Csak akkor emeli fel a fejét, amikor Fletcher pongyolás kóbormacska-teste kiúszik a képből, hogy az isten tudja, hova menjen, ugye nem fogja most ezek után itt hagyni? – Fletcher! Fletcher… – szól utána jóval rekedtebben és kétségbeesettebben, mint szeretne. Miért is nem vett inkább egy másik pálcát? Megrendelhette volna bagolypostán valamely kétes csomagküldő cégtől, vagy akár magától Fletchertől. Borzongatóan hűvös veríték csordul le a tarkóján, mintha csak emlékeztetné, hogy összekaparta magát ugyan emberformába Fletcher kedvéért, egy egyébként a legegyszerűbb bájitalt se lenne képes összeütni, és most, hogy a legurított bájitalok hatása múlni kezd (az utolsó darabok a készletből, bassza meg, az utolsó darabok), nagyon úgy érzi, hogy pár perc, maximum fél óra, és könyörögni is hajlandó lesz ennek a seggfejnek, pedig takarodjon csak el innen, ha úgyis csak szívatni akarja, pedig nem kell hollóhátasnak lenni, hogy kitalálhatta volna már, nem játszani hívta át. Tehetetlenül mered a másik hátára. Valószínűleg csak azért nem esett még pánikba vagy pláne kapott látványos dührohamot, mert megpróbált felkészülni minden eshetőségre… de azok között az rohadtul nem szerepelt, hogy Dung Fletcher ne volna egy pénzéhes fasz.
- Gondolod, hogy iderángattalak volna, ha látnék bármi más megoldást? – Próbálja megakadályozni, hogy a szisszenése-morranásai végérvényesen átforduljanak artikulálatlan acsargásba, a Fletcher hangjából csöpögő keserűség méltó párjaként. – Azt hiszed, élvezem, hogy az én szükségem kontrollt adjon a kezedbe? Hogy nemhogy téged, de egyáltalán BÁRKIT be akarnék engedni ide?
Higgadtnak és összeszedettnek indult. Legalább gondolatban. De most szinte hisztérikusan bicsaklik meg a hangja. A talárjához nyúl, kigombol két gombot, aztán félbehagyja a mozdulatot, a picsába is, nem fog itt Fletchernek vetkőzni, csak hogy tiszta legyen, pontosan mire kéri, a fenébe is, nemhogy a sebeit nem rejtette el a megszokott bűbájokkal, de pálca nélkül kötést sem tudott cserélni magán két vagy három napja (hogy a picsába gondolta, hogy elég lesz, ha Fletcher elkészíti neki azt a két horrorkenőcsöt, és magára hagyja velük? egy kibaszott kötést nem tud letépni a lapockájáról), nem fog, értelmetlen. Fanyar fintorba torzuló arccal engedi vissza a kezét.
- Van egy átokseb a hátamon – közli annyira kifejezéstelenül, amennyire csak képes. – Eléggé ocsmány. Annál sokkal durvább, mint amit most elképzelsz. – Gyakorlatilag szétrohadok, Fletcher, amíg itt játszod az eszed. Sikerül visszanyelnie a mondatot, de képtelen kiszűrni a hangjából az összes dühödt keserűséget. Tényleg ennyire undorodik tőle? Ennyire? Mégis mi a kurva élettel adott erre okot? – De nem tudlak kényszeríteni rá, hogy végigcsináld ezt. Nem is akarlak.  Azért választottalak téged, mert azt gondoltam, veled lehet üzletelni. Hogy egy pénzéhes fasz vagy, igen – vonja meg a vállát, de ezt a mozdulatot kurva gyorsan meg is bánja, mert kezd csillagokat látni a vállöve egyetlen moccanásától is. – Ha nincs gyomrod hozzá… - próbál pókerarcot vágni – nem foglak visszatartani. Ha viszont van… Oké, nem érdekel annyira a pénz. Hát mi érdekel? Mondd meg, mit akarsz a segítségedért, és megkapod. Bármit, amit el tudok elintézni, Fletcher, bármit. – Nem, rohadtul nincs szükség rá, hogy félmeztelenre vetkőzzön és még a régi sebhelyeit is megmutassa Fletchernek, anélkül is képes tökéletesen megalázni magát. Fletcher az utolsó kibaszott esélye. Nem fogja kibírni a szünet végéig, mire visszakapja a pálcáját. És ha történetesen ki is bírná, ha kihúzná a gyengélkedőig, ha nem csapnák ki a Roxfortból – akkor is ügy lenne az egészből, amiről boldog-boldogtalan tudomást szerezne, és akkor már inkább előre elpusztítja a saját hulláját.
Igen, ez az utolsó esélye. Fletcher kibaszott könyörületére bízni magát. Mély lélegzetet vesz, és belemar az asztal szélébe.
- Fletcher? Kérlek.